Választási Vihar

Urna(…) „És kinyújtá Mózes az ő kezét a tengerre, az Úr pedig egész éjjel erős kelti széllel hajtá a tengert és szárazzá tevé a tengert, és kétfelé válának a vizek. És szárazon menének az Izráel fiai a tenger közepébe, a vizek pedig kőfal gyanánt valának nékik jobbkezök és balkezök felől.” Mit is akar nekünk üzenni Mózes második könyvének tizennegyedik része? Isten azt akarta, hogy a zsidók biztonsággal átkelhessenek a tengeren, és ezért szétválasztotta azt. A víz egyformán meg kellett hogy álljon jobb és bal felől, mert különben mindnyájan odavesztek volna. A mai tanulság, hogy a politika olyan, mint a tenger, és az országok, mint Izrael háza. Ha a különböző politikai nézőpontok nem tudnak megegyezni, közös nevezőre jutni, akkor abból az lesz, hogy az ország odavész. Ha a tenger jobb oldala harcolt volna a baloldalával, minden zsidó ott lelte volna a halálát. Nem szabad, hogy a pártok háborúzzanak. Minden pártnak tisztességesen kell eljárni, nem szabad a templomokba vörös csillagokat és citromosztó bölcseket festetni. Nem szabad az ellentétes nézetű emberek otthonait leromboltatni. Nem szabad háborúzni, szép szavakkal kell a szavazókat meggyőzni igazunkról, és nem a pap megvásárlásával, vagy megfenyegetésével. – még volt mondanivalója, de nem mondhatta el, mert Horváth Győző közbekiabált. (…)

Kellemes, meleg idő volt. Április közepéhez képest túl meleg ugyan, de senki sem panaszkodott, hisz mindez még messze állt a nyári kánikuláktól. A madarak kellemesen énekeltek, szinte versenyre keltek a templomi kórussal, ami épp most fejezte be az áldozás alatt énekelt zsoltárt.

Apró templom állt Zsurka főterén. Maga a falu sem volt túl nagy, egyetlen főútvonal két oldalán álltak a házak, amelyekben alig lakott pár család. Ehhez mérten Isten háza is csak akkora volt, hogy alig több mint száz fő elférjen benne. A falu minden lakója lelkes hívő volt, úgyhogy a vasárnapi istentisztelet számított a legnagyobb közösségi programnak a községben.

Épp együtt énekeltek azon a kellemes áprilisi vasárnap délelőttön, amikor Esze Sándor atya az áldozási kellékek elpakolása közben rendhagyó bejelentésére lelkileg felkészült. Odalépett az oltár elé, és isteni segítséget kérve belekezdett:

– Hirdetném a kedves testvéreknek, hogy húsvét ugyan elmúlt, de a húsvéti időszak még pünkösdhétfőig tart. Az aznapi szentmisén idén is lesz körmenet. Továbbá… – ismét átgondolta, meg akarja-e tenni – Továbbá kérem Horváth Győző és Szikla Ferenc urakat, hogy a szentmisei ájtatosság végeztével keressenek meg a sekrestyében. – felcsendült az utolsó zsoltár és az atya kivonult.

A sekrestye sem volt túl nagy, el sem fért benne három szék, úgyhogy Sándor atya inkább állva fogadta a vendégeit. A két középkorú férfi vidám volt és barátságos.

– Nem tudom, uraim, emlékeznek-e azokra a szörnyű választásokra, amikor a Fidesz és az MSZP megpróbálta felosztani az országot? Tudom, az a két szörnyű párt mára eltűnt a süllyesztőben, de úgy gondolom, az önök pártjai is elég veszélyesek ahhoz, hogy hasonló kalamajkát okozzanak. Én csak arra szeretném megkérni önöket, hogy itt Isten színe előtt ígérjék meg nekem, hogy nem lépik át a racionalitás határait! Ígérjék meg nekem, hogy a kampánynak ezen az egy hónapján csak addig mennek el, amíg azt a jó ízlés és a hazaszeretet engedi!

– Oh, hát mi sem természetesebb atyám! – vágta rá Szikla Ferenc, a Magyar Szocialista Szövetség képviselőjelöltje. – Atyám, nem tudom látja-e, de a jövő itt áll a küszöbünkön. Mondja meg nekem, miért akarnám szétrombolni az országot épp a felvirágzása előtt?

– Sanyi atya, én is egyetértek Feri barátommal. – helyeselt Horváth Győző, a Fiatal Demokrata Fórum képviselőjelöltje. – Épp most, amikor egy ilyen gyönyörű ország, mint a mienk kerül egy olyan rátermett párt kezébe, mint a mienk, egyszerűen szólva őrültség volna bármivel is hazám kárára tenni.

– Győzi, már úgy beszélsz, mintha nyertetek volna!

– Feri, Ferikém, ne vesszünk össze, pont itt, pont most, pont ezen! Hát más örömteli dologról is kell beszélnünk! Arról szeretném megkérdezni Sanyi atyát, mikor érne rá, hogy összeadja a… – itt hangja egy kicsit megbicsaklott, egészen elérzékenyült – a gyermekeinket. Mert bizony egybekelnek!

– Ez csodás hír! – mondta tényleg megkönnyebbülten Sanyi atya. – Én mindig ráérek. Kis falu Zsurka, nincs túl sok dolgom. Azonban a következő héten nem leszek elérhető. Kérem, csak sürgős esetben zavarjanak! Ilyenkor húsvét után én is elvonulok egy kis időre, hogy csak imádkozzam, mint hajdan az apostolok. Kérem mondják meg a fiataloknak, hogy szombat déltől várom őket. – a két férfi már épp indult volna, amikor az atya még egy kérdés erejéig visszatartotta őket. – Még azt árulják el nekem, ugye az önök pártjai nem túl szélsőségesek?

– A mi pártjaink? Soha, atyám! Mindkettő középpárti.

– Így van!

– Nem is nagyon lehet ránk használni a jobb és baloldal kifejezést. Én inkább úgy írnám le a pártomat, hogy közép liberális.

– Én meg úgy, hogy közép konzervatív. – a tisztelendőt nagyon megnyugtatták ezek a szavak.

Még aznap, az ebéd után Sanyi atya leköltözött a plébánia pincéjébe. Az igazat megvallva ez a pince inkább emlékeztetett egy lakásra, aminek nincsenek ablakai, mint egy dohos földalatti tároló helyiségre. Semmi másra nem is épült, csak arra, hogy évente egy egész hétig elbújhasson valaki a világ elől. Volt itt ágy, fürdő, hűtő, és fűtőtest is a zordabb időkre.

A szombati ebédet Sanyi atya már a plébánia konyháján főzte. Még nyugodtan ebédelt, amikor pontosan délben nyílt az ajtó. Nem más lépett be rajta, mint Szikla Ferenc jelölt.

– Atyám, ne haragudjon, hogy zavarom, de meg kell tudnom, mit gondol a pártról? – a pap kezében megállt a kanál. Furcsa kíváncsisággal vizslatta vendégét.

– Miért? – kérdezte végül.

– Kellene a pártnak még egy meggyőző személyiség. Kéne valaki, akire mindenki felnéz. Atyám, nem akar holnap az MSZSZ emelvényére állni? A Szabadka ikrek is ott lesznek, tudja a sziámi-ikrek, ha a Józsit is sikerül meggyőzni. Ha ön eljönne, mindenki láthatná, hogy velünk az Isten. – az atya lassan és komótosan ette meg levesét. Közben Szikla úr már az asztalt kaparta idegességében, és egyre csak azon járt az agya, hogy a másik jelölt már megelőzte őt.

– Először is – kezdte, amikor az ebédet befejezte -, én nem szimbolizálom Istent. Másodszor nem lenne helyes cselekedet a felekezet ellentétes politikai érzelmű tagjaiban bűntudatot ébreszteni. Egy ilyen vallásos faluban fontos a pap szava. Engem nem fogsz rávenni, hogy támogassam a pártod. Nem mesélnél inkább nekem valamit az elmúlt hét eseményei közül? – a jelölt azonban idegesen felugrott és berúgta székét. Amíg kifelé haladt a templomból az atya utána kiáltott. – Mi van a fiatalokkal?

Dolga végeztével Esze Sándor tisztelendő úr ellenőrizte postáját. Levelet nem kapott, vagy ha kapott is, elveszett a szórólapok között. Az MSZSZ vörös rózsája, és az FDF sárga citromja vigyorgott rá minden lapról. El sem olvasta őket, egyből a kukába hajította mind. Már azt hitte, megszabadult a politikától, amikor ismét felkeresték. Nem más jött hozzá, mint az FDF-es jelölt, Horváth Győző és egy fiatal falubeli fiú. A fiún már messziről látszottak a lámpaláz jelei. Kicsit vacogott a foga és remegett a térde, mintha félt volna a pap elé állni. A kötelező üdvözlési formulák után Győző belekezdett.

– Tudja atyám, maga egy tanult ember. Talán mindnyájunknál tanultabb. Épp ezért szeretnénk, ha meghallgatná fiatal költőbarátunk remekművét. – az atya csak intett, hogy kezdje.

– A jobb jobb, mert nem bal. A jobb jobb, hisz rosszabb nem lehet. Láttunk már segítő jobb kezet, és balt, ami csak mar. – gyöngén megköszörülte a torkát. – Még csak ennyi van kész, de jó igaz?

– „A jobb jobb, mint a bal, ami sose jobb” Geszti Péter megfogalmazásában jobb volt. – mosolygott kedvesen az atya.

– Ez az! Geszti Péter kell nekünk! – kiáltott fel Győző. – Köszönöm atyám! Te meg ki vagy rúgva. – és a jelölt elviharzott. A fiú csalódottan, lassan távozott, enyhe bűntudatot hagyva maga után.

Másnap Sanyi atya épp olya lelkesen készült a szentmisére, mint minden más alkalommal. Az első meglepetés akkor érte, amikor az abohoz lépett. Azt kellett látnia, hogy a padsorok között, középen volt két szék, amin a Szabadka ikrek ültek, méghozzá háttal az oltárnak. Sanyi atya szava el is akadt. Amint magához tért első meglepetéséből odalépett templomi mindeneséhez, Bojtár Balázshoz, és bizalmasan a fülébe suttogott.

– Hát atyám, komoly változások voltak itt ebben az egy hétben. A Józsi nem hajlandó a társaság baloldalára ülni, mert ő a jobboldali pártokkal ért egyet. A Peti nem ül a jobboldalra, mert ő baloldali nézeteket vall. Gondolták beülnek középre, de mivel Peti Józsi jobboldalán van, háttal ülnek le, mert így kerül Józsi jobbra, Peti balra.

Sanyi atya leverten kezdett misézni. Többször is felszólította az ikreket, hogy forduljanak meg, de mindig visszautasították. Ha volt valami, ami még inkább lehangolta a papot, az az volt, hogy a gyülekezet minden tagja az ikrekkel értett egyet, sőt támogatták őket politikai hovatartozásuk vállalásában. Az atya kiábrándultan celebrálta végig a misét.

– Balázs bátyám – fordult az öreg sekrestyéshez -, mit tud nekem elmondani az elmúlt hétről?

– Üljön le atyám, mert amit most mondani fogok, az leülteti, annyi szent! Amíg maga elvonult a világtól, itt olyan kampány volt, hogy mindenki megőrült. Én mondom magának, én is csak azért maradtam épelméjű, mert a kis tanyámon se tévé, se rádió, de még az újság sem jár! De én mondom magának azt is, hogy lesz ez még rosszabb is, mire megválasztjuk az új kormányt!

– Csak nehogy beleroppanjunk! – mondta búcsúzóul Sanyi atya.

Az atya bölcs ember volt, és kikapcsolta a tévéjét, elzárta a rádióját, és az újságokat is eltette a választások utánra. Biztos ami biztos, a propaganda sokakat meg tud téveszteni, volt már rá példa a világtörténelemben elég, hogy olyanok dőlte be neki, akikre senki sem gondolt volna. Sanyi atya nem kívánt közéjük tartozni, hát meg is tett minden szükséges óvintézkedést ennek elkerülése érdekében.

Két napra sikerült is megmentenie magát mindenféle atrocitástól, és csak a napi szemetet kellett kiszórnia a postaládából. A harmadik nap azonban egy névre szóló levelet is kapott a polgármestertől. A levélben az állt, hogy a falunak bizonyos házai olyan bizonytalan homokos, agyagos földre épültek, hogy azt a közbiztonság érdekében feltétlenül le kell bontani. Fel sorolták az összes házszámot, amelyhez tartozó telkek házait bontásra ítélték. Közte szerepelt a plébánia címe is.

Sanyi atya vette kalapját és felkereste a polgármestert.

– Nem, sajnálom, a papír nem téves. – mondta a polgármester. – Bizony az első vizsgálatok szerint a plébániát is le kell bontani, de ha vállalja, hogy az MSZSZ mellett prédikál a templomban, újra megvizsgáltatom.

– Kiss úr, kérem, beszéljen úgy velem, mint egy értelmes, felnőtt férfival! Kérem, nézze meg ezt a térképet – az atya a fali térképhez sétált. – A papír szerint le kell bontani a hatvanötös, a hatvankilences, és a hetvenhármas számú házakat. Ne mondja nekem, hogy ha ezek a házak bizonytalan talajon állnak, akkor a hatvanhetes és a hetvenegyes számú házak nem! Ugye maga nem akarja azt a képtelenséget állítani, hogy pontosan hússzor húszas egységekben homokos a talaj? Ugye ön is tudja, hogyha én ebben a faluban bárhol ásni kezdek, akkor mindenhol ugyan azt a talajt találom?

– Természetesen nem állítok ilyesmit atyám! Én azt állítom, hogy a meg nem jelölt telkeken nem homokos a talaj.

– Mi lenne, ha hívnék egy megyés földmérőt? Ő is azt találná, hogy azoknak a házaknak biztosabb az alapja?

– Az sem jelentene semmit, mert a papírok arról szólnak, hogy melyik házak alapja nem felel meg a kétezer kettőben előírt EU szabványoknak. Higgye el atyám, hogy mi csakis az önök érdekében kívánunk eljárni.

– És ha én azt állítom, hogy az összes megjelölt házhely gazdáját a jobboldali padsorban láttam a vasárnapi misén? Mondja meg nekem, miért nincs feltüntetve egyetlen balos szavazó címe sem ezen a listán? Miért állnak az ő házaik biztosabb alapon?

– Kegyes az Isten… – mondta elbocsátásképpen a polgármester, majd hozzátette: – És el ne feledje atyám, az MSZSZ számít önre, és a templomot még nem vizsgáltattam meg, de nemsokára arra is sor kerül!

Sanyi atya nem akarta elhinni amit hallott, ami vele történik. Sokat kellett imádkoznia a lelki békéért, de szombatra megnyugodott teljesen. Mintha csak tudta volna ezt Szikla Ferenc, ugyanis pontosan aznapra időzítette a látogatását.

– Jó napot atyám! – üdvözölte.

– Takarodj! Nem prédikálok a pártod mellett, még ha le is bontatjátok a templomot, akkor sem!

– Ugyan már atyám! Hova gondol? Nem vagyunk mi olyanok! Sőt, nem hogy lebontani akarjuk a templomot, de renoválni! Teljesen ingyen atyám! Hétfőre jön egy festőbrigád, és garantálom, hogy szombatra teljesen elkészülnek. Nem érdekes, hány ember kell, kifizetjük, és a templom szebb lesz mint új korában. Csak egy dolgot szeretnénk kérni atyám… – Ferenc az oltárképre mutatott. A kép megváltónk születését ábrázolta, annak is azt a mozzanatát, amikor a három királyok leborulnak a Kisjézus előtt. – Csak azt szeretnénk kérni, hogy a betlehemi csillag had legyen ezentúl vörös.

Sanyi atya azonnal kiutasította Szikla urat a templomból. Elmérgelődött magában egy órát még, aztán épp indult zárni a templomot, amikor megérkezett hozzá Horváth Győző.

– Atyám, hallottam róla, hogy az MSZSZ jelöltje megkereste önt és felajánlotta, hogy ingyenesen renováltatja a templomot. Én azért jöttem, hogy megmondjam önnek, hogy az FDF nem lát ebben semmi rosszat. Ígérjük, nem fogunk megsértődni, ha elfogadja ezt az ajánlatot. Azonban azt is tudjuk, hogy Sziklának volt még egy speciális kérése is. Nekünk is lenne. Ez nem is igazán kérés, hanem észrevétel. Azt ugye tudjuk, hogy a Biblia fordítása közben történtek kisebb-nagyobb hibák, mint például Mózes szarvai… Nos, azt is tudjuk, hogy az evangéliumokat a Szentlélek nem tollba diktálta, hanem sugalmazta. Ami azt jelenti, hogy az evangélista csak olyan szinten tudta leírni az eseményeket, amilyen szinten ő megértette. Nézze atyám, én egész biztos vagyok benne, hogy sem Máté, sem Márk, sem Lukács, sem János nem hallott még a vitaminokról, ezért is olyanok az evangéliumok, amilyenek. Azt is tudjuk, hogy a három királyok napkeleti bölcsek is voltak. Az akkori bölcsek sok mindent sejtettek, még ha nem is voltak tisztában a tényekkel. Krisztus urunk télvíz idején született, amikor csak a trópusi gyümölcsöt lehet kapni. Meggyőződésem, hogy a bölcsek aranyat, tömjént, mirhát és citromot vittek Jézusnak ajándékba. Szeretnénk, ha ennek szellemében készülne el az oltárkép.

Ezek a mondatok örökidőkre beleégtek Esze tisztelendő úrba. Még aznap hírt kapott arról is, hogy egy fiatal fiút megvertek politikai nézetei miatt. Mindennek szellemében készült fel másnapi miséjére.

– „És kinyújtá Mózes az ő kezét a tengerre, az Úr pedig egész éjjel erős kelti széllel hajtá a tengert és szárazzá tevé a tengert, és kétfelé válának a vizek. És szárazon menének az Izráel fiai a tenger közepébe, a vizek pedig kőfal gyanánt valának nékik jobbkezök és balkezök felől.” Mit is akar nekünk üzenni Mózes második könyvének tizennegyedik része? Isten azt akarta, hogy a zsidók biztonsággal átkelhessenek a tengeren, és ezért szétválasztotta azt. A víz egyformán meg kellett hogy álljon jobb és bal felől, mert különben mindnyájan odavesztek volna. A mai tanulság, hogy a politika olyan, mint a tenger, és az országok, mint Izrael háza. Ha a különböző politikai nézőpontok nem tudnak megegyezni, közös nevezőre jutni, akkor abból az lesz, hogy az ország odavész. Ha a tenger jobb oldala harcolt volna a baloldalával, minden zsidó ott lelte volna a halálát. Nem szabad, hogy a pártok háborúzzanak. Minden pártnak tisztességesen kell eljárni, nem szabad a templomokba vörös csillagokat és citromosztó bölcseket festetni. Nem szabad az ellentétes nézetű emberek otthonait leromboltatni. Nem szabad háborúzni, szép szavakkal kell a szavazókat meggyőzni igazunkról, és nem a pap megvásárlásával, vagy megfenyegetésével. – még volt mondanivalója, de nem mondhatta el, mert Horváth Győző közbekiabált.

– Atyám, miért van a katedra a templom baloldalán? Talán csak nem azt akarja, hogy a balosok jobban hallják a misét? Maga miért kedvez a balosoknak?

– Azaz – helyeselt Szikla Ferenc – Horváth úrnak igaza van. Miért prédikál maga a politikai egyenlőségről, amikor ilyen nyíltan, megjegyzem nagyon bölcsen is, jobban preferálja az egyik pártot.

– Én nem preferálok semmit! Azért van itt az abo, mert ide építették kétszáz éve! Én…

– Követeljük – kiáltott közbe Horváth -, hogy az abot helyezzék a jobboldalra a következő kétszáz évre!

– De Győző! Ha odatetetném, akkor meg a másik oldal zúgolódhatna. Ha én ezt innen elvitetem egyszer, csakis középre tetetem.

– Követeljük kétszáz évi elnyomatásunk kártalanítását!

– Elég! A templom nem erről szól!

– Úgy van Horváth úr, kérem, ne ellenkezzék! – helyeselt Szikla. – Nincs rá szükség, hogy megjátssza itt az ellenzéket!

– Vagy úgy, kérem, a templom működik ellenzék nélkül is! – majd felállt, és kivezényelt a jobboldali padsorban ülőket. Csak Szabadka József maradt a jobboldaliak közül.

Sándor atya cselekedni akart. Még nem tudta, hogy mit tegyen, de biztos volt benne, hogy neki lépnie kell. A népek pásztora volt, hivatalból is, emberségből is és hazaszeretetből is lépnie kellett, hogy megállítsa ezt az őrültséget. Úgy döntött levelet ír a megyéspüspöknek az abo ügyében.

Két nap nem telt bele, és megkapta a választ. A levél azt írta, hogy az emelvénynek feltétlenül a helyén kell maradnia, és a jobboldal szavazóit ki kell utasítani a templomból. A püspök még az Állam és forradalmat is mellékelt, mint kiegészítő anyag a Bibliai idézetekhez.

Sanyi atya első meglepetése után ismét tollat ragadott, és új levelet írt, ezúttal az esztergomi prímásérseknek. Neki is töviről hegyire leírta az abo történetét, még a megyéspüspök válaszát is mellékelte.

A válaszlevél ismét hamar megérkezett. A munkások hozták, akiket az érsek azért küldött, hogy áthelyezzék a szószéket a jobboldalra. A levél arról is beszámolta, hogy a püspököt eltávolították hivatalából. Ez az üzenet azonban a baloldaliak kitiltása mellett azok kiátkozását is kilátásba helyezte. Sándor atyának csak komoly harcok árán sikerült a munkásokat távol tartani a pulpitustól.

Esze Sándort azonban nem olyan fából faragták, hogy egykönnyen feladja a harcot. Még aznap este nekiállt Bojtár Balázs kántor és sekrestyés társaságában, hogy az abot középre helyezze. De a katedra nehéz márványból készült, és sehogy sem lehetett elmozdítani a helyéről. Talán meg tudták volna emelni, ha a kántor nem olyan öreg és gyönge már. Mivel nem tudtak másnap reggelig újat faragni a jobboldalra is, egyszerűen lefűrészelték ezt a talapzatánál kezdve, majd apró darabokra vágták, és kihordták a templomból.

– Ember, légy önnön sorsod kovácsa! – olvasta másnap a felekezet előtt. – Ne hagyd, hogy bármily ember, vagy akarat rád telepedjen! Ha teszel valamit, azt tedd önnön meggyőződésedből, és ne elvakultságból! Van aki jobbra megy az úton, és van aki balra. Senki nem bűnös azért, mert nem megy veled egy irányba. Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat, és tiéd lesz a mennyeknek országa. Ne egy párt mondja meg neked, kit szerethetsz, és kit nem. A pártok a Sátán…

– Atyám – kiabált közbe Szikla -, benne van ez a Bibliában? – az atya nagyot nyelt, és hosszan töprengett a válaszon. Végül megszólalt.

– Igen fiam, benne.

– És hol?

– A százhuszadik oldalon.

– Nekem sem ismerős ez a rész, atyám. – szólt közbe Horváth. – Hogy lehet ez?

– Mert… – kezdte lassan – Mert csak most tettem bele. – és felemelt egy kézzel írott lapot. A templom egy perc múlva üres volt. Az ajtókon jéghideg szél süvített be.

– Én értem magát, atyám. – mondta a kántor.

– Legalább ön… Csoda, hogy legalább ön ért engem…

– Nézze atyám, ez nem is akkora csoda, mint gondolja. Akarja, hogy elmeséljek erről egy történetet.

– Nocsak, mondja.

– Atyám, borban az igazság?

– Borban, bátyám.

– Akkor kínáljon meg a miseborból, és én bíz Isten elmondom a mondókámat! – ittak mind a ketten.

Iddogáltak már egy ideje, de Bojtár nyelve csak nem akart megoldódni. Az atya nem sürgette, neki is jól esett a bor. El is fogyott az első palackkal, hozott egy másikat. Már délután négy körül járt az idő, amikor a tisztelendő megtörte a csendet.

– Lehet, hogy én rontottam el… Ha nem avatkozok bele… Tudja, én behívattam ezt a két főkolompost, és megeskettem őket, hogy nem lesz baj. Arra esküdtek nekem, hogy nem csinálnak olyan felfordulást, mint pár éve volt… Lehet, hogy én adtam nekik az ötletet? Ha azon a héten itt vagyok… Én talán szólhattam volna az embereknek, micsoda őrültség van itt kibontakozóban, és akkor talán elkerüljük.

– Ne rágja magát atyám, nem tehet róla. Tudja, nekem nem jár még az újság sem, sőt még a pofám sem, de attól még van fülem. Akkor is meghallok ezt-azt, ha nem kérdezem. Tudja, az országban mindenhol ez van. A másik meg, ha figyelte, minid mindenki ugyan oda ül le. Még az ikrek is mindig háttal ülnek. Miért van ez? Mert a hovatartozás mér régen eldőlt.

– Gondolja?

– Gondolom hát! De majd mindjárt maga is gondolni fogja, ha meghallgat. Még régen, kis bojtárlegény koromban kezdődött. Apám kanász volt, és volt egy hatalmas kondánk is. Én is kanásznak készültem, családi hagyományból, mert amióta a családunk tudjuk, azóta disznókkal foglalkozunk. Szóval éldegéltünk boldogan, megjegyzem a sok megpróbáltatás ellenére, és őrizgettük a megmaradt kondánkat. A nagy részét elvitte a háború. És tudja, mi történt? Bejöttek az oroszok, és apámat kuláknak bélyegezték, pedig ha húsz kataszteri holdunk volt, már sokat is mondok. Elvették mindenünk, és meghurcoltak minket. – Kész szerencse, hogy szegény anyám meghalt a télen. – A templomban kaptunk átmeneti szállást, de a templomot bezárták, a plébánost lelőtték. Aztán megalakultak a TSZ-ek. Na, oda behajtották az összes disznónkat. Jelentkeztünk, hogy mi majd gondját viseljük az állatoknak, de nem lehetett, pedig nálunk jobban senki sem értett a disznótartáshoz. Végül megbíztak egy embert, aki valakinek a valakije volt, hogy vezesse a TSZ-ben az állatgazdálkodást. Na ő aztán nem értett semmihez, és a télen mind meghalt az összes disznó. És mit mondtak? Azt, hogy a mi állataink hurcolták be a betegséget. Apám elsüllyedt a szégyentől. Tudtuk, hogy nem mondtak igazat, de ez akkor már nem számított, apám úgy érezte, elvesztette a becsületét. Még aznap este felkötötte magát. Maga szerint atyám, mit tettem én ekkor? – az atya töprengett, majd kibökte.

– Gondolom, visszaszerezte az apja becsületét.

– Hát nem. Ott álltam árván, kisemmizve, egy ellenséges világban, és túl akartam élni. Tudja mit tettem? Elszegődtem a polgármester mellé talpnyalónak. Aztán tíz évre rá az öreg meghalt, én meg indultam a választáson. Pontosabban én indultam a választáson. A pártnak, aminek már egy ideje a tagja voltam, bemeséltem hogy szégyellem apámat. Én bizony megtagadtam az apám. Aztán ötvenhatban lemondtam, ettől lettem gyanús elem. Amikor visszajöttek az oroszok, letartóztatták a fiam. Mindenki tudta, egy ilyen kis faluban, mint Zsurka mindenki tud mindent. Azt is mindenki tudta, kik égették az orosz zászlókat, és kik kiabálták leghangosabban a forradalom jelszavait. A fiam halálra verték, mégsem árult el senkit. Ő volt Zsurka ötvenhatos mártírja. A feleségem szívszélhűdést kapott, és meghalt. Tudja mi volt a legszörnyűbb? Hogy senki tudomást sem vett róla, hogy valójában mi történt, és újból megvetett lettem. Nekem még mindig ennem kellett, és elszegődtem a polgármesterhez titkárnak. Tudtam, hogy ő jelentette fel a fiam, azt is, hogy jelentéseket ír rólam. Sőt, néha belopakodtam az irodájába, és kijavítottam a helyesírási hibákat a jelentésében. De ennek ellenére én zokszó nélkül dolgoztam neki. Aztán új rendszer jött, és ki lett a szemét disznó, aki kiszolgálta a rendszert? Hát én! Nem érdekelt, a kárpótlási jegyekből megszereztem a tanyámat, és elzárom magam a politikától. Nézze atyám, sokat megéltem már, sok poklot és romlottságot, de a politikánál rosszabbat én még nem láttam. Mégis kiszolgáltam, mert kellett, és pontosan ez a politika lényege, hogy az ember nem azt teszi, amiben hisz. Ezek után atyám, igazán ne hibáztassa magát azért, amilyen a világ!

– Azt hiszem, hogy a világ legőszintébb embere a kántorom.

– Látja atyám, hiába van meg a tanyám, öreg vagyok már a disznókhoz. Szó se róla, van pár, de kevés a megélhetéshez. Kell a pénz kenyérre, a politikától viszolygok, templomba már megvetés nélkül lehet járni, hát felcsaptam kántornak. Szélkakas vagyok atyám, de ez segített életben maradni. Szélkakas vagyok ugyan, de megígérek magának valamit: én most már kitartok maga mellett, bármi történjék is.

Ezt követően a pap és a kántor mintha egy külön világba költöztek volna. Nem érdekelte, és nem zavarta őket semmi. Együtt múlatták az időt, és nem törődtek a szörnyű plakátokkal és szórólapokkal. Esténként az atya sokkal többet olvasott a Bibliából, mint eddig. Mindezidáig jegyzetelt, és minden rész magyarázatát pontosan leírta, hogy a vasárnapi istentiszteleten maximálisan megfeleljen a hívők elvárásainak. Már csak magának olvasott, és megvigasztalta az Írás. Talán kezdte elfogadni, hogy semmit sem tehet.

Egy nap, név szerint csütörtökön, egy síró anyuka lépte át a plébánia küszöbét.

– Ezt nem hagyhatja atyám! Ezt nem lehet hagyni! Ez sz9rnyűség!

– De hát mi?

– A gyerekek! A gyerekeket is bántják!

– Miről van szó? – Sándor atya egy értelmes gondolatot sem tudott kihámozni a zokogásból.

– Az iskola! Ott tömik a fejükbe a kommunista eszméket… – az atya elgondolkodott azon, érdemes-e segítenie. Érdemes-e újra beleavatkoznia. Egyrészt nem hitt abban, hogy bármit is el tudna érni, másrészt mindez felboríthatná azt a csodás békét, amibe mostanában ringatta magát.

Sok ellenérvet hozott fel magában, mégis nekivágott. Amikor az igazgató szobájában ült, úgy érezte magát, mintha egy egész bizottsággal kellene szembenéznie. Az igazgatóból sugárzó magabiztosság egészen elbizonytalanította, és a zsebében morzsolgatott rózsafüzér sem használt túl sokat.

– Azt hallottam, hogy politikai eszmékkel terhelik a gyermekeket.

– Ez nem igaz, atyám! – felelt felháborodottan az igazgató. – Mi felvilágosítjuk azokat a gyerekeket! Kivezetjük őket a fényre!

– Maga szerint ez tényleg helyes? És mi van azokkal a gyerekekkel, akiknek a szülei más véleményen vannak? Maga szerint mit érez az a kisgyerek, akinek a tanárai ezt, a szülei azt mondják?

– Ha a szülei a mocskos fasiszta szövegeiket gondolkodás nélkül a gyerekre zúdítják, inkább legyen személyiséghasadásos és csak félkommunista, mint egészséges és egészfasiszta! Már ha létezik egészséges fasiszta…

– Maga mit szólna, ha a gyereki fejét jobboldali eszmékkel tömnék?

– Fel lennék háborodva! Végül is az iskola nem arra való…

– Na látja, pont erről beszélek!

– Hadd fejezzem be! Az iskola nem arra való, hogy hülyeségekre tanítsuk a gyerekeket.

– Tudja maga egyáltalán, mi az: tanárnak lenni? A mai világban senki nem ér rá igazán gyereket nevelni, az iskola nevel. A tanár feladata rámutatni az értékre, a társaké a látókör szélesítése. Tudja maga mit jelent, ha a tanár eszméket hirdet? Maguk megfosztják őket attól, ami emberré teszi őket! Hol marad a szabad akarat? Ezek nem emberek lesznek, hanem robotok!

– Akkor jól dolgoztunk! – az atya úgy hagyta el az iskolaépületet, mint egy sebzett rinocérosz.

Péntek reggel a tisztelendő egy felszólítást talált a postaládájában. A polgármester meghirdette az általános bal kéz szabályt. Felhívta minden „igazérzelmű” figyelmét arra, hogy csak az út baloldalán közlekedjenek. Délre megvolt az első baleset, de ez nem térített észhez semmit. Még többen ültek autóba, mint bármikor máskor. Este hatalmas csattanás rázta meg a falu majd’ minden házát. Két autó ütközött. A sofőröket megmentette a légzsák és a biztonsági öv. Mindkét autóba egy-egy gyermek vesztette életét.

Szombat reggel megjelent az egyik család, és megbeszélték a temetés időpontját: közvetlenül a vasárnapi szentmise után. Kisvártatva a másik család is megjelent, velük már nem ment ilyen gördülékenyen a dolog.

– Mikor tudná ezt megtenni nekünk, atyám? – kérdezte megtörten az anya.

– Vasárnap délután?

– Rendben. Akar nálunk ebédelni? Akkor közvetlen ebéd után, együtt mehetnénk…

– Sajnos, nem megy. Előtte van a másik temetés, és ki tudja, mikor ér véget…

– Micsoda? – csattant fel a nő. – Előbb temetné el azt a kommunista kölyköt, mint az én fiam? – a nő szemében harci láz izzott, olyan hév, mint ami az egri nők szemében éghetett egykor.

– Nyugodjon meg, kérem!

– Nem nyugszom!

– Nem nyugszunk! – csatlakozott hozzá a férje is. – Nem teheti meg, hogy a mi édes gyermekünk előtt temeti el azt…

– Ő is egy család édes kis gyermeke volt!

– Téved, azok nem voltak család! Azok egy alom voltak, legfeljebb! Az pedig nem volt gyerek, csak egy korcs csökevény!

– Követlejük a kis Pistink előbbi temetését! – csatlakozott hozzá az asszony.

– Elég! Nem lesz korábban! Nem lesz később! Egyszerre lesz, vasárnap, a mise után! – ebből az álláspontjából az atya nem adott alább.

Megkezdődött a szentmise. Sándor atya és a kántor unottan ücsörögtek az oltár előtt. A templom üres volt.

– Balázs bátyám – csapott a sekrestyés vállára -, akarja, hogy magának megtartsam a misét? Ez mégis csak egy áldozat! Maga meg énekelhetne csak nekem. Na, mit szól?

– Mit szóljak? Nem szólok én semmit. Inkább gondolkodom tovább.

– Aztán min gondolkodik?

– Tudja, van a temetőnek két kapuja. Ha a nagy keresztet nézzük, vagy a ravatalozót, akkor a temetőbe két irányból lehet bemenni: jobbról és balról. Na nem mintha nekem számítana, de a gyászolóknak azt hiszem fog. Melyik oldalról kíván bemenni az atya?

– Egyikről sem.

– Nem megy el?

– De. – ezen a kántor eltöprengett, aztán megrántotta a vállát.

– Nekem mindegy. Aztán a felhőket látta-e? Nem volt elég, hogy egész héten ez a jeges szél fújt, még ezek a felhők is… Teljesen eltakarják a napot. Vigyek esernyőt?

– Nem kell, csak létrát hozzon!

Az atya bizony a kerítésen keresztül mászott be, pontosan a temető közepén. Elsétált a ravatalig, és ott anélkül, hogy fejét jobbra vagy balra fordította volna, búcsúztatni kezdte a halottakat. Próbált beszédet is mondani, abba egy kis politikaellenességet szorítani, de lehurrogták. Csak az imákat tudta elmondani. Mindenki azt leste, melyik gyerek nevét mondja előbb, de hiába vártak. Az atya végig csak „testvéreink”-ként emlegette őket, mindig csak többes számban. Már majdnem befejezte a szertatást, amikor észrevette, hogy a gyászolók nem családonként, hanem politikai nézetek szerint csoportosultak a koporsóknál. Ekkor otthagyta az egészet, és a rokonok későbbi kérésére és követeléseire sem volt hajlandó visszamenni.

Hétfőn ismét tettvággyal ébredt. Úgy érezte, neki kell tennie valamit. Úgy érezte, egy ország sorsa nyugszik a vállán, amiért csak annyit kell tennie, hogy Zsurkán rendet teremt. Így lesz Magyarország legutolsó falva a legelső! Vagy valami hasonló, hangzatos cél lebegett a szeme előtt. Két emberben látta a probléma forrását, másik kettőben pedig a megoldást. Elküldet Bojtár urat Szikla Júliáért, és Horvát Ákosért.

– Na nem! Ezt nem! – kiáltotta Ákos, amikor belépett a plébániára.

– Fiam, gyere vissza, és mond el mi a bajod! – a fiú visszafordult ugyan, de nem szólalt meg.

– Juli, kezdheted te is. Ha jól tudom, eddig össze akartatok házasodni. Mi történt? – sokáig senki sem szólalt meg, majd a lány törte meg a csendet.

– Az történt atyám, hogy kiderült erről az alakról, hogy egy mocskos, fasiszta szemét! Egy ócska katonai diktatúra eszméit vallja! Akarna maga ilyen férjet?

– Diktatúra? Én diktatúrát? Te vagy az aki kommunista! Mocskos gondolatokat vallasz, olyanokat, amikből már egyszer kaptunk, és nem kértünk. Te vagy itt a szörny, nem én!

– Megállj! Mi óta gondolod ezt Ákos? – a fiú nem felelt. – És te, Júlia?

– Én – kezdte a fiú –, csak pár hete jöttem rá…

– Addig én se tudtam rólad, ne aggódj!

– Gyerekek! Ákos, ki mondta neked, hogy mi a helyes?

– Hogyhogy ki?

– Apád?

– Apám…

– Felejtesd el! Mindketten felejtsétek el az apátokat! Mert Juli, neked is az apád mondta, igaz?

– Atyádat és anyádat tiszteld! Nem ez van a tízparancsolatban?

– A tízparancsolat nem tér ki őrültekre, gazemberekre, politikusokra. – vágta rá gyorsan az atya. – Ákos, könyörgök, nézz rá erre a lányra! – a fiú ránézett, de nem történt semmi, az atya várt, de semmi. – Tényleg gyűlölöd? – lassan, mint egy gleccser, indult el a lány felé. Júlia meg sem moccant.

Ákos közeledett, majd félszegen felemelte a karját. A lány kényszeredetten utánozta a mozdulatot. Amikor átölelték egymást, szinte teljesen érzelemmentesen, gépesen tették. Egy pillanatra, amikor a lány ajka Ákosé elé került úgy tűnt, meg is csókolják egymást, de Júlia lehajtotta a fejét a fiú mellére. Egy végtelennek tűnő percig úgy ölelték egymást, mint két rémült vad. Aztán történt valami, és varázsütésre Júlia megenyhült; szeretettel simult a fiúhoz. Ákos is azon nyomban úgy szorította magához a lányt, mintha súlyos évtizedekkel ezelőtt vesztette volna el. Talán egy negyed óra is eltelt, mire a tisztelendő meg merte szólítani a mosolygó és teljesen mozdulatlan párt.

– Csitt, atyám! – pisszegte le Ákos. – Ne rontsa el a pillanatot!

– Látjátok, a szerelem mindent legyőz!

– Nincs szerelem – suttogta Júlia –, csak eszmék. – Ákos helyeslően bólintott.

– Ugyan már, gyerekek! Hol vannak most az eszmék?

– A szívünkben. – felelt a fiú.

– Ne engedj el! – suttogta a lány.

– Ne menj el!

– De el fogok, mert nem maradhatok egy fasisztával…

– Ő nem fasiszta! – hördült fel az atya. – Ő életed szerelme! Hogy mondhatsz rá ilyeneket? Ébredj fel kislányom! Te teljesen megőrültél?

– Most az egyszer igaza van Julinak atyám, még akkor is, ha kommunista… Nagyon szerettem egy időben, de… A meggyőződés olyan, mint a bőrszín; már születésünkkor eldől, és halálunkig megmarad.

– És Michael Jackson?

– Ő csak külsőre változott atyám, a génjeiben ugyanaz maradt. Nekünk ennyi volt… Talán…

– Talán egy másik életben… – egészítette ki a gondolatot Júlia.

– Nem, nem, nem és nem! Egyszerűen nem lehet ez így! – kiabált az éppen szétváló párra. – Mond Ákos, nem lettél volna hajlandó meghalni ezért a nőért? Egyszer, régen…

– Mit vár tőlünk atyám? Mártíromságot? Az nem jön be.

– Atyám, ön túl sok Shakespeare-t olvasott. – felelte Júlia, és elment. Ákos a kerten át távozott. Mindketten köszönés nélkül mentek el, mintha sosem látták volna a másikat.

Sándor atya megtörten zuhant vissza a tehetetlenség tudatába. Felkereste hű kántorát, és leitta magát. Sokszor ment az öreghez, csak vele érezte jól magát, ráadásul elkelt a segítség a tüzelő aprításához is. A nap nem sütött át a sűrű viharfelhőkön, amik vasárnap óta az égen tornyosulnak, és erős, fagyos szelek járták az egész országot. Május közepe fele télikabátban járt az ország.

Aztán eljött a szavazás napja. Jó ideje várta már ezt a tisztelendő. Megváltást remélt ettől a naptól. Nem is kért mást, csak azt, hogy már az első fordulóban legyen meg a kellő szavazat az egyik jelöltre, és felejtsék el az egész választásokat. Elhatározta, hogy hétfőn befejezi a temetéseket, méghozzá a vesztes párt családjának kedvezve. Azon a vasárnapon nem lépett senki sem a templomba. Ez a tény már meg sem rázta a papot. Levette kezét a hitközségről. Még csak a tévéadást sem bírta nézni, rosszul volt, mióta lezárták az urnákat. Bevett két altatót, és lefeküdt.

Másnap egy földöntúli hangra eszmélt. Ahogy lassan-lassan magához tért az idegen zaj telefoncsörgéssé alakult. Fáradtan vette fel a kagylót.

– Bajban van atyám! – kiáltotta izgatottan egy hang.

– Balázs?

– Igen, de ez most nem számít! Nagy bajban van! Gondolom, ismeri a választási eredményeket?

– Nem… – nyögte félve az atya.

– A háromszázhatvanöt körzetből háromszázhatvannégyben megválasztották a képviselőt…

– Gondolom – szakította félbe –, pont a mienkben nem…

– Hogy találta ki? Mindegy! Pontosan száznyolcvankettő-száznyolcvankettő jelöltet juttatott minkét párt a parlamentbe. A mi körzetünkben pedig pontosan ugyanannyi szavazat érkezett be mindkét jelöltre.

– Tehát nálunk lesz második forduló…

– Várjon atyám, még nincs vége. Az egész országból pontosan csak egy ember nem adott le szavazatot, az pedig maga. A nyakamat merném rá tenni, hogy maga nem ment el szavazni. És ha én, az öreg fejemmel rájöttem, hogy magáról van szó, mások is rájönnek majd.

– Mi? Micsoda?

– Jól hallotta, atyám!

– Várjon, akkor maga is elment szavazni? – a tisztelendő hangjában megtörtség, csalódottság csengett.

– Igen, és találja ki, az országban hány érvénytelen szavazatot adtak le?

– Egyet? – Sanyi atya tiszta szívből kérte az Urat, hogy Bojtár Balázs szavazata legyen az érvénytelen.

– Pontosan, atya. És azt találja ki, hogy kié volt? Hát az enyém! Nagy butaság volt nem elmenni, így csak maga nem szerepel a nyilvántartásban, hamar meglelik.

– Ugyan, miért keresnének…

– Mert a meggyőződéseseket nem lehet elcsábítani! Maga egy olyan emberré vált, aki vagy tartozik már valahova, vagy eztán fog.

– És maga?

– Én? Én nem! Majd azt mondom, hogy az XY pártra szavaztam, és leszállnak rólam. Derítsék ki, hogy pont az én szavazatom volt az érvénytelen!

– Mégis, mit mond, hova szavazott?

– Hát… Ezen még nem is gondolkodtam… – kis csönd – Azt hiszem, azt mondom majd, hogy jobbos voltam, mert a kocsmáros is jobbos, és csak a párt szavazóit szolgálja ki. De gondoljon bele, atyám, azért ezek a jobboldaliak mégiscsak jobb emberek, nem? Már csak a nevükbe is benne van… Meg az is igaz, hogy ők nem alázták meg a családom… – Sándor lehangoltan köszönt el, és visszafeküdt az ágyba.

Hallgatta az esőcseppek kopácsolását. Úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. Azon töprengett, igaza van-e a vén kanásznak. Bízott benne, hogy téved. Nem kívánta ezt a cirkuszt, de ha már megtörtént, próbálta elfogadni. Még két hét… Még annyi volt a második fordulóig. Ott már csak egyszerű többséget kell szerezni, azaz az is jó, ha egyetlen ember megy el szavazni. Akkor miért is szállnának rá? Ha egyet meggyőznek az ellenség táborából a véleményváltoztatásra, vagy az otthonmaradásra, akkor már nyertek is. Miért pont őt nem hagynák békén, hisz ő is meggyőződéses! Meggyőződéses politikatagadó…

Először nem is hitt a fülének, de az eső hangjából emberi hangfoszlányokat szűrt ki a füle. Ahogy egyre jobban és jobban figyelt egy verset vélt felfedezni.

– Az ember a szívét baloldalt hordja, és a szívétől lesz ember. Figyelj, ezt a Biblia mondja: A jobboldal nem kell!

– Mi ez? – kiáltott ki az ablakon Sanyi atya. Odakint nem mást látott, mint Szikla Ferencet, és azt a fiút, akit még régebben Horváth mutatott be neki. Egy perc nem telt bele, és a két jövevény már az előszobában ácsorgott.

– Jó napot, atyám! – kezdte Szikla – Hogy van? Hogy tetszett a kis ébresztő versünk?

– Ki ez?

– Ő? Ő a párt költője. Pontosabban a helyi költőnk.

– Igazán, és mióta?

– Ó, már rég. Hetek óta. Ő írta az összes versikénket, amiket szavaltunk. Akarja, hogy elmondjak egyet?

– Ne, ne, ne! Nem kell! Nem vagyok rá kíváncsi. Hanem azt mondd meg nekem, te gyerek, nem te…

– Nem! – szakította félbe a költő. – Nem tudom, hogy miről beszél, atyám.

– Hát jó… Mégis, mit akartok?

– Hallott a választási eredményekről atyám? Tudja, hogy…

– Igen, tudom! Nem fogok magukra szavazni!

– Jól gondolja ezt meg, atyám! Tudja maga mi lesz itt, ha azok a fasiszták hatalomra kerülnek?

– Ferenc, te azt mondtad nekem valaha, hogy a te pártod nem képvisel semmiféle szélsőséget. Két hete mást sem hallok, csak kommunistázást, fasisztázást. De nem csak egymásnak kiabáljátok ezt, magatok is így hívjátok magatokat. Hol vannak azok a bizonyos középpártok?

– Nézze atyám, ha azt mondom magának, szeretném visszaállítania régi szép kommunista időket, akkor mit szolt volna? Fel lett volna háborodva. Én csak ezt akartam elkerülni…

– Te végig tudtad? Végig erre az őrültségre készültél? Akkor mondd meg nekem, miért ígérted meg Isten színe előtt, hogy nem teszel ilyen ocsmányságokat, mint amiket elkövettél?

– Nézze atyám, szívem szerint nem tennék ám ilyet, de jött a pártutasítás, és követni kellett. Kész. Ha a párt azt mondja, kampányoljak, akkor kampányolok; ha azt, hogy festessek vörös csillagot a templomi oltárképre, akkor festetek; ha azt kérik, égessek csecsemőket, én csecsemőket égetek. Ez van, ezt kell szeretni.

– Hol marad a szabad akarat? Hol marad az ember? Nem látod, hogy ez egy diktatúrához vezet?

– És ha diktatúrához vezet, akkor mi a baj? Engem nem zavar, amíg benne vagyok az államgépezetben.

– Egyre szimpatikusabb Horváth pártja…

– Nehogy azt higgye! Ő is kapja a pártutasítást, és ha nem teljesíti, akkor fel is út, le is út. Tudom, maga mondta. Mert atyám, ugye mi jó barátok voltunk. Csak voltunk, mert most az az utasítás, hogy utálni kell őt, és a hozzá hasonlót. – a pap nem küldte el őket, csak bement a hálószobába, és magára zárta az ajtót.

Pizsamában ücsörgött az ágyában és hallgatta az esőt. Nagy, téli dunyha volt a vállára terítve, mert nagyon hideg volt odakint. Eszébe jutott, hogy befűtsön, de akkor ki kellett volna mennie szénért vagy fáért. Merengéséből dudaszó rázta fel. Mire kilépett a szobájából, már egy öltönyös férfi állt az előszobájában. Jóképű, kerek, telt arcú ember volt.

– Üdvözlöm atyám!

– Ki maga?

– Hát nem olvas újságot? Én vagyok, Szélesi Ferenc, az FDF miniszterelnök jelöltje. Arra szeretném megkérni, hogy enyhítse meg érzelmeit irántam és pártom iránt. Nem tudok semmiféle bűntettről, amit én követtem volna el maga ellen, és úgy hiszem, a pártom is mindig jó volt önhöz.

– Hagyjanak békén!

– Most elmegyek, de még visszajövök…

– Takarodjon a házamból! Ez birtokháborítás!

Szélesi ugyan elment, de a baj nem jár egyedül. Nem telt bele félóra, és csöngettek. A tisztelendő a füle botját sem mozgatta, mintha nem hallaná a csengőt. A vendég azonban akaratos volt, és addig nyomta a csengőt, míg a pap nem válaszolt.

– Tűnjön innen, vagy magára eresztem a kutyákat!

– Én nagyon szeretem a kutyákat! – a pap nem felelt. – Nem is hallok ugatást! – az idegen maga sem hitte el, de az atya ajtót nyitott.

– Nincsenek kutyáim, és ha maga nem kutyákat hozott, akkor tűnjön el!

– Hozhatok én kutyákat! – felelte az idegen. – Csak azt szeretném, ha előtte meghallgatna engem. – az atya jobban szemügyre vette a férfit. Vékony, hosszúkás arca volt, ami a papot egy rókára emlékeztette. Az idegen belekezdett. – Azt hiszem, ön rossz színben látja az MSZSZ-t. Mit ne mondjak, ez hatalmas hiba, hiszen ez a párt a pártok legjobbika. Nem tudom, mi indította önt arra, hogy ilyen ellenséges legyen velünk szemben, de kérem fogadja el őszinte bocsánatkérésemet.

– Miért, ki maga?

– Oh, nézd csak, még csak be sem mutatkoztam… Káder János vagyok, az MSZSZ elnöke. Higgye el nekem…

– Káder?

– Az. Felvett név. De jó, igaz? Na mindegy, hol is tartottam… Á igen, a pártomnál. A párt nem akar mást, mint jót minden egyes magyar állampolgárnak. Higgye el nekem, hogy ha miránk szavaz, magának is jó lesz! Ez olyan biztos, mint hogy én most itt állok!

– Nem érdekel az ajánlata, tűnjön el!

Hiába küldte el sorra az újra és újra látogató pártvezéreket, a tisztelendő egy nyugodt órát nem volt képes kicsikarni magának. Egész héten csak az ajtót nyitogatta. A ritka és rövid holt időszakokban nem volt más szórakozása, mint az eső. Állandóan a cseppeket hallgatta, ahogy az ablakoknak csapódtak. Már majdnem egy hete folyamatosan esett. Még éjszaka sem állt el. A sok zavaró tényező ellenére az atya mégis felkészült a vasárnapi Istentiszteletre. Azonban, amikor belépett a templomba csak három ismerős arccal találkozott: Bojtárt, Szélesit és Kádert. A két pártelnök mellett zenészek és énekesek álltak, annyian, hogy más már be sem fért a templomba. A jobboldalon citrommal, a baloldalon rózsával sorakoztak az emberek. Amint megkezdődött a szentmise a két párt emberei versenyt énekeltek egymással, közben pártjelszavakat kiabáltak.

– Ahogy Jézus urunk az árusokat! – kiáltotta a pap, majd befutott a sekrestyébe, felkapott egy széket, és azzal hadonászva a tömegbe rohant. Egy perc nem telt bele, és a templom kiürült.

– Nem akar ma nálam aludni, atyám? – kérdezte a sekrestyés.

Mint a kommandósok, úgy szöktek ki a templomból a kántorral. Végiglopakodtak a falun, majd a határban bevették magukat a bozótosba. Nem érdekelte őket, hogy esik az eső, és a nem aszfalt utak teljesen járhatatlanok, belevágtak, csak ne lássák őket. Hosszú, több órányi dagonyázás után értek oda Bojtár tanyájára. Kedves kis laknak tűnt. Bent kellemes meleg fogadta őket. Hamar ledobálták nedves ruháikat, és borozgatni kezdtek, mert az Bojtár szerint távol tartja a betegségeket.

Boldogan töltötték együtt az estét. Nem beszéltek sem politikáról, sem az időjárásról, sem semmiről. Csak üldögéltek és ittak. Nem vedeltek, szépen, megfontoltan kortyolgatták italaikat, de mégsem szóltak egymáshoz. Úgy érezték, semmi nem árthat nekik.

Reggel egy terepjáró állt meg a ház előtt. A tisztelendő, és Bojtár is egyből tudta, mit kell tennie. A pap bebújt a szekrénybe, Bojtár pedig ártatlan képpel fogadta a vendégeket.

– Esze atyát keressük. – mondta Káder.

– Az atyát? Nem tudom, hol van, nem láttam tegnap óta.

– Bojtár, igaz? – a kántor bólintott. – Kedves Bojtár úr, elárulná nekem, mióta hord reverendát? – mutatott Káder a sarokban száradó ruhadarabra.

– Úgy három éve. – vágta rá a kántor.

– Igazán? És miért hord ön reverendát, amikor nem is maga a pap?

– Különös vonzalmat érzek a papi pálya iránt, ezért is lettem kántor. Túl öreg vagyok én már ahhoz, hogy teológiát tanuljak, ezért vásároltam egy reverendát, és itthon szentmiséset játszom.

– Jaj Bojtár úr… Várjunk csak! – csapott a homlokára – Köszönöm atyám! – kiabált be a szobába. – Üdvözlöm az érvénytelen szavazót!

– Tessék?

– Ugyan Bojtár úr, ha valamit megtanultam az elmúlt héten, az az, hogy Esze nem szívesen beszél senkivel sem, aki bármilyen politikai álláspontot képvisel. Itt töltötte az éjszakát, hisz otthon nem volt, figyeltük a házát; szóval magát szereti. Csak akkor tudom ezt elképzelni, ha maga adta le az érvénytelen szavazatot. Csak egy dolgot kérnék öntől. – egész közel hajolt hozzá, és a fülébe suttogott. – Ne szóljon Szélesinek…

De nem kellett neki szólni, hamar odatalált ő is, és minden bizonnyal azonos következtetésre jutott, mert rövid párbeszéd után olyan kitörő örömmel ölelte át Bojtárt, mintha rég nem látott anyjával találkozott volna. A tisztelendő megvigasztalta kántorját, majd hazament.

Csütörtökig minden úgy ment, mint az előző héten. Aznap azonban Káder nem látogatta meg a papot, csak egy levelet küldött. „Nézze elvtárs, valószínűleg mi jutunk hatalomra. Ha nem születik döntés, akkor szinte biztosan mi leszünk a kormányalapítók, mert a köztársasági elnök a zsebünkben van. Maholnap kormányt alakítunk, majd eltűntetjük az ellenzéket. Ne aggódjon, pontos tervünk van. Decemberre már nem csak hogy kizárólagos hatalmunk lesz, de garantálom önnek, hogy minden papot őrizetbe veszünk. A börtönben pedig kínzás és halál vár rájuk. Nincs szükségünk egyházra. Ha most mellénk ál, ön lehet az egyetlen egyházi személy, aki túléli a dolgot. Remélem értjük egymást?”

Eltöprengett azon, vajon tényleg a baloldaliak küldték-e neki ezt a levelet. Lehetséges, hogy a jobboldal kívánja felmérgesíteni, hogy dacból rá szavazzon. Nem gondolkodhatott rajta sokáig, mert becsöngetett hozzá Szélesi. Kivételesen behívta, és hellyel kínálta.

– Beszéljünk őszintén! – kérte a politikust.

– Az a helyzet, hogy szükségünk van Bojtár úr és az ön szavazatára. Atyám, ha döntetlen lesz az állás, nem valószínű, hogy a köztársasági elnök minket kér fel kormányalapításra. – talán ők írták, gondolta az atya – Nézze, azt kérte, hogy legyek őszinte, igaz? Őszinte leszek, ha mi hatalomra jutunk, csak addig lesz szükségünk az egyházra, amíg a hívei fejébe veri, hogy nincs szükség semmiféle vallásra. Istennel nehéz egyeztetni, ezért jobb ha nem szól bele az ügyekbe. Ha nyerünk, és minket kérnek fel kormányt alapítani, akkor sem valószínű, hogy egem neveznek meg miniszterelnöknek. De nem baj, meg van a terv a Szélesi kormány megalakítására. Sőt, kész a Szélesi-puccs is, ami garantálja nekünk, hogy kizárólagos hatalomhoz jussak. Atyám, én azt tudom ajánlani magának, hogy csatlakozzon hozzám, és én a jobbkezemmé teszem.

– Aztán mi lesz? Higgyem el, hogy hagyni fogja, hogy beleszóljak az uralkodásába? Mondja meg őszintén nem állítana minél előbb félre?

– Lehet, hogy egy napon meg kéne tennem pár elkerülhetetlen lépést, de addig tagadhatatlanul lenne egy pár jó hónapja, vagy hete…

– Tűnjön el!

– Kitartás! – köszönt el az elnök.

Másnap Káder vidáman csöngetett. Az atya meggondolta párszor, kinyissa-e az ajtót, de amikor meggyőződött Káder fegyvertelenségéről, beengedte.

– Ezt maga írta? – nyomta a belépő arcába a tegnapi levelet. Káder körülnézett. Lassan, komótosan vizslatta a helyiséget, mint aki attól fél, hogy figyelik.

– Amennyiben négyszemközt vagyunk, igen. Amennyiben nem, nem.

– Ez csak természetes… – nyugtázta a pap. – Most pedig takarodjon, amíg szépen mondom!

Miután a pártelnök eltűnt, Esze Sándor, szinte magába zuhant. Leült egy székre, és tekintetét egy pontra emelte. Ugyanabban a pózban ült, ugyanazt a pontot bámulta egész nap. Csöngettek hozzá órákon keresztül, az ablakot is zörgették, de nem felelt. Később betörték az ajtót, és Szélesi lépett be rajta. A férfi hosszasan prédikált a papnak, próbálta meggyőzni. Legalább egy órán keresztül csak csöndben ült és várta, hogy az atya reagáljon valamit. Végül feladta, és hazament. Amikor a falióra tizenkettőt ütött, az atya fölállt, és lefeküdt.

Másnap reggel kedvetlenül vette tudomásul, hogy megint csak fölébredt. A szemét sem akarta kinyitni, és arcát a párnába fúrta. Hirtelen azt vette észre, hogy nem hallja az esőkopogását. Nem bírt a kíváncsiságával, és kilesett az ablakon. Havazott. Sőt, nem is havazott, hanem szakadt! Egyenesen ömlött a hó az égből. Az idáig folyton növekvő pocsolyák hatalmas latyaktavakká duzzadtak. Megnyugtatta ez a kép. A hótól minden olyan fehér lett… Fehér, tiszta és ártatlan.

Csengett a telefon. Félve vette fel, mintha megérezte volna a rá váró rosszhírt. A Bojtár-tanyára hívták, mert a vén kántor öngyilkos lett. Az atya lesietett öreg barátja házához.

Odabent furcsa kép tárul elé. Néhány rendőr vörös rózsával a sapkáján, néhány pedig a citromsárga, fényvisszaverős, éjszakai mellényben dolgozott. Nyomokat rögzítettek. Két nyomozó is vizsgálgatta a holtestet, ami még mindig a tetőgerendára kötött kötélen lógott. Az egyik nyomozó az atya kezébe nyomott egy papírost.

„Tisztelendő atyám, ma nálam járt az egyik pártelnök. Már rég kampánycsend van! De mit lehet tenni, hiszen a főügyész is vele volt… Mióta kiderült, hogy én vagyok az érvénytelen szavazó, azóta nekem is a nyakamra járnak. Én már nem bírtam tovább. Már néha csak azért is fel akartam kötni magam, hogy legalább egy perc nyugtom legyen. Ezt egyszerűen nem lehet kibírni. Mindenki jött és ajánlgatott, fenyegetett, hízelgett. Én meg csak arra mertem gondolni, hogy megfogadtam magának: nem leszek többé szélkakas. De én egy szélkakas vagyok atyám, és az a szélkakas, ami már nem forog, az haszontalan, azt le kell szedni a tetőről. Ma, amikor hosszan elbeszélgettem azzal a férfival, meggyőzött. Egyszerűen meggyőzött! Rá akartam szavazni, akartam, hogy nyerjen. De én megígértem magának, hogy kitartok maga mellett. Rá kellett jönnöm, hogy csak úgy állhatom a szavam, ha megakadályozom magam a szavazásban. Tudom, hogy bűn, amit tettem, de remélem, Isten megbocsát. Isten áldja, atyám!”

A tisztelendő hátradőlt a székén és sok, mély lélegzetet vett. Meg akarta érteni öreg barátját, de nem tudta. Az egyik rendőr elvette a levelet, azzal az indokkal, hogy bűnjel.

– Azt ugye tudja atyám, hogy bár a levélből nem derül ki, a baloldal okozta a halálát?

– Micsoda?

– Bizony, hosszas vizsgálódás után megállapítottuk, hogy a kötélre kötött csomó a gerinc vonalától balra van. Ha az a baloldal nem lett volna, akkor csomó sincs, és a kötél nem folytja meg az áldozatot. – Sándor atya felugrott és hazarohant.

Otthon sokáig nem tett semmi mást, csak ivott. Nem is ivott, hanem igazából vedelt. Pálinkát, bort, sört, mindent lenyelt, amit otthon talált. Éjfél felé tért magához az étkezőasztalra borulva. Felállt, és tétova léptekkel a szobájába ment. Leült az ágyára, és észrevette az éjjeli szekrényen levő feszületet.

– Te meg mit vigyorogsz, mi? – beszélt a kereszthez – Mi? Rajtam röhögsz, mi? Rajtam?! Jó ez neked? Miért jó ez neked? Tudom ám, miért csinálod ezt! Én tudom! Én vagyok a pásztor, a lelkipásztor, ez meg itt az én nyájam. Nekem kellene rájuk vigyázni, mi? Aztán hogyan?! Én megpróbáltam mindent, én össze akartam terelni a nyájat, én a szívem lelkem kiköptem értük, de semmi! Érted ezt? Semmi! Miért engem tettél meg lelkipásztornak? Tudod, én beszéltem velük, és megeskettem őket. Én nem voltam hajlandó engedni a kisded játékaiknak, én nem! Renováltathattam volna a templomot, de nem tettem, mert nem akartam meggyaláztatni az oltárképet, és mert az nem lett volna helyes. De mond meg, mit tehet itt egyetlen ember? Na jó, ez igaz, te is ember voltál… A frászt, te voltál az Isten! Aztán meg ott voltak a szerelmesek… Velük meg az volt a baj… Befognád végre?! Én beszélek! Kuss! Mit szólsz bele! Naná, hogy az emberek arra panaszkodnak, hogy nem hallgatod meg őket, ha állandóan dumálsz… Az isteni kinyilatkoztatás Jézussal véget ért, vagy nem? Akkor meg fogd be egy kicsit! Köszönöm! Na, hol is tartottam… Már azt se tudom, hogy hol tartottam… – sírni kezdett. – Mit lehet itt tenni? – hirtelen abbahagyta a sírást, és felnézett. – Tudom már! – kirohant a konyhába, és behozott egy hatalmas kést. Egyenesen a mellkasa közepének szegezte. – Nem lesz baloldali csomó, nem lesz jobboldali vágás, egyenesen a közepébe szúrom! – szorosan lehunyt a szemét, és felkiáltott – Adj egy jelet, hogy miért érdemes élnem!

Az égen villám vágott át. Hatalmas dörgés kísérte. Ahogy a robaj elhalt az atya gyerekhangot hallott. Sokáig ki sem merte nyitni a szemét, csak hallgatta a sírást. Végül, amikor már látni is merte a gyereket, óvatosan szétnyitotta szemhéjait. Az ágyán egy fiúcsecsemő feküdt. Keservesen sírt. Az atya hasonló sírásba kezdett. Végül letérdelt a feszület elé, és megszólalt.

– Rendben, értem. Először azt hittem, hogy a gyerekekért érdemes tovább küzdenem. De már rájöttem, hogy nem. Ahogy Ákos mondta nekem, az eszme a génjeikben van. De igazából nem születnek vele, csak beléjük nevelik lassan, láthatatlanul. De ez itt az én fiam! Ő ártatlan, és az is marad. Ketten leszünk igazi emberek, én és ő. Nekem felelősségem van érte, nem halhatok meg. Köszönöm.

Reggel Szélesi lépett be a betört ajtón át. Vele volt Horváth is kivételesen. Szélesiben még mindig élt utolsó látogatásának emléke, ezért csak félve mert belépni.

– Atyám? – kérdezte.

– Pszt! – kiáltott rá a pap. – Felébreszted a gyereket!

– Milyen gyereket? – kérdezte suttogva Horváth. Sándor atya vígan vezette be őket a hálószobába.

– Az én fiam! – mutatott egy üres pólyára. Szélesi megragadta Horváth karját, és az előszobába vonszolta.

– Na, mit szólsz?

– Megőrült, nem szavazhat. Kár, tényleg elhittem, hogy megnyerjük.

– Te hülye vagy! – csapta fejbe Szélesi. – Szavazhat, amíg meg nem tudja a másik fél, hogy őrült. Nem kell mást tennünk, csak vigyáznunk rá, és távol tartani a kommunistáktól. Estig elbabusgatjuk magunk, addig meggyőzzük, az urnazárás előtt, amikor már szinte senki nem lesz ott, bevisszük szavazni, és nyertünk.

Horváth nem hitt a terv kivitelezhetőségében, de belement a dologba. Rengeteg szavazóját megkérte arra, hogy segítsen neki. Még csak a pap házának közelébe sem engedtek senkit. Közben odabent Szélesi folyamatosan beszédeket tartott. Elárasztotta a szerencsétlen őrültet a propagandaszövegekkel. De a pap úgy tűnt, nem értett meg semmit. Szinte csak az utolsó pillanatban jött az ötlet, hogy a gyermekek jövőjének biztosítását ígérje Szélesi, ami végül meggyőzte a lelkészt.

A szavazóhelyiség a polgármesteri hivatalban volt, a folyosón. A kis felügyelő bizottság unottan ült asztala mögött, és várta a csodát. Egyszer csak megérkezett az atya, és szavazólapot kért.

– Mond, van szerencseszámod? Nem tudod, mikor húzzák a főnyereményt? – kérdezte, miközben elvette a szavazólapokat. A bizottság MSZSZ által kijelölt tagjai nem jutottak szóhoz felháborodásukban.

– Csak viccel! – mondta Szélesi, és sietve a szavazófülkébe terelte a papot, majd a bizottsági asztalhoz lépve várt.

Az atya nem került elő. Már attól félt, hogy valamit nem értett meg, amikor kilépett a fülkéből egy szabályosan lezárt borítékkal az urnához lépett, és szavazott. Szélesi fellélegzett.

– Kösz a tippet! – mondta a szavazófülkének az atya.

A fülke mögül széles vigyorral az arcán Káder lépett elő.

– Higgye el, atyám, tuti befutó! – mondta Káder. Szélesi szinte hápogott a meglepettségtől.

– Nem lehet! Szabálytalanság! Csalás! Az atya nem beszámítható!

– Már szavazott! – tiltakozott Káder.

– Nem beszámítható, érvénytelenítsék a szavazatát!

– És honnan tudnánk, hogy melyik az?

– Rátok szavazott!

– Így van, egy MSZSZ szavazatot meg kell semmisíteni! – helyeseltek a bizottságban ülő FDF-es tagok.

– Nem kell, csak ha a közjegyző szavazásra alkalmatlannak találja a papot. – a közjegyző vigyorogva állt fel.

– Nem találom alkalmatlannak. Ezt most azonnal jegyzőkönyvbe is veszem.

Szélesi kiráncigálta a hóesésbe az atyát. Már majdnem lekevert neki egy hatalmas pofont, de nagy nehezen visszafogta magát.

– Mit tett maga szerencsétlen? Aláírta a halálos ítéletemet! – az atya csak intett neki, hogy hajoljon közelebb.

– Elárulok egy titkot. – suttogta – Én tudom, hogy minél többen tesznek a befutóra, annál rosszabb, mert annál többfelé oszlik a pénz. Érdeke neki, hogy megmondja nekem, ki a befutó? Nem, nem az. Rájöttem, hogy be akar csapni. Nem tettem ám arra, amit ő mondott, én arra tettem, amit te mondtál.

Szélesi visszatért a terembe. Érzelemmentes arccal állt az ajtó mellett. Miután lezárták az urnákat, és megkezdődött a szavazatok érvényességének ellenőrzése, Káder mellé állt.

– Jól viseled a vereséget. – súgta Szélesinek.

– Jobb, ha megtanulod, hogy kell. – Káder arca elhűlt.

– Ugye nem!

– De! – vigyorgott Szélesi – Ránk szavazott.

– De hát alkalmatlan! Nem szavazhat! Beteg!

– Jegyzőkönyvbe van véve, hogy nem beteg.

– Majd egy orvos felülbírálja! – kiáltotta, és kirohant. Szélesi utána.

– Hol van? – üvöltötte egyszerre mindkét férfi. – Azonnal szerezzétek meg nekem! – négy férfi szállt be két-két autóba, és követni kezdték a hóban hagyott lábnyomokat. Horváth lépett ki a szavazóhelyiség ajtaján.

– Megint ugyanaz lesz az eredmény. – mondta – A pap szavazat kell, hogy döntsön.

Egy perc nem telt bele, és Szikla is kilépett az ajtón. A kezében egy szavazólapot tartott. Nem volt rajta kereszt, csak egy szöveg: „Az én fiam egy szebb világban fog felnőni!” Mindkét pártelnök letörten ült be autójába. A motorok halkan duruzsoltak, hogy legyen fűtés a kocsikban. Azonban egyik pillanatról a másikra a fények kialudtak, a motorok elcsöndesedtek, a havazás elállt. Kiszálltak a gépjárművekből és megérezték az erőteljes lehűlést. Megvizsgálták a gépeket, és rá kellett jönniük, hogy mind az akkumulátorsav, mind a benzin megfagyott. Bementek a szavazatszámláló helyiségbe. Odabent kapták a telefont, hogy megtalálták a papot, de már csak holtan. Ugyanarra a kötélre kötötte fel magát, mint Bojtár.

– Lemondok… – suttogta Szélesi.

– Én is. – helyeselt Káder.

Egyetlen pillanatra megértették, hogy az atya miért állt ellen. Egyetlen pillanatra megértették, hogy nekik nem uralniuk, hanem szolgálniuk kell ezt az országot. Egyetlen pillanatra érezték, hogy mind a ketten bűnösök, és felelősséggel tartoznak minden szörnyűségért, ami az országgal történt. Egyetlen pillanatra politikusokból hazafiak lettek. Egyetlen pillanatra, aztán valaki felsikoltott, mert az utolsó szavazólap érvénytelen volt…

This entry was posted in Irodalom, Novella and tagged , . Bookmark the permalink.