Világvégi kilátások

Magyar égre, magyar ufót!(…)
– Jó, de utána te jössz! – próbált kis vidámságot vinni a vitába a férfi.
– Mond már! – rivallt rá az asszony.
– Kirúgtak – jelentette ki nemes egyszerűséggel.
– Vége a világnak – felelte Irén ugyanolyan semmitmondóan, majd elindult a konyhába. (…)

Berti Tamás a kormányra dőlt, szuszogott egy kicsit és idegesen a műszerfalba vágott, mintha az tehetne bármiről is… Egyébként nem volt egy ideges ember, de most mégsem bírt magával. Reggel, alig hogy bement a munkahelyére, azzal fogadták, hogy ötévnyi munkaviszony után elválnak az ő és a kis könyvelőcég útjai. Ez igazán meglepte Tamást, hisz alig egy hónapja, hogy megkapta az év dolgozója kitüntetést a főnökétől. Bár meg kell hagyni ez a cégnél egy nem létező titulus, de még így is jól esett neki a pusztán szóban és négyszemközt elhangzó dicséret.

Talán pont ezért kapott pár új ügyfelet, komolyabb, nagyobb tőkét forgató üzletembereket. Tegnap előtt az egyik felhívta telefonon, hogy magasak a bevételei, amin jó lenne csökkenteni, mert alig pár millió, és kisebb adósávba kerül. Természetesen Berti úr azonnal elkezdte sorolni a lehetőségeket, mint például a jótékonykodás, amik jelentős adókedvezményeket vonhatnak maguk után, de ezeknek még csak a gondolatát is elutasította a kedves megrendelő. Az ő célja ugyanis az volt, hogy egy szakavatott számbűvész csippentsen le itt-ott egy kis összeget, és máris minden szép és jó lesz. Ennek a gondolatát pedig a lelkiismeretes könyvelő utasította el, aminek eredményeként ma elbocsájtották munkahelyéről.

Nem ment egyből haza. Autóba szállt és vezetett egy darabig, majd elkeseredésében félreállt a járdaszegélyre és csak nézett ki a szélvédőn keresztül. Az utcák kellemesen néptelenek voltak. Igazán jól esett most neki a magány, ám hirtelen, mintegy varázsütésre, tíz óra tájt megbolydultak az emberek, gyalogosok és személyautók lepték el az utcákat, akikről ha azt állítjuk, hogy nem tartották be a KRESZ-t, még enyhén fogalmazunk. Száguldoztak, előztek, index nélkül kanyarodtak. Fél óra sem telt bele és az őrület alábbhagyott. Amikor Tamás közlekedésre alkalmasnak ítélte meg az utakat elindult haza. Gondolta, alszik egyet míg felesége hazaér, aztán majd megbeszélik, mit tegyenek.

Fölhajolt a kormányról, és balra pislantott. Elszorult a szíve, amikor meglátta a kétemeletes családi házát, amihez még padlás és pince is tartozott. Amikor eszébe jutott, mekkora ennek a minipalotának a havi törlesztőrészlete, ismét a kormányra borult. Vet pár mély lélegzetet és kiszállt. Nem vágyott bemenni, de hova mehetett volna? Odaért az ajtóhoz, és a kopogtatón meglátta a tükörképét. Mindig jólfésült haja most rendezetlennek tűnt, nyakkendője a jobb válla fölött hátra volt csapva, és úgy látta, mintha kétnapos borostája lenne, holott tisztán emlékezett rá, hogy reggel borotválkozott. Előkotorta kulcsát, de ahogy a zárba próbálta nyomni, az ajtó magától kinyílt.

– Na, már csak az hiányzott, hogy ki is raboljanak! – gondolta, majd belépett a házba.

Odabent nem egy rablót, hanem a feleségét találta. Bertiné asszony, született Infáns Irén az izzadságtól kissé csatakosan rohant át a nappalin. Konzerveket cipelt a hálószobába, majd visszarohant a konyhába és újabb konzerveket vitt magával. Berti úrnak négy dolog is gyanús volt. Az első az, hogy a felesége déltájban otthon volt, a második, hogy élelmiszert hurcolt a hálóba, a harmadik, hogy ingben, szoknyában és körömcipőben pakolt, végül az zavarta igazán a férfit, hogy annak ellenére, hogy a nappali közepén ácsorog, a rohangászó nő ügyet sem vet rá. Tamás kicsit megköszörülte a torkát. Felesége felnézett, majd egy darabig úgy bámult rá, mint egy idegenre, aztán hirtelen felcsillant szemében a felismerés, és ráköszönt.

– Tamás! Szia! Te vagy az?! – majd rohant is tovább.

– Igen… Én. Ki más lennék?… – kérdezte meglepetten. Amikor felesége ismét odaért hozzá, ha nem is felelt, de ismét megszólította.

– Úgy örülök, hogy itthon vagy.

– Baj van – kezdet panaszkodni Tamás, mit sem törődve felesége örömével.

– Tudom. – felelte félvállról a felesége.

– Tudod? – kérdezte meglepetten a férj.

– Tudom.

– Honnan tudod? Idetelefonáltak?

– Ugyan már! Ki telefonálna ezért ide?!

– Hát akkor?

– Bemondta a tévé.

– A tévé? – hangjában igazi meglepettség csengett. – Bemondta a tévé?

– Be. De mit csodálkozol ezen? Egy ilyen horderejű dolgot… – hogy a mondatot nem akarta befejezni, vagy nem tudta, mert ismét elrohant, az Tamás számára nem volt világos. Amikor az asszony ismét mellé ért, próbált mentegetőzni.

– De, akkor, ugye érted a dolgot…

– É-érte-e-em? – felelt hosszú, nyújtott kérdéssel Irén. – Dehogy értem! Az ilyesmit nem lehet érteni!

Ez a válasz már annyira meglepte Tamást, hogy ijedségében a nő után szaladt. Ő sem értette. Ha a felesége mindent tud, akkor miért nem érti meg? Hát hol marad a kitartás jóban-rosszban?! Meg egyébként is, tényleg akkora hír, hogy van még becsületes könyvelő?! Amikor azonban a hálószobába ért, ezek a gondolatok foglalkoztatták a legkevésbé. A szoba egésze fel volt dúlva. Minden fiók kiforgatva, minden szekrény kitárva, ruhák hevertek szanaszét, és az ágyon volt két nyitott bőrönd telis-tele mindenféle kacattal.

– Elhagysz? – kérdezte feleségét letörten.

– Dehogy hagylak! – kapta az ingerült választ. – Hülye gyerek! – tette hozzá felesége nyomatékként. – Pont most?! – ez a zárómondat úgy hatott Tamásra, mint egy igazi szerelmi vallomás.

– Akkor meg miért csomagolsz?

– Elmegyünk. Elutazunk.

– Pont most?! A mi helyzetünkben?!

– Milyen helyzetről beszélsz te? Meg egyáltalán, mi az, hogy a mi helyzetünk? Ez mindenki helyzete! – ezek a szavak elgondolkoztatták Tamást. Amint felesége visszaért gyanakodva rákérdezett.

– Milyen helyzetről beszélsz te? Mert mi szerintem most nem egy nyelvet beszélünk.

– Hát hogyne! – felelte Irén. – Dél van, és mind a ketten itthon vagyunk. Mi másért lehetne, ha nem azért?

– Miért szerinted mi van? Valami baj van?

– Úgy csinálsz, mintha nem te mondtad volna nekem, köszönés helyett azt, hogy baj van. Apropó, megjegyezném, hogy ezt megjegyeztem, mármint azt, hogy nem köszöntél. Legyünk csak túl ezen, és majd megkapod tőlem a magadét! De tudod mit, mond ki, mi nyomja a lelked?

– Jó, de utána te jössz! – próbált kis vidámságot vinni a vitába a férfi.

– Mond már! – rivallt rá az asszony.

– Kirúgtak – jelentette ki nemes egyszerűséggel.

– Vége a világnak – felelte Irén ugyanolyan semmitmondóan, majd elindult a konyhába.

– Jaj, édesem – rohant utána Tamás -, ne lásd olyan sötéten a dolgokat! Attól, hogy kirúgtak, még nem dől össze a világ!

– Mi van, te süket vagy?! Mondom, vége a világnak!

– Jaj dehogy, hisz van egy kis spórolt pénzünk… – nem tudta befejezni a mondatot.

– Süsd meg a pénzed! Nem érted? Vége a világnak!

– Te miről beszélsz?

– Arról, hogy itt a világvége, az apokalipszis, the end of all times! – próbálta férje fejébe verni a tényeket.

– Miért?

– Mert itt vannak az ufók és kinyírnak bennünket!

– Miért pont bennünket?

– Jaj! – sikított fel Irén. – Nem pont bennünket, hanem bennünket, emberiséget! Vagy talán ezt az egész szaros bolygót! – hangja egyre lágyabb lett. – Megsütik az állatokat, felégetik a növényeket és elforralják a tengereket… – elsírta magát. – Vége a világnak…

– Ja, csak ez a baj! Ó… – Tamás szinte nevetett. – Látod, ezért szeretlek, mert mindig fel tudsz vidítani. – átölelte feleségét, aki már szabályosan zokogott.

– De hát, meghalunk…

– De legalább nem kell szégyenkeznem, mert kirúgtak. Hiába, az élet mindig megoldja önmagát! Te meg ne sírj, én itt vagyok és szeretlek!

– Szeretsz?

– Szeretlek.

– Bármit… – szipogott – bármit megtennél értem?

– Hát persze! – mondta vidáman Tamás. Majd hozzáfűzte – Szeretlek!

– Akkor pusztítsd el az ufókat!

– Mi?!

– Vagy segíts csomagolni! – a munka gondolata visszaadta az asszony lélekjelenlétét, és el is rohant a szobába.

Tamásnak ez az egész túl össze-vissza volt. Valahogy ez sehogy sem illett a naphoz. Kinézett a kertbe. Gyönyörűen sütött a nap, a madarak énekeltek, és a kék égen se felhők, se csészealjak nem látszottak. Próbálta számba venni az összes racionális okot arra, hogy felesége miért akarna egy effajta mesét elhitetni vele. Egyet sem talált. Aztán meglátta a szomszédot, aki nagy koffereket cipelt az autójába. Eszébe jutott a reggel látott furcsa, hirtelen tömeg az utcán. Talán mégis igaz? Bekapcsolta a tévét. A készülék csak annyit írt ki: nincs jel. Gondolta, előbb-utóbb majd csak lesz, úgyhogy leült a fotelbe, és várta az adást. Kicsivel később fel akarta tenni a lábát az asztalra, levette a cipőjét, de nem találta a mamuszát. Épp ekkor lépett be a felesége a nappaliba ismét.

– De jó, hogy jössz! Nem láttad a mamuszom?

– A kocsiban van. Beszállás!

– Miért van a kocsiban?

– Mondtam már, elutazunk.

– De minek? Gyorsan szeretnél világot látni? Ha igazad van, akkor arról már lekéstél…

– Elmegyünk!

– Csak egy jó okot mondj rá, hogy miért?!

– Mert ha te egy megszálló ufó lennél, nem a fővárost pusztítanád el először? – Tamást meglepte a kérdés, de kis gondolkodás után felelt.

– Ha én egy megszálló ufó lennék, akkor először a soproni sörgyára szállnám meg, aztán megszállnék egy kellemes balatoni szállóban, majd hazaszállnék a csészealjammal. Jó, mi?

– Ha te egy megszálló ufó lennél, a leghülyébb lennél. – ezekben a szavakban Irén minden fáradsága benne volt, de ezt Tamás meg sem hallotta.

– Most miért? Ha megtehetném, én megtenném!

– De nem teheted meg. Az egyetlen, amit most megtehetsz… HOGY BESZÁLLSZ A KOCSIBA! – Tamás kikerekedett szemekkel ugrott fel, és rohant a kocsiba.

Alig hogy beszállt remegve az övért nyúlt, majd olyan sebességgel megtépte, hogy blokkolt az automatika. Ezt még háromszor megpróbálta, majd hátradőlt, és vett pár tüdőnyi gyors, mély lélegzetet. “Nyugalom!” suttogta magának, és helyére illesztette a csatot. Elfordította a kulcsot, sebességbe tette a járművet, és elhajtott.

– Itt ne hagyj, te marha! – kiabálta utána Irén. De Tamás nem hallotta. Már két sarkon is befordult, mikor belé hasított a felismerés, hogy az anyósülés üres. Villámgyorsan megfordult, és hazahajtott.

Mikor felesége mellé ért, rá se mert nézni az asszonyra. Csak megállt, és járatta a motort. Irén gondolkozott rajta, hogy mégis mit csináljon, de végül úgy döntött, hogy lemond mindenféle bosszúról, és csak beszáll az autóba. Férje akkor sem nézett rá, mikor végre mellé ült. Amikor ő Tamásra nézett a férfi arca mereven és mozdulatlanul nézett előre, csak a szemgolyói siklottak ki lassan a szeme bal sarkába. Amint az asszonyi tekintet lekúszott róla, elindult. Alig tettek meg száz métert, mikor Tamás megállt.

– Édesem…

– Igen? – még mindig nem néztek egymásra, mindketten faarccal bámultak ki a szélvédőn.

– A házban hagytam a cipőmet.

– És?

– Visszamehetek érte?

– Nem. – újra elindultak, mentek pár métert, majd Tamás megint megállt, és végre feleségére nézett!

– Na, Mókuska, nyomja a talpam a pedál!

– De siess! – kiáltott rá a nő. Tamásnak se kellett több, kiugrott a kocsiból, és a házhoz kocogott.

Az ajtó zárva volt. Megpróbálta kinyitni, de nem nyílt. Félve ment vissza a kocsihoz.

– Ő… édesem…

– Szállj be!

– De hát azt mondtad, hogy elmehetek érte!

– És kocsival nem gyorsabb?

– De… -adta meg magát Tamás. Beszállt a kocsiba, és visszafordult. Mielőtt megint kiszállt volna még odavetette feleségének – De nyomja a talpam a pedál!

Az ajtóhoz ment, ami nem nyílt. Megint megpróbálta húzni-tolni, megemelni, de a kulcsa sehogy sem boldogult a zárral. Visszament a kocsihoz.

– Ő… édesem…

– Nem nyílik az ajtó?

– Hogy találtad ki? – mosolygott Tamás.

– Én zártam be.

– Akkor miért nem nyitja a kulcsom?

– Mert nem nyitottad ki a biztonsági reteszt.

– Szívem… tudom, hogy hülye kérdés…

– Akkor ne tedd fel!

– De felteszem.

– Hidd el nekem, hogy jobb, ha nem teszed fel!

– De felteszem. Ha meghalunk, akkor minek a biztonsági retesz?

– Mert nem halunk meg.

– Akkor minek megyünk el?

– Mert Budapestet a földel teszik egyenlővé.

– Akkor minek a biztonsági zár?

– Siess! – sikította a nő. Tamás az ajtóhoz rohant, kinyitotta a biztonsági reteszt is, berohant, és kezében a cipőjével kirohant.

– Nem csuktad be az ajtót! – rivallt rá a felesége.

– De minek?

– Gyerünk! – Tamás zárt.

– A reteszt is! – azt is zárta, majd kényelmes tempóban az autó felé indult.

– Siess! – futni kezdett. Ahogy a kocsihoz ért, a cipőit bepasszírozta az anyósülés ablakán, egyenesen bele felesége arcába. Ám ezzel mit sem törődött, sietett. Beugrott az autóba, és elindult. Kisvártatva megállt.

– Szívem…

– Igen?

– Felvehetem a cipőmet? – a nő megtapogatta alsó ajka belsejét, hogy megnézze vérzik-e, majd nyelt egy nagy cipőízűt.

– Nem – tovább mentek. Pár percere rá Tamás megjegyezte.

– De nyomja a pedál a talpamat.

– Hadd nyomja! – felelte Irén.

– De fáj!

– Hadd fájjon.

– De nekem nagyon fáj…

– Akkor jó – rövid szünet után Tamás folytatta.

– De így nem tudok vezetni – a férfi ezen kijelentését látszott alátámasztani, hogy majdnem egy fának hajtott, bár ez persze visszavezethető arra, hogy felesége az öléhez csapta a cipőket.

Tamás a kormányra görnyedve próbált mélyeket lélegezni. Irén nem szólt, nem mert, tudta: elvetette a sulykot. Az idő telt-múlt, a felhők szálltak az égen, Tamás is egész emberi formát kapott, már csak a fülei voltak lilák, úgyhogy ajtót nyitott, és felhúzta cipőit. Miután visszakanyarodott az útra, oldalra pillantott, de nem szólt. Majd megint Irénre nézett, majd vissza az útra. Legalább százszor megismételte ezt, mire a nő rákérdezett:

– Mi van?

– Semmi… – de ez nem volt neki elég, egyre csak feleségét nézegette.

– Ha?

– Semmi… semmi, csak azon töprengek, hogy mi volt ez az előbb?

– Semmi.

– Semmi?! Te csak hobbiból passzírozod szét a heréimet?!

– Egy-egy… – jegyezte meg kis hatásszünet után Irén.

– Egy-egy?! Egy-egy? Hogy érted azt, hogy egy-egy?! Ez legalább tíz-egy!

– Úgy érzed, tartozom még? – vágott vissza villámgyorsan Irén.

– Mi?! Hogy te? Pont te?! Én! Én tartozom! – majd egy kereszteződésben hirtelen jobbra fordult. – Egyáltalán jó felé megyek? – merült fel Tamásban a kérdés, mikor meglátta a Budapest határát jelző táblát, mert fogalma sem volt róla, hogy hova igyekeznek.

– Nem. – jegyezte meg röviden Irén. Férje teljes erejével a fékpedálra taposott. Mikor már nem feszültek teljes erejükkel a biztonsági-övnek megkérdezte:

– Mióta nem?

– Mióta? Mióta elindultunk…

– És csak most szólsz?

– Igen, mert nem beszélek veled.

– Nem beszélsz velem? Áruld már el, mi a fenét követtem el ellened?!

– Hogy mit?! Otthagytál a vérszomjas ufók között meghalni.

– Otthagytalak?

– Igen, ott a ház előtt!

– A vérszomjas idegenek között?

– Igen…

– Mond szívem, hogy néz ki egy vérszomjas ufó? Ne-ne-ne-ne, ne! Ne válaszolj! Könnyebbet kérdezek. Úgy egyáltalán, nagy általánosságban hogy néz ki egy ufó?

– Hát… hát azt nem tudom…

– Talán nem volt időd megfigyelni, amíg otthagytalak sziesztázni köztük egy kicsikét?

– Tamás… – a mai naphoz képest szokatlanul kedvesen és félénken szólította meg a férjét, ez a hangnem még a férfit is meglepte.

– Igen, kedvesem?

– Tamás, szerinted túlreagáltam?

– Nem, nem kedvesem, csak többé nem lesz szükségünk óvszerre. – pár másodperc csönd után szólalt csak meg az asszony.

– Fájt?

– Á, dehogy, én ezt szórakozásból is szoktam csinálni! Tudod, van is otthon egy pár negyvenötös gumitalpú bakancsom, amit csak erre használok…

– Haragszol?

– Nem – Tamás mély lélegzetet vette -, nem haragszom, ha megmondod, merre megyünk.

– A nyaralónkba, a Balatonra.

– A Balatonra?

– Igen.

– És csak itt szólsz, Pest határánál?!

– Jaj, hát nem közvetlenül megyünk oda…

– Akkor jó!

– Előbb megállunk Budaörsön.

– Budaörsön? Aztán minek?

– Hát, csak azért, mert kell még ez-az… – Tamás leintette, megfordult, és elindult.

Ezután sokáig hallgattak. Annyira mélyen hallgattak, hogy még a kocsi motorzaja sem hallatszott be az utastérbe. A városban nem sok autót láttak. Úgy tűnt, az emberek nem próbáltak hozzájuk hasonlóan elmenekülni. Talán azért, mert ők tudták, hogy nincs hova. Amikor nagyobb terek mellett haladtak el, láttak kisebb csoportokat, akik fehér lepedőkkel integettek az ég felé. Talán abban bíztak, hogy a fehér zászló valóban univerzális jel. Pestet szokatlan csend jellemezte, hisz kétmillió ember igazán nagy zajt csinál, de most épp úgy hallgatott, mint az erdő a vihar előtt. Hallgatott, de nem úgy és nem annyira, mint Tamásék. A két fiatal magába fordult, a város pedig fülelt, várta a fejleményeket. A pár viszont épp nem várt semmit, a férfi csak vezetett, a nő pedig csak utazott. Fásult hangulatukat hirtelen és teljesen váratlanul törte meg Irén.

– Pont ez a baj velünk…

Tamás reakció nélkül vezetett. “Pont ez a baj?”, de mi? Az út, a táj, a csend? Nem tudta még csak el képzelni sem, hogy felesége mire gondolhatott. Ugyan nem tartottak még ott, mint az aranylakodalmas házaspárok, akik arról nevezetesek, hogy félszavakból is értik egymást, de mindig értette felesége rövid megjegyzéseit. Igaza, hogy ebben az is szerepet játszott, hogy nem vitték igazán nagy mélységekbe ezeket a szűkszavú szónoklatokat.

– Pont mi?

– Igen, mi.

– Mi van? – kérdezett vissza meglepetten Tamás.

– Lehet…

– Mi van? – próbált minden egyes hanggal kérdezni a férj.

– Lehet, hogy még olyan, hogy mi van, de vajon meddig lesz még? Mikor leszünk egyszerre csak te és én, és nem mi?

– Te és én, az mi.

– Igen, még mi. De… – nem tudta befejezni a mondatot, mert el sem tudta képzelni, mi lehet a vége.

– Te és én, az mi. Minden szerelmes locsogáson kívül: te és én, az mi; ez nyelvtan, kérem, semmi más.

– Legalább most figyelnél!…

– Figyelek. Rád… ránk! Ránk, mert mi egyek vagyunk jóban-rosszban, egészségben-betegségben, gazdagságban-szegénységben, és herezúzásban. Gondolj csak bele, egyedül nem lennél képes heréket pusztítani, én meg egyedül nem lennék olyan hülye, hogy megtegyem.

– Szóval haragszol még… – ez a megjegyzés nem csak fülön, de szíven is ütötte Tamást. Irén most igazán megbánta amit tett, és ez hallatszott is a hangján. Ez a nő mindig képes volt úgy beszélni, annyi érzelemmel és szenvedéllyel teli megszólalni, ahogy senki más. Valaha ez bűvölte el a legjobban a férfit. Most nem is tudta, hogy mit tegyen. Ha megmondja, hogy még haragszik, ami szerinte teljesen jogos, igazán összetöri vele Irént. De ha azt mondja, hogy nem haragszik, akkor Irén megnyugszik, és már nem is sajnálja tovább Tamást, és nem bánja a tettét, amit a férfi nem akart. Ha egyszerűen csak figyelmen kívül hagyja a megjegyzést, abból egyértelműen következik, hogy még haragszik. Válaszolnia kellett, és nem volt sok választása…

– Nem, nem haragszom.

– Akkor meg miért emlegeted folyton?

– Mert még mindig sajog. – vetette oda gépiesen.

– Hm… Nem is hittem volna, hogy ilyen tartatlan vagy. – Tamás hatalmasat fékezett.

– Hogy mi?!

– Puhány…

– Puhány?! Ezt azonnal vond vissza, különben… – alig, hogy Irén kimondta már meg is bánta szavait, úgyhogy visszakozott is volna, de ezen a különben-en fennakadt.

– Különben mi?!

– Különben verés lesz a vége… – ezt még a férfi sem gondolta komolyan, képtelen lett volna egy nőre kezet emelni. De Irén komolyan vette.

– Micsoda?! Verés?! Ó, az anyám jó előre megmondta, hogy ez lesz!

– Jaj, az anyád, az anyád…

– Ne anyázzál nekem itt, te… te…

– Na mi?

– Te…

– Jól gondold meg!

– Te puha pöcsű!

– Hidd el nekem, hogy az kőkeményre van duzzadva a sok véraláfutástól!

– Kőkemény? Tudod is te, hogy mi az a kőkemény…

– Tudtam, míg meg nem ismertelek!

– Ha! Hogy én miért nem hallgattam az anyámra?! Mekkora marha voltam…

– Mi ez a múlt idő, szívem?

– Bárcsak itt lenne anya, ő tudná, mit kell tenni…

– Ez-az! Menjünk inkább anyádhoz! – ez egészen úgy hangzott, mintha Tamás komolyan gondolná, arról nem is beszélve, hogy tovább indult a kocsival. Irénnek kis időre elállt a szava.

– Hogy? Úgy tudom, hogy utálod az anyámat…

– Hátha nem vagyok egyedül vele a kozmoszban… Ha én egy ufó lennék, sosem mennék az anyád közelébe!

– Ha te egy ufó lennél, nem csinálnál semmit!

– Dehogynem. Söröznék a Marson. Ott, mert az alacsony gravitációnak hála a derekam elbírná a sörhasam.

Kis ideig hallgattak, majd Irén szóalt meg. Hangjában nyoma sem volt az ingerültségnek, csak a puszta érdeklődésnek.

– Sörhasat akarsz növeszteni? – Tamás fontolóra vette, majd felelt.

– Ha téged nem zavar, biztos, hogy leállok a tornával…

– Tehát, növesztenél.

– Hm… Egyszerűbb lenne, igen növesztenék.

– Látod, pont ez a baj velünk…

– Ez? A hasam? Ha nem tetszik, nem növesztek…

– Nem a hasad, hanem ez… ez, hogy nem tudjuk, merre tartunk. – Tamás megint a fékre lépett.

– Budaörsre, nem?

– De… – tovább indultak. – De én nem erről beszélek. Nincsenek közös céljaink. Egyáltalán, milyenek a kilátások?

– A kilátások? Így, a világvégén? Nem túl jók… Vagy meghalunk, vagy szolgasorsra kényszerítenek minket, és abba halunk bele, vagy békén hagynak, és húsz-harminc, esetleg negyven év múlva patkolunk el.

– Aha… – szipogta Irén. Szeme sarkában apró könnycsepp gyűlt össze.

– Na! Hé! Na! – szólt rá vigasztalóan Tamás, de meg kell hagyni, a vigasztalás nem a legjobb tudománya. – Ne sírjál már, na! Hát szeretlek, na! – “Ha ez kell…”, tette hozzá gondolatban. – Meg, aztán azt se felejtsd el, hogy az látja a legtöbbet, aki a szakadék szélén áll… Ja, és ha bele is találna esni, akkor sincsen semmi baj. Állítólag a szabadesők fülébe fütyül legszebben a szél…

– Ez nem ilyen egyszerű! Ezt jobb ha tudomásul veszed! Sőt, mire a bolthoz érünk, találd ki, mit szeretnél még elérni az életedben! – Tamásnak kedve lett volna megkérdezni, hány órával előre merjen tervezni, de nem akart ismét felesége lelkébe gázolni.

A hatalmas parkolóban (egyedülálló módon) rengeteg hely volt, sőt egyszerűbb volt a bent álló autókat megszámolni, pontosan ötöt. Az ajtóhoz a lehető legközelebb állt meg Tamás, majd leállította a motort. Irén mintha nem is vette volna észre, hogy megálltak, igazgatta táskájának pántját. A férfi gondolt egyet, és kikapcsolta övét, majd megpróbált kiszállni, de felesége megfogta a karját. Tamás kérdőn nézett a nőre.

– Tudod, hogy nem szeretek itt vásárolni… – nem is kellett tovább mondania, a férfi tovább indult.

A következő üzletnél csak két autó és egy motorbicikli nyomta az aszfaltot, Tamást el is kapta egyfajta magány érzet, egy erőteljes élmény, amely visszasodorta őt gyermekkori westernfilm emlékei közé. Körül is nézett, nem görget-e véletlenül arra a szél egy ördögszekeret, de csak egy nyolcvanas éveiben járó anyóka tolt egy rogyásig rakott bevásárlókocsit.

– Most pedig – kezdte Irén -, beszámolsz a terveidről. Hadd halljam, mit szeretnél elérni?

– Szeretnék végre odaérni a nyaralóba.

– Távolabbi célt! – parancsolt az asszony.

– Rendben, akkor menjünk egy faluval tovább, de ott nincs nyaralónk.

– Esküszöm, elválok tőled!

– Mármint… szabályosan, bíróval, meg mindennel?

– Igen!

– Hm… Rengeteg bíróság dolgozhat ilyenkor…

– Nem kérdeztem a véleményed! Vedd végre tudomásul, hogy nincs vége a világnak!

– Szívem! Szívem! Szívecském! Kérlek, nagyon kérlek, figyelj rám egy picit! – megragadta a nő kezét. – Szeretlek! Nagyon szeretlek! Épp ezért… Éppen ezért nem hagyhatom, hogy hazugságokba ringasd magad… Sajnos, én sem örülök neki, de így van, sajnos így van. Ha tovább harcolsz, beleőrülsz! Nézd meg, nincsenek itt emberek, mind otthon vannak! – Irén Tamás nyakába akart ugrani, de a biztonsági öv nem engedte. Erre a férfi is megpróbálta megölelni a nőt, de az öv őt is visszafogta. Egymás karjába kapaszkodva próbálták legyőzni a blokkoló mechanikát, de az erősebb volt náluk. Egyszerre engedték el a karjukat, és próbálták meg kicsatolni az öveiket, de nem boldogultak vele. Tamás végre sikeresen megnyomta a gombot, és mint a tigris áldozatára, úgy vetette magát Irén nyakába. Puhán és kedvesen szorította magához a síró nőt, vette egy mély lélegzetet, és csak a amikor kifújta érezte, hogy felesége nem öleli vissza. Kinyitotta a szemét, és azt látta, hogy az asszony még mindig a csattal bajlódik, sőt, még káromkodott is csendben.

– Menj már arrébb, nem látok tőled semmit! – rivallt rá férjére. Tamás sértődötten húzódott vissza a sofőrülésbe. Még pár pillanat meddő csat nyitás után Tamás átnyúlt feleségéhez, és megnyomta a bűvös vörös gombot; végre kattant a zár, az öv engedett, és ezúttal Irén ugrott férje nyakába, aki kis gondolkozási idő után emelte csak fel kezeit, hogy teljesen unottan körbefogja az asszonyt. Alig pislantott Tamás kettőt, Irén megszólalt.

– Ez valahogy nem az igazi…

– Hát… – kezdte lassan a férfi. – hát nem… – felesége elhúzódott.

Csak ültek. Egy jó darabig csak ültek, és bámultak kifelé a szélvédőn. Nem tudtak mit kezdeni a másikkal, egy ilyen elrontott pillanat után nehéz először megszólalni, és nehéz olyat mondani, ami nem rontja tovább a helyzetet. Tamás sóhajtott. Erre semmiféle reakció nem érkezett, hát még egyet sóhajtott, amire Irén egy nagyon mély és hosszú sóhajtással felelt, amit Tamás megkontrázott, így elkezdtek legalább sóhajtozni. Sóhajtoztak egy darabig, míg az egészet Tamás meg nem toldotta egy tökéletlen nyújtózkodással. Irén minderre rátett egy lapáttal, mikor a nyújtózkodós sóhajtozás közbe beleásított. Valahogy egy picit túl is ment a határon, mert egyből, mind a ketten abbahagyták. Újabb percnyi pislogás következett.

– Nem tudnám föladni… – jegyzete meg félvárról a nő.

– Hogy mondod, kérlek?…

– Nem vagyok képes föladni, nem tudom elviselni, hogy meg kell halnom…

– Hát… – jegyezte meg Tamás, majd egy kicsit elhallgatott. – Hát, akkor ne adjuk föl.

– Menjünk! – mondta Irén, majd megragadta a férje kezét. – Menjünk, kedves!

Kiszálltak, és mint mindenkor máskor, most is kocsit váltottak, és elindultak a bejárat felé. Ezúttal azonban nem az automatika nyitotta az ajtókat, a fotocellákat feltehetően kikapcsolták. De az út mégis szabad volt, mert előzőleg azt már valaki felfeszítette. Belépve se kasszásokat, se embereket nem láttak.

– Látod – szólalt meg Irén -, ezért szeretek jobban ide járni. Mert itt alacsonyabbak az árak, és rövidebbek a sorok. – Tamás megtorpant.

– Hogy mondod, kedves? Alacsonyabbak az árak? Kinél akarsz fizetni? Gondolod, hogy ott voltak a kasszánál? Rövidebbek a sorok? Talán ott nem volt kihalt a parkoló?!

– Jaj, Tamás… te mindig annyira… annyira olyan vagy… olyan, olyan…

– Gyakorlatias?

– Nem, nem. Inkább azt mondanám, hogy olyan szőrszálhasogató. – erre inkább nem felelt.

Egy darabig csak haladtak a hatalmas üzletben, anélkül, hogy valakit is láttak volna. Az egyik soron végignézve megpillantottak egy földön ülő férfit. Odamentek hozzá.

– Elnézést… – szólította meg Tamás.

– Elnézést? Elnézést… Elnézek én mindent! Tessék csak átlépni rajtam!

– Netán… – gondolkodott el Irén – csak nem… ön ennek az üzletnek a fenntartója?

– Én? Á, dehogy! – legyintett. – Én a lerombolója vagyok!

– Hogy micsoda? – kérdezett vissza meglepve Tamás.

– Terrorista. – félrehúzta a kabátját, ami alatt zsinórok kavalkádja volt – Jöttem, hogy felrobbantsam ezt a helyet, de mindenki hazament. Láttak már ilyet? Hallottak már ilyenről?

– Hogyne! – legyintett Tamás. – Úgy tudom, hogy ufóinvázió esetén ez a szokásos eljárás.

– He? Ufóinvázió? Ki hallott már ilyenről… Milyen ufóveszély?! Nincs itt semmiféle veszély! Én vagyok a veszély! Ez is csak a mocskos imperialista amerikaiak műve! Ők találták ki ezt az egészet, hogy ma ne robbanthassak.

– Hogyne! – vágott közbe Tamás. – Az amerikaiak rendelték az ufókat. Sőt, jobbat mondok, azok nem is repülő csészealjak, csak amcsi repcsik!

– Most mit gúnyolódik velem? Nem maga mondta, hogy ilyenkor ez a szokásos eljárás? Ezt a szégyent! – csapott a földre. – Nézzen körül. Semmi! Érti?! Semmi! Pangás! Ennyi… Nincs senki, akit fölrobbanthatnék… Hé, azért magukat még megölhetem.

– Igazán nem szükséges, köszönjük! – vágott közbe Irén, aztán megpróbálta gyorsan másra terelni a témát. – Különben is, mi értelme meghalni?…

– Mi értelme? Csak annak van értelme! Mármint csak az értelmes halálnak van értelme…

– Így van – helyeselt Tamás -, és csak a sós víz sós!

– Már megint gúnyt űz belőlem?

– Dehogy űz! – vágott közbe Irén. – Futni se tud! Nézze, micsoda hasa van!

– Micsoda? Azt mondtad, szereted a sörpocim…

– Sörpoci… Ez nem sörpoci, ez egy hájhordó!

– Ez egy icipici sörpoci!

– Jaj – kezdte az idegen -, icipici, meg sörpoci, meg minden… Ez is annyira amerikai… Minek úgy túlbecézni mindent? Épp ezért kellett volna ma robbantanom. Képes lettem volna feláldozni magam Amerika ellen, Irak fölszabadításáért!

– Irak? – kérdezte Irén. – Nem is látszik arabnak.

– Nem is vagyok. – fölpattant a földről. – Csak szimpatizáns! – haptákba vágta magát. – De az efféle diszkriminációért maguk tényleg megérdemlik a halált! Hát akkor…

– Állj, állj, állj! – kiáltott Tamás. – Mit csinálsz? Nyugi, nyugi, nyugi-nyugi! Pihen, ül, jó kutya! Nem robbant fel semmit és senkit! – körbepillantott – Tudja, mit? Kitűnő tervem van! – megragadott egy DVD lejátszót, és a férfi kezébe nyomta. – Itt van ez a videó. Ez a mocskos, amerikai videó. Álljon ezen bosszút. Otthon! Robbantsa fel, de szigorúan csak otthon! Mindegy, csak innen messze!

– De hát, nem lakom innen messze…

– Akkor menjen el valamelyik rokonához, azt boldogítsa!

– De hát, ez nem is videó…

– Mindegy, hogy mi az, a lényeg, hogy amerikai.

– De hát, ez nem is amerikai…

– Dehogynem, az!

– De hát, ez japán…

– Nem japán! Nincs Japán! Japánt elsöpörték az atombombák! Vége, kész, konyec, sosem volt. Gondoljon csak bele, ilyen ábécét használnak a japánok? – mutatott a gép felirataira. -Ilyen nyelven írnak a japánok? Nem. Mindent, ami japán, azt az amerikaiak gyártanak. Tudja, olyan ez nekik, mint a költőknek az álnév…

– Uram, Isten! Nekem meg ilyen termékekkel van tele a lakásom!

– Gyorsan, gyorsan, futás haza, pusztítsa el mind!

– Jobb ötletem van! Felrobbantom az egész híradás-technikai részleget!

– Nem, nem, az nem jó! – vágott közbe Irén. – Az nem jó, mert… Mert az ilyen üzletek biztosítva vannak, és extra biztosítást kötnek terrorista támadás esetére, amit az állam meg katasztrófának nyilvánított, így állami kártérítés is jár hozzá, és a kevés halálesettel járó terrorcselekményeknél az Egyesült Államok kormánya is ad segélyt… Bizonyított, hogy minden ehhez hasonló terrorcselekmény után két ugyanilyen bevásárlóközpont felépül a befolyó pénzből, és még marad is! Ezzel nem érne el semmit!

– Tényleg?

– Úgy van! – hadarta tovább felesége helyett Tamás. – Viszont, tudja, hogy mivel lehet jól odavágni az amerikaiaknak? A termékeik pusztításával! Vegyen minél több amerikai videót, és törje szét őket. Lassan, hogy fájjon nekik! Gondoljon csak bele, maga szívesen gyártana olyan terméket, amit megvesznek, és széttörnek? Nem, igaz! Nincs is ilyen lény a földön, csak a tyúk, aki ezt elviseli, de az meg tyúkeszű…

– A lényeg az – folytatta Irén -, hogy ott kell lesújtani, ahol a legjobban fáj! Nincs is más dolga, mint megragadni ezeket a termékeket, és otthon, távol, hogy a bevásárlóközpontnak, és az embereknek semmi baja se lehessen, óvatosan bezúzni őket. Ekkor aztán a gyárakban elszáll a munkakedv, leáll a termelés, és csődbe megy az amerikai kormány!

– Úgy van! – kontrázott gyorsan Tamás. – Tönkremegy. Azon nyomban, meghal és elpusztul és megsemmisül, eltűnik a föld színéről! Ez az egyetlen út, rajta hát!

– Maguk hülyére vesznek engem… – mondta gyanakodva az idegen.

– Mi? Mi hülyére? – legyintett Tamás sértődötten. – Dehogy is! Hogy venném magát hülyére? Pont magát! Magát, aki ilyen felvilágosult? Ugyan már! Nézze meg őt! – mutatott a feleségére. – Őt hülyére veszem. Naponta hússzor mondom el neki, hogy szeretem, és ő mindig beveszi. De mivel maga nem egy hülye ember, kénytelen vagyok bevallani magának, hogy nem mondtunk végig igazat… Mi mindketten tagjai vagyunk egy nemzetközi földalatti szervezetnek, a Pusztítsuk Amerika Elektronikus Cikkeit szervezetnek! Ha tényleg romlásba akarja taszítani Amerikát, nosza, csatlakozzon! Csak sohase feledje a jelszót: mikrosütő!

A férfi csillogó szemmel felugrott, és magához vett még egy DVD lejátszót, és kisietett a boltból. Ám mielőtt a sorok közt eltűnt volna visszafordult és hálásan kiáltotta:

– Mikrosütő!

Tamás elégedetten fordult felesége felé. Nagy, széles, harminckét-fogas mosolyt mutatva Irénnek, aki azonban minden várakozással ellentétben egy hatalmas pofont kevert el neki.

– Mi van?

– Mi az, hogy hülyére veszel? Tényleg hazudsz? Tényleg nem szeretsz? Pernahajder! – és lekevert még egyet.

– Dehogynem, ezt csak értünk mondtam! Ezt csak… Szeretlek!

– Ha! Nehogy azt hidd, hogy ezt még egyszer beveszem!

– Na de Irén!

– Nincs na de! Menjünk!

– Hova is?

– Konzervért.

– Konzerv? Minek. van már egy bőrönddel! Tényleg, az honnan van?

– Vettem hazafele; és kell még, mert kitudja, hogy meddig húzzuk még.

– Irén…

– Nincs ellenvetés! Nem tűröm az ellenvetést!

– Nem, nem… nem arról van szó… csak, nézz rám! Na, nézz már ide! – a nő megállt, és rápillantott. Tamás lassan, tagoltan mondta: – Sze-ret-lek!

– Nem-ér-de-kel! – tagolta Irén. – Csak-a-kon-zerv-ér-de-kel!

– Mi az, hogy nem érdekel?! Érdekeljen!

– Jó! Csak menjünk… – elindultak.

– Egyáltalán nem jó. Szeress!

– Parancsra?

– Parancs nélkül!

– Akkor miért parancsolod?

– Nem parancsolok! – Irén vállat vont, és tovább ment.

– Irén! – kiáltott rá Tamás.

– Mit parancsolsz?

– NEM PARANCSOLOK!

– Ja, kérlek, akkor megyek tovább!

Tamás felhorkant ugyan, de nem szólt semmit. Végre-valahára a konzervekhez értek. Itt Irén hosszas válogatásba kezdett, gondosan elolvasta a termékek címkéjét, ügyelve a szavatossági időkre, és a benne található vitaminokra és ásványi sókra. Tamás álltában elunta a helyzetet, és dühe is elszállt. Kicsit félszegen, mint a vizsgázó diák felesége mögé lépett, és puhán a vállaira tette a kezét. A nő hagyta. Ezután gyengéden fejét is felesége vállaira hajtotta, majd megszólalt.

– Szeretlek… Komolyan, szívemből szeretlek! – átölelte a gyönge női testet, és kedvesen suttogta. – Szeretkezni akarok veled…

– Mi? – hördült fel Irén, majd kiugrott Tamás szorításából. – Mit mondtál?

– Sze… Talán baj!

– Talán baj? Talán baj?! Mégis hogy képzeled! Csak így, csak itt?!

– Nem… Dehogy nem! Mármint… nem úgy… Szóval, nincs is itt senki sem! Most…

– Nem! Most nem! Most aztán végképp nem!

– Jó, de…

– Nincs de! Nincs szex!

– Miért?

– Hogyhogy miért? – hőkölt vissza Irén.

– Miért nem?…

– Mert… – ezen ő is elgondolkozott. – mert… Mert hogy is képzelhetsz ilyet?! Pont most? Hát normális vagy te?! Hiszen itt a világ vége, te magad mondtad!

– Megbeszéltük, hogy nincs itt!

– Törődnek is azzal az ufók, hogy mi hogy határoztunk… Ha ők úgy döntenek, hogy világvége van, akkor az van! Kész, slusz-passz, végeztünk!

– Na, és ha világvége van? Épp azért… Még egyszer utoljára! Irén!

– Mi van?

– Miért?

– Mit miért?

– Hát miért nem…

– Mit nem?

– Irén!

– Igen!

– Ne csináld!

– Mit?

– Irén!

– Na jó… De nincs szex!

– Na de miért nem?

– Mert… Ilyen bizonytalan jövőképpel nem lehet gyereket csinálni!

– Nem is kell gyereket csinálnunk…

– Mi? Dehogy nem! Mert… mert a hetedik parancsolat az, hogy ne paráználkodj, és minden paráznaság, ami nem azért történik, hogy gyereket nemezz!

– Mi? Honnan veszed ezt? – hogy honnan jutott ez eszébe Irénnek, azt valóban maga sem tudta. Csak eszébe jutott, és éppen kapóra jött. Hogy a tévében látta valamikor egy vallási műsorban, vagy még annak idején tanulta, azt nem tudta volna megmondani. Azt sem tudta, valóban a hetedik parancsolat-e a “Ne paráználkodj!”

– Ez Isten akarata!

– Isten akarata? Szóval, azt mondod, hogy Isten az imént közölte veled, hogy nem akarja, hogy mi szeretkezzünk? Jól értem, kedvesem?

– Igen. Tökéletesen.

– Nos, mond meg nekem te drága szócső, hogy mikor jártál utoljára templomban?

– Hát… őőő…

– Én is úgy emlékszem, hogy az esküvőnkön.

– Biztos voltam utána is!

– Nem.

– De! – Irén teljesen nőietlenül húzta el a szája szélét, olyan grimaszt vágott, mint egy unott pipázó tengerész, aki valamit nem ért a kocsmacimborája történetében. – De lehet, hogy nem…

– Irén, könyörgök, légy enyém!

– Légy? Miféle légy? Használj légyirtót!

– Irén…

– Nem. Inkább.. inkább azt mond el, mi a terved mára…

– Szeretkezni akarok veled!

– Egész nap?! – hűlt el egy pillanatra Irén, majd megrázta magát – Nem. Nem!

– De kérlek…

– Nem! És jobb, ha ezt abbahagyod, mielőtt eldurvul… Még a végén begurulsz, és megerőszakolsz!

– Én? Én? Tudod, hogy arra nem lennék képes!

– Férfiaknál sose lehet tudni…

– Soha, érted soha!

– Azt mondom én is, sose lehet tudni…

– Irén!

– Igen?

– Én most elmegyek!

– Na látod, nem is kellettem hozzá… – Tamás szemhéjai résnyire húzódtak, tekintete dühöngőn gonoszra szűkült; azon, ahogy megrázta fejét tiszta indulat látszott. Erős, trappoló léptekkel indult el.

– Hová mész? – kiáltott utána felesége, de nem kapott választ. Irén visszamélyedt a konzervek közé.

Mint igényes nő a kelmék közt, úgy válogatott Irén a konzervekben. Már legalább egy óra eltelt, mire Tamás visszajött. Kezében egy szál műrózsa volt, amit annyira természetellenesen nagy fejjel láttak el a készítők, hogy az minden szépérzésű szemlélőben riadalmat keltett. Abból, ahogy Tamás hangtalanul és lassan nyújtotta Irén felé a műanyag növényszörnyet, tisztán látszott, hogy megbánta előbbi kirohanását, és maga is irtózik a képződménytől.

– Köszönöm. – jegyezte meg Irén, és a rémrózsát a kocsiba hajította. Tamás csak állt, és figyelt.

– Szívem… -kezdte bizonytalanul – mi lesz azokkal a konzervekkel?

– Hogyhogy mi? Hát megvesszük őket!

– Meg?

– Meg. Meg bizony.

– Mármint… Fizetsz értük?

– Kinek?

– Rögtön gondoltam… – úgy tűnt, ennyiben maradnak, de Tamás hamar folytatta. – Drágám, ha nincs kinek fizetni, akkor ingyen van, nem?

– Tamás, én mondom, Sherlock Holmes hozzád képest csak egy pancser! – Tamás ezt fel sem vette.

– Ha ingyen van, akkor annyit vihetünk belőle, amennyit csak akarunk…

– És én még azt hittem, hogy úgy vetted a közgazdász diplomádat…

– Ha annyit viszünk, amennyit akarunk, akkor minek így válogatni?

– Egyrészt… tudod, nincs elég hely a kocsiban, hogy mind elvigyük. Azonkívül csak a legjobb minőséget veszem meg. Azt meg bizony alaposan meg kell keresni.

– Azt ne mond, hogy eddig nem olvastad az összes fajtát végig!

– De… De nem tudom konzervenként, melyik meddig jó…

– Szerintem mind jó még épp elég ideig!

– Ááá! Ez itt, például, már csak húsz évig jó.

– Irén, hidd el nekem, a kocsiba nem fér annyi konzerv, hogy mi azzal kibírjuk még húsz évig. Ha kell, majd még visszajövünk értük!

– Na és, ha közben jönnek mások is, és lecsapnak a konzervünkre?!

– Akkor bizony végünk! Így is alig tudtuk ideverekedni magunkat a konzerves pulthoz. Még jó, hogy parkolóhelyet találtam a bolt tíz kilométeres körzetében!

– Jól van na! Mindjárt pakolok! Addig nem csinálnál valami hasznosat?

– Mit?

– Mit tudom én… Valamit, amivel szívesen elfoglalnád magad… – mint mikor a fújtató szele a parázsra süvít, úgy világlott fel a férfi szemében a tűz. Ezt a lángolást a nő is észrevette, és azonnal felelt rá. – Na azt nem!

– Nem is gondoltam rá… Megyek, hozok valamit olvasni…

– Hoznál nekem is valamit?

– Jó. Hozok valami szépirodalmat.

– Ne! – intette le Irén. – Inkább hozz valamit az ufókról.

– Rendben, hozok valami szépirodalmat az ufókról.

– Olyan nincs.

– Már miért ne lenne?

– Minőségi írás nincs az ufókról! Űrlényekről nem szokás írni irodalmár körökben.

– Már miért ne lenne?

– Csak mert nincs és kész. Az egy szépírónak túl fantasztikus, túl izgalmas… A szépírók nem írnak izgalmas könyveket, ők olyat írnak, ami érték. Olyan könyveket, tudod, amik tanítanak valamire, ezért dögunalmasak. Ezek az irodalom mumusok nem szívesen írnak efféle hihetetlen eseményekről, inkább a valós dolgokkal foglalkoznak. Szóval, keres nekem valami ufós ponyvát.

– Miért, miért hihetetlenek az ufók? Hát ez maga a valóság! Talán nem előlük menekülünk?

– Jaj… De ezt az írók nem tudják! Inkább írnak valami valósról… Nézd, ha mi most csak egy történet szereplői lennénk, akkor… akkor biztos zsidók lennénk, és nem a marslakók jönnének, hanem a nácik, és mi tőlük rettegnénk.

– Aha… Jobbat tudok! Csak egyikünk lenne zsidó, szerelmes pár lennénk, de mindketten nők!

– Á! – legyintett Irén. – Az már túl izgalmas. Valami unalmasat találj ki, ami nem érdekel senkit, de valami nagy igazságról szól. Így megy ez, mindenek fel is kopik az álla! Azt a sok irodalmi díjat mind csak azért találták ki, hogy ezek a nagy írók ne haljanak éhen, ha már a könyveiket senki sem veszi.

– Jaj, azt ne mond, hogy Kertészt is csak szánalomból tüntették ki!

– De… mondom!

– Úgy teszel, mintha nem olvastad volna el a Sorstalanságot, kétszer is!

– Jaj, hát kivétel erősíti a szabályt…

– Nem te vagy az, aki minden este Örkényt olvas lefekvés előtt?

– Örkény is kivétel…

– Sőt, te vagy az egyetlen ismerősöm, aki elolvasta Jókai összes regényét!

– Jól van na! Már mondtam: kivétel.

– És Németh László?

– Kivétel.

– Szerb Antal, Kosztolányi, Babits?

– Kivétel, kivétel, kivétel…

– Felsoroljam az egész irodalomkönyvet? – kérdezte gúnyosan Tamás.

– Ne! Mind kivételek, jól van?

– Nem gondolod, hogy túl sok a kivétel? Lassan azt hiszem, hogy már nincs is olyan író, aki ne tartozna közéjük. Azt hiszem, kicsi csillag, az elméleted megdőlni látszik!

– Jól van, csak menj már!

– Megyek. De mit hozzak?

– Bármit.

– Mondjuk a Káma Szutrát?

– Tamás, ha szexkönyvet hozol – hangja úgy remegett, mint a föld vulkánkitörés előtt -, én letépem a golyóidat, és szemeid helyére nyomom, hogy a gyerekeid is lássák, hogy egy töketlen barom vagy.

– Drágám… – kezdte szelíden Tamás – Nincsenek gyerekeink…

– Tudom. Képzeld el, észrevettem, hogy nem szültem egyet sem. Bár, ez nem az én hibám, tudod…

– Drágám… – szakította félbe Tamás – El kell, hogy mondjam, ha letéped a tökeimet, akkor nem is lesznek gyerekeink… Azt hiszem, mégiscsak kéne neked egy jó fajta felvilágosító könyv. Vagy mondjuk… – Tamás szava elakadt, mikor egy babkonzerves doboz húzott el a füle mellett. Elszaladt.

– Kérjük Berti Tamás urat, hogy keresse meg feleségét az információs pultnál! – hallatszott a hangszóróban Irén hangja. Tamás, aki eddig ideje nagy részét sörözéssel és egy horgásszék próbálgatásával töltötte, felállt és elindult kifelé. Alig tett meg pár lépést újra megszólalt a hangszóró: “Értesítjük kedves vásárlóinkat, hogy a mai nap ufo akció van, ezért minden konzerv ingyenes.” De Irén ennyivel nem érte be. “Értesítjük kedves vásárlóinkat, hogy megválasztottuk a nap szépét: Bertiné Infáns Irén.” Tamás szinte el se hitte, de még mindig volt mit mondania. “Kérünk egy férj kollégát, jelentkezzen a feleség osztályon.” Ekkor Tamás elfordult a műszaki osztály felé. “Jó napot, bevásárló rádió! – kezdte mély hangon. – Egy számot szeretnék küldeni. – felelte cincogva. – A Gyere vagy itt hagylak című számot küldeném a Nem viccelek együttestől, mindenkinek aki szereti.” Ekkor pillantotta meg Tamást. “Ó, itt az első befutónk. Nagyon siet, nagyon siet! Vajon ideér? Tegyék meg tétjeiket! Vajon ideér a férjem, mielőtt elévül a házasságunk?”

– A házasság nem évül el! – kiabálta Tamás.

– Akkor sem, ha X ideig nem látjuk egymást?

– Ha igen, akkor az az X nagyon nagy szám!

– Attól függ miben mérjük! – Tamás inkább nem válaszolt.

– Hoztam neked egy hangfalat és egy mikrofont. – mondta, mikor odaért.

– Nem érdekel az ilyesmi. De… mond csak még egyszer, hogy hoztam!

– Hoztam…

– Aha! Ittál! Add ide a slusszkulcsot!

– Mi csoda?

– Add ide a kocsi kulcsát!

– Azt a kocsikulcsot csak a testemen át vehetik el tőlem! Nem adom! Az én autóm!

– Közös!

– Enyém!

– Közös szerzemény! A házasságunk alatt vettük.

– Enyém!

– Pukkadj meg! – kiáltott rá Irén. – Tudod mit, a konzervek meg az enyémek. Te meg halj éhen!

– Kérlek… Úgysem érjük meg a reggelt!

– Ezt nem akarom még egyszer hallani!

– Jó, majd úgy mondom, hogy legkésőbb hajnali ötre meghalunk…

– Fogd be! – Tamás csak legyintett.

A parkolóban elkezdtek bepakolni a kocsiba. Nem szóltak egymáshoz. Úgy tűnt, egy időre mindkettejüknek elege lett a másikból. Ahogy nagy sebbel-lobbal dolgoztak, észre sem vették, hogy egy férfi odalépett hozzájuk. Csak arra lettek figyelmesek, hogy azt kiáltja: “Fel a kezekkel!” Megfordultak, s látták, hogy pisztoly van nála. Tamás szinte fel se vette a tényt, hogy fegyverrel fenyegetik, de Irén sikítva a férje háta mögé ugrott.

– Adja ide! – bökött feléjük a pisztollyal az idegen.

– Mit? – kérdezte Tamás. Lenézett a kezébe, amiben egy marhakonzerv volt. – Ezt? Tessék csak! – nyújtotta feléje. – Vigye csak, nekünk van elég!

– Nem. Azt! – Tamás körülnézett, majd megszólalt.

– A feleségem? Akkor ne azt mondja, hogy azt, mondja azt, hogy őt. Tessék, vigye csak! Egyébként nem járna jól vele. Nézze meg, főzni nem tud: most is csupa konzervet vettünk. Rendet nem tart: íme a kocsinkban szanaszét hevernek a konzervek. És elárulok még valamit: csak tippelhetek, mire kell magának egy nő, de arra sem hajlandó.

– Kell a fasznak! – felelte az idegen.

– Ugye, én is azt mondom. – helyeselt Tamás.

– Adja a kulcsokat.

– Azt nem. Azt nem adom.

– Le fogom lőni.

– Nem adom. – Tamásban annyi elszántság volt, mintha az életét kéne védenie.

– Meg akar dögleni?

– Meg fogok. Előbb-utóbb úgyis meg fogok halni. Sőt, lehet, hogy a reggelt sem érem meg. Lehet, hogy most, mindjárt, majd maga lő le, de amíg én élek, ezt a kocsit el nem veszi tőlem!

– De… de pisztoly van nálam…

– Nálam pedig… övcsat!

– Övcsat? – kérdezte meglepetten Irén.

– Mi van? – kérdezte a fegyveres.

– Öv… csat… Mindegy! De nem félek használni… vagyis… Nem adom a kulcsokat!

– Jó, akkor lelövöm. – a férfi felhúzta a pisztolyt.

– Add oda neki! – mondta Irén.

– Nem!

– Könyörgöm, add oda neki! Tamás, add oda…

– Jó… – bólintott Tamás, és tett pár lépést az idegen felé, kezét az idegen felé nyújtva, markában a kulcsokkal. A férfi leengedte a pisztolyt, és nyúlt az indítókulcsért, amikor Tamás egy hatalmasat húzott a fejére a bal kezével. A férfi azonnal a földre zuhant, a fegyver kiesett a kezéből. Tamás egyetlen mozdulattal hátrarúgta Irénnek a pisztolyt, majd a földön fekvőbe rúgott.

– Ez az én kocsim! ÉRTED?! – megint belerúgott. – Érted?!

– Jó, jó, jó, hagyjad! – de Tamás megint belerúgott. – Tamás, nálam van a pisztoly, hagyhatod!

– De el akarta venni a kocsimat!

– Nyugi, csak egy kocsi…

– Nem, nem csak egy kocsi, az én kocsim. Világos, az enyém. Ezt nem adom senki fiának, sem semmi, érted?

– Jó. Csak pakoljunk be, és menjünk!

Folytatták a pakolást, de inkább azt kéne mondanom, hogy a többi konzervet is a kocsiba hányták. Siettek, és semmiféle rendszerezettséget sem lehetett felfedezni abban, ahogy a dobozokat elhelyezték. Éppen végeztek, amikor a támadójuk felkászálódott, és megszólalt.

– Majd… majd ráfáznak még erre…

– Persze, ha utoléri a kocsinkat! – mondta Tamás, és beszállt. Irén követte a példáját. Az autó motorja felbőgött.

– Nem én fogok megfizetni maguknak… Figyeljék csak meg, a jó Isten megbünteti magukat! A végítéletkor megkapják, ami jár! – alig, hogy elindultak Tamás fékezett.

– Indulj már! – kiáltotta Irén.

– Hát nem érted? – Tamás leállította a motort. – Ez a lényeg, a végelszámolás. Mással nem is kell már törődnünk. – kiszállt.

– Ne, ne, ne jöjjön közelebb. – mondta a férfi, hátra lépett, és elesett.

– Jaj, ne féljen már, jóember. – lépett mellé Tamás, és odanyújtotta a kezét. – Az előbb csak vicceltem. Nem akartam én bántani magát!

– Szóval csak viccből rúgta le a vesémet?!

– Ő… persze! Jó volt, nem?!

– Hát én nem nevettem! Maga szerint ez jó vicc?! Maga eszement!

– Jaj, hát borítsunk fátylat a múltra! Tessék, itt a kocsim!

– Nem kell! Nem kell a maga kocsija! A maga kocsija nem kell! Nem kell, ez a maga kocsija!

– Mi van, talán kifogása van ellenem?

– Nem, nem! Semmi bajom magával, csak mennyen innen végre!

– Tudom ám, miért van ez… mert cigány vagyok.

– Nem, nem! Higgye el, semmi bajom a magafajtával!

– Az én fajtámmal?!

– Jaj, nem úgy értetem! Nem úgy! Nem, magának nincs is fajtája!

– Mi, maga szerint zabigyerek vagyok?

– Nem… Úgy értem, nem zavar, hogy maga cigány…

– Nem zavarja, akkor tessék, vigye a kocsim!

– Tamás! – kiáltott rá Irén. – Te megőrültél?! Mit csinálsz?

– Neki adom a kocsit. Tessék, vigye, nekem már nem kell…

– Igazán?

– Ne törődjön vele! – kiabálta Irén. – Hazudik! Nem is cigány!

– De, cigány vagyok, ha mondom, maga meg el akarja vinni a kocsimat!

– Nem is tudom…

– Nem viszi azt a kocsi sehova! Tamás, ide hozzám!

– Mutatok magának valamit. Jöjjön! – fölsegítette a férfit, és a kocsihoz vezette. Nézze meg, hát nem gyönyörű?

– De, az, gyönyörű.

– Nem gyönyörű! – kiáltott közbe Irén. – Rusnya, mint egy átok! Nem kell ez magának!

– Ha nem tetszik, minek véded?! – felelt Tamás.

– Mert nekünk pont jó…

– Tudja, maga, hogy hány lóerős ez?

– Nem…

– Csak annyit mondok, hogy az van a motorháztetőbe vésve: “Méneseknek nyargaló futása / Zúg a szélben, körmeik dobognak, / S a csikósok kurjantása hallik, / S pattogása hangos ostoroknak.”

– Nincs is ott odaírva semmi! – vágott közbe gyorsan Irén – Az van ott, hogy “Egy döglött csiga jobban húz.”

– Ez egy Mercedes, nem? – kérdezte a rabló.

– De az! Méghozzá a legjobb!

– Akkor, valamit nem értek.. A Merciket Németországban gyártják. Petőfi meg magyar volt, nem?

– Mi maga, földrajz-irodalom tanár?

– Nem… De mégis, hogy került egy magyar idézet egy német kocsiba? – Tamás felsóhajtott.

– Beleírattam… – mondta megtörten.

– Látja, hogy hazudik! Ne higgyen neki! Hazudós, csalós ember! Ez a kocsi meg egy szar.

– Hagyjuk a motort. Nézzen bele, milyen szép, tágas. Minden ülése bőr. Csodálatos egy kocsi. Kényelmes. Ebben aztán bármit megtehet. Képzelje, itt fogant az első gyerekünk.

– Micsoda?! Nincs is gyerekünk!

– Pszt! – intette magához közelebb Tamás. – Neki… neki nincs!

– Mi van! – kiáltott fel Irén.

– Kuss, tárgyalok! – intette le a férje. – Kell? – kérdezte.

– Hát nem is tudom…

– Ebből elég! – vágott közbe Irén. – Nálam van a pisztoly. Ha a kocsinkhoz ér, lelövöm!

– Szálljon be! – parancsolt Tamás.

– Ebből elég! Eszementek! Engem nemfognak csőbe húzni! Nem kell a szaros kocsija! – felelte, majd megfordult, és elfutott.

– Jöjjön vissza! Lopja el a kocsimat! – kiáltotta Tamás. Ám az idegen nem fordult meg. Amikor elég messze ért, Tamás utánakiáltotta: – És ez nem szaros kocsi! Ez egy jó kocsi!

– Akkor szállj be! – felelte a felesége.

Beszálltak, és szótlanul elindultak. Már pár perce autóztak, egyedül a máskor oly forgalmas utakon. Maguk mögött hagyták már a lakott területeket, és semmi sem zavarhatta meg őket. Nem hallottak mást, mint a motor zúgását, és egymás lélegzetét. Bő negyed óra után Irén váratlanul, monoton hangon megszólalt.

– Beszélgessünk. – közel egy percet váratott magára a válasz.

– Jó. – majd, mintha minden témájukat megbeszélték volna, a kocsi elcsendesedett. Kis idő után Tamás folytatta. – Talán kérdezz valamit.

– Jó. – helyeselt Irén kis gondolkodás után, majd megint eltöprengett. – Miről beszélgessünk? – férje nem tudott felelni, egy darabig némán vezetett, majd megjegyezte.

– Ez jó kérdés.

– Köszönöm. – felelte felesége a szokásos reakcióidővel. Várt, majd élénkebben kérdezte: – Nem mesélnél magadról?

– De. Mit akarsz hallani?

– Például… Mikrosütő!

– Mi van?

– Haha! Jól adod az ártatlant! De én tudom, hogy a Pusztítsuk Amerika Elektronikus Cikkeit csoport titkos ügynöke vagy! Valld be!

– Bevallom, meghibbantál!

– Mi van?

– Az van édesem, hogy nem tudom, honnan szerzed ezt a hülyeséget. Miféle szervezet?! Ugyan már!

– De olyan… ügyesen vetted el a pisztolyt attól a férfitól…

– Ugyan már! Gondolj bele! Én, mint titkos ügynök? Ezzel a gusztustalan, nagy hájhordóval a hasamon?

– Jaj! Az nem is hájhordó… csak egy icipici sörpoci… Álcázásnak épp elég! És nem is ronda, én szeretem a hasad, olyan… jól áll.

– Hm… Kösz. De a lényeg, hogy nem vagyok én semmiféle titkos ügynök.

– És mond csak… Tényleg az a véleményed rólam? Az, hogy én semmire nem vagyok jó? Az, hogy se takarítani, se főzni, nem vagyok jó…

– Jaj, dehogy is, azt csak úgy mondtam. A dobozok azért gurultak csak szét, mert ez a hülye kocsi nem vízszintes. Különben is, azt meg tudom, hogy azért vannak itt ezek a konzervek, hogy kihúzzuk a következő ezredfordulóig. Istenien főzöl.

– És tényleg… Szóval, frigidnek tartasz?

– Dehogy is! Soha! Te vagy a legtüzesebb vadmacska, akit valaha láttam. Olyan vagy az ágyban, mint egy őrült nimfa. Egy-egy szeretkezés után napokig nem térek magamhoz… Szeretlek, csodálatos vagy!

– Akkor meg miért van az, hogy könnyebben adnál oda engem egy rablónak, mint ezt a szaros kocsit!

– Nem! Nem! Angyalom, nem! Nem így van! Rólad csúnyákat mondtam, hogy lebeszéljem rólad a pasast!

– De a kocsiról meg azt mondtad, hogy életed árán sem adod!

– Hát azt csak úgy mondtam… Én téged szeretlek, angyalom, nem ezt a kocsit!

– Igazán, bizonyítsd be! Hajts neki egy fának!

– Mi van? Meg akarsz ölni minket?

– Nyugi, van benne légzsák! Meg különben is, nem te mondtad, hogy reggelre úgyis meghalunk?

– De… kedvesem… Ez nem jó ötlet, mert… mert ha nekihajtok a fának, meghalunk, vagy annyira megsérülünk, hogy elájulunk, és nem térünk magunkhoz, csak ha már az ufók megöltek minket, és akkor már sosem tudod meg, hogy nekihajtottam-e, vagy megálltam előtte!

– Jó, akkor én kiszállok, te meg nekihajtasz a fának!

– De ha összetörik a kocsi, akkor mivel viszed le ezt a sok konzervet a nyaralóhoz?

– Jó, leérünk a nyaralóhoz, kipakoljuk a konzerveket, te meg nekihajtasz a fának!

– Te képes lennél megöletni engem?!

– Ezek után? Simán! Mi az, hogy neked van gyereked, nekem meg nincsen?!

– Ó, hát tudod, hogy van ez… Férfiembernek lehet gyereke a tudtán kívül… ugye, az úgy van, hpgy a férfi, az csak úgy szórja szét a magvait a világban, aztán néha…

– Kuss! Szóval nem tagadod, van egy gyereked?! És mi az, hogy itt készült a hátsó ülésein… Hisz… – majdnem sírva fakadt – hisz ezt… ezt a kocsit együtt vettük…

– Jaj, kedvesem, ne sírj! – mondta Tamás, miközben félreállt. – Nincs gyerekem, sosem csaltalak meg! Szeretlek! Én… én… én csak érted élek! Nekem csak te számítasz! Ne sírj, kérlek! – átölelte, amennyire tudta az övtől. – Szeretlek! Gondolod, hogyha nem szeretnélek, akkor kiálltam volna ezt a sok hajcihőt, ami ma volt…

– Ki tudja, gyáva vagy, hiszen, még a Pusztítsuk Amerika Elektronikus Cikkeit szervezetből is kiléptél…

– Mi? Be se léptem!

– Szóval létezik, és te kapcsolatban álltál vele!

– Mi? Nem, nem létezik! És szeretlek!

– Hogy szerethetnél, hisz most is hazudsz!

– Na figyelj! Először is, szeretlek. Másodszor: nincs semmiféle szervezet, harmadszor: nincs gyerekem, negyedszer: nem csaltalak meg, mármint sohasem csaltalak meg, és nem is akarlak megcsalni sosem, végül: szeretlek!

– Ezt kétszer mondtad.

– Igen, mert fontos, mert fontos vagy nekem! – Irén elmosolyodott.

– Ez szép volt. Köszönöm. Szeretlek. – megcsókolta a férjét.

Elindultak. Már utaztak egy ideje, amikor Irén megszólalt.

– Tamás…

– Igen, kis szívem?

– Beszélgessünk! – rövid csönd telepedett rájuk, majd Tamás megjegyezte:

– Szerintem, ma, már ne beszélgessünk. – ennyiben maradtak.

Megérkeztek a nyaralójukhoz. Közben már alkonyodni kezdett az idő. A lemenő nap gyönyörű narancssárgára festette az emeletes házat, a gondozott udvart, és egész jól eltakarta a szomszéd kertjében fekvő írást. Merthogy az egyöntetűen narancssárgára mázolt földön feküdt egy nagy fehér tábla, világoszöld betűkkel tarkítva. De ez a búcsúzó nap fényében olyan jól elbújt, hogy szinte már az összes konzervet behordták, amikor Tamásnak feltűnt. Odalépkedett hozzá, és gondosan átolvasta. Nem volt vele sok dolga, mindössze két mondat állt rajta. Ez elsővel könnyen megbékélt: “Ne ide lőjetek”, és egy nyíl mutatott a szomszéd házára. “Oda lőjetek”, mutatott egy másik nyíl a Berti-nyaralóra. Tamás nyugodt természetű ember volt, most is szemlélte egy darabig a táblát, mielőtt akcióba lendült volna. “Szívem, átugrok a szomszédhoz!” – mondta, vagy talán csak gondolta, majd átsétált, és kopogott. Elsőre nem érkezett válasz, úgyhogy megint kopogott. Kis várakozás után zörejt hallott, majd megszólalt egy hang.

– Ufó vagy? – kérdezték bentről. Tamás egyszerűen nem hitt a fülének, majd agyafúrt választ adott:

– Nem. – úgy tűnt, a bentiek is felkészültek a cselvetésre, mert visszakérdeztek:

– Hanem? – hirtelen Tamás azt se tudta, mit mondjon:

– Ember? – talán már tényleg nem volt biztos benne.

– Akkor mond a jelszót! – jelszó? Ez meglepte az emberünket. Nem tudta a dolgot mire vélni. Lehet, hogy amíg idefele utaztak, kihirdettek valami egyetemes jelszót védekezés céljából. Amennyiben a földön kívüliek alakváltók ez nem is afféle elvetélt ötlet, persze csak addig, amíg a jelszó ki nem tudódik. Meddig titok, amit milliók tudnak?… De inkább nem filozofált tovább, újabb cselt alkalmazott.

– Nem árulom el a jelszót, csak ha nem vagy ufó! – kiabálta be az ajtón.

– Nem vagyok ufó! – kiáltották ki.

– Hanem? – kérdezett vissza trükkösen, várva, hogy bizonyságképpen kikiabálják a jelszót.

– Jól van, tudtad a jelszót. – hallotta bentről, és az ajtó kinyílt. Tamás olyan döbbenten állt az ajtóban, mintha azt közölték volna vele, hogy ez az egész nap egy nagy, jól megszervezett tréfa volt.

– Jó napot, szomszéd! – köszönt, aki ajtót nyitott.

– Hanem a jelszó? – kérdezte Tamás meglepetten.

– Persze. Én is kikiabáltam, amikor mondtad, hogy nem vagy ufó. De miért vágsz ilyen képet? Azt ne mond, hogy nem tudtad… De, ha nem tudtad, akkor hogy találtad ki? – Tamás még pár pillanatig csodálkozott, aztán megrázta magát, és a tárgyra tért.

– Józsi bácsi, tetszik a táblád.

– A táblám?

– Igen, igen. Az, ami a házad előtt fekszik.

– Ja, hogy az a tábla! Ó! – legyintett – Azt én találtam ki. Ugye, jó ötlet?

– Józsi bá’, az alsó nyíl az nem az én házamra mutat?

– A te házadra? Na nézd már! Tényleg!

– Maga szerint rendben van ez így?

– Persze… Mi kifogásod lehetne ellene… A tábla egésze az én kertemben van, nem lóg át hozzád, semmi köze hozzád. Talán valami zavar benne, Tamáskám? Nézd csak meg, az egész elfér nálam. – Tamás végig hallgatta az érveket, majd bólogatott, és megjegyezte.

– Igazából, semmi bajom azzal a táblával, mert az egész a te kertedben van. De a tisztesség úgy kívánja, hogy megkérdezzem, hallgattad-e a déli híradót?

– Nincs, se tévé, se rádió. Délben már nem volt egyik sem…

– Itt nem? – hüledezett Tamás. – Pedig Pesten volt! Na, hát képzeld el, Józsi bá’, hogy van egy kis gond a nagyszerű tábláddal. Tudod, nem is tudom, hogy mondjam meg, de… Szóval, van egy jó hírem, meg egy rossz. Melyikkel kezdjem?

– A jóval.

– Nos, a jó az, hogy az ufók tudnak magyarul… Vagy hát… részben tudnak. De a rossz hír az, hogy a nyilakat nem ismerik. Sőt, csak az igéket tudják lefordítani magyarról, mert az ő nyelvükön csak igék vannak. Szóval az egész csodás táblából annyit értenek, hogy “Lőjetek! / Lőjetek!”

– Juj! – ugrott hátra Józsi bácsi. – Komolyan… De hát… Honnan veszik mindezt?

– Nos… Olvasta a Bulvár lapokat? – Tamás tudta, hogy a szomszéd csak és kizárólag egyetlen politikai lapot olvas, semmi mást.

– Nem…

– Ne-e-em? Ez hiba volt. A bulvárlapok már a múlt héten lehoztak egy-egy interjút a legfőbb vezetőkkel. Mert, tudja, az idegenek már egy ideje itt vannak, csak eddig nem jelentették be a létezésüket hivatalosan. A másik meg, hogy elkaptak egy pilótát, és berakták az agyát… egy ilyen.. agy… elemező gépbe, merthogy a hadseregnek már van olyan is, és az mindent kielemzett. Tudja, ha betennénk a maga agyát egy ilyen gépbe, az még arra is emlékezne, amire maga már nem is emlékszik. Na, az sok mindent elárult.

– És ez biztos?

– Teljesen. Na, aludj jól, Józsi bácsi, tudom, ilyenkor már le szoktál feküdni. – Köszönt el Tamás. Majd odament a kocsihoz, kivett pár doboz konzervet, és bevitte a házba. Amikor kiment egy újabb adagért, Irén vidáman fogadta.

– Nézd, Tamás, milyen rendes a szomszéd, adott nekünk egy ilyen tök jó táblát!

– Kedvesem – kezdte Tamás -, gondolod, hogy az ufók tudnak magyarul olvasni?

– Minden fűszálban megkapaszkodunk! Ez az egyetlen kiút!

– Nem, angyalom, nem mindben. Most pedig add ide azt a táblát, és pakold szépen a konzerveket, jó? Átmegyek egy kicsit szomszédolni, úgyis olyan régen voltam.

– Jelszót! – kiabálta ki a szomszéd a harmadik, vagy negyedik kopogás után.

– Hanem. – felelte Tamás.

– Nem az a jelszó.

– Hanem?

– Mondom, hogy nem az, új jelszó van.

– Jól van, mi az új jelszó?

– Ilyen könnyen nem szeded ki belőlem! Minek nézel, madárnak?

– Józsi bácsi, nyisd ki!

– Nem nyitom ki, nem ez a jelszó!

– Ne viccelj már, Józsi bácsi, én vagyok az, a szomszéd! Berti Tamás. – kisvártatva az ajtó kinyílt.

– Pont ez a jelszó: Berti. Emlékül…

– Emlék? Pont ezért jöttem! Emlékszel még arra a csodás táblára, ami itt feküdt a földön?

– Táblára, milyen táblára?…

– Tudod, nagy fehér tábla, rajta zöld betűkkel és nyilakkal.

– Húha… Valami kezd derengeni…

– Az jó. Képzeld, ott találtam a te táblád az én kertemben.

– Tényleg, az nem lehet!

– De bizony, ott volt!

– Lehetetlen… Biztos… biztos átfújta a… a szél!

– Biztos… Jé, én egy fuvallatot sem érzek… De jó, hogy azóta elállt az a viharos szél, mert ez a fatábla, ez legalább harminc kiló…

– Bizony erős szelek járnak erre mifelénk, Tomikám…

– Nem baj, Józsi bá’, itt van a táblád, visszahoztam.

– Ó, nagyon sok helyet foglal, nem fér be az ajtón, meg összenyomja a pázsitot… Tudod mit, neked adom! Használjátok egészséggel!

– Ó, mi nem fogadhatjuk el, nem megy a tábla színe a feleségem arcbőréhez. Tudod, nem szeretném, ha rosszul érezné magát a csodás táblád miatt. de tudod mit, van egy ötletem. A másik szomszédod itthon van? Mert, ha nincs, akkor biztos, hogy őt nem fogja zavarni a tábla.

– De… De, akkor, rám mutat az alsó nyíl!

– Na és, az ufók nem értik a nyilakat…

– De, de… mi van, ha azóta megtanulták őket?

– Ó, nem olyan okosak ezek! Csak a kozmológia, csak a száguldás az űrben, csak az érdekli őket!

– De hát… oda a Kovácsékhoz nem rakhatom… Évente párszor, ha benéznek ide… Jóformán nem is ismerem őket! Nem tudom mit szólnának… Ezt így nem lehet, nem…

– Nézd, én rád bízom, de ha véletlenül megtalálom nálam… és nem tudom a legújabb jelszót, akkor rád töröm az ajtót, hogy be tudjam adni ami nem az enyém. Nehogy már azt higgyék a másvilágon, hogy táblákat loptam életem utolsó napján! Hát hogy venné az ki magát, nem de? Na viszlát, Józsi bácsi! – azzal vissza is ment a házába.

Tamás ledőlt a kanapéra, és fújt egy nagyot. Nagyon elfáradt, míg ideértek, pedig ezerszer vezetett már idáig. Tétova mozdulatokkal megkereste a háta mögött a tévé távirányítóját, majd bekapcsolta a készüléket. A képernyőn fehér és fekete pontok lehet látni, amik vidáman és sebesen ugrált egymás helyére, de a műsor nem kötötte le Tamást, úgyhogy csatornát váltott. Mivel mindenhol ugyanezt adták, ezért csalódottan visszadobta a háta mögé a távkapcsolót, és a plafont kezdte el bámulni. “Legalább van áram…” – gondolta, és abban a pillanatban ki is kapcsolt a televízió.

Amint sötétség borult a házra vékony sikoly töltötte be a szobákat. Tamás azonnal felugrott, hogy megkeresse feleségét, és alig kétszer esett el a konyha felé menet, természetesen mindkétszer konzervdobozokban botlott meg. A konyhába érve oda ugrott a padlóra, ahol a még mindig sikongató felesége sziluettjét látta, és igyekezett átölelni. Azonban amint hozzáért hatalmas ütés érte a fejét, hátraesett és felüvöltött.

– Tamás, segíts! – kiáltotta Irén. – Támadnak! Itt vannak! Segítség! Tamás!

– Tamás meghalt… – mondta halkan a földön fekvő férfi.

– Uram Isten! Még a hangját is ellopták! Segítség!

– Fogd már be! – csapott ököllel a falba.

– Még élsz te szemét! – Irén odaugrott és megint fejbe vágta a konzervvel.

– Álj már le! Én vagyok!

– Nem versz át, a férjem halott! – megint fejbe verte.

– Nem vagyok halott!

– Ezt a drágám emlékére! – kapott még egy ütést.

– Segítség megöl!

– Nesze te mocsok!

– Ne Irén, ne!

– Nesze!

– Ha nem bántasz többet, elárulom, hogy lehet minket legyőzni! – Irén egy pillanatra abbahagyta az ütlegelést, majd újból ütött.

– Beszélj te mocsok!

– Ha megölsz sosem tudod meg! – Irén megtorpant, gondolkodott.

– Beszélj! – mondta, ezúttal ütés nélkül.

– Rendben, hogy meg tudjam mutatni a gyenge pontunkat, ki kell mennünk a fényre! – a nő várt, gondolkodott, majd lassan megjegyezte:

– Rendben, de semmi trükk.

– Semmi, semmi! Ne félj, egyedül vagyok!

– Micsoda? Többen vagytok! Rá akartál szedni, te szemét?! – ismét ütésre emelte a konzervet, de Tamás hangja félbeszakította.

– Nem! Nem! Nem! Egyedül vagyok! Esküszöm az égre! Esküszöm!

– Jól van, hiszek neked. Kelj fel, de semmi trükk! – Tamás lassan megpróbált fölállni, de egy hatalmasat kapott a tarkójára. Összeesett, és hangosan felnyögött. – Ezt csak azért, hogy eszedbe se jusson próbálkozni! -Tamásnak nem jutott többet eszébe, és inkább négykézláb kicsúszott a konyhából. Ahogy kiléptek a bejárati ajtón, a szinte vakítónak tűnt a félhomály, ami odakint fogadta őket. A férfi hátára fordult, hogy felesége jól lássa őt.

– Még a testét is elloptad?! Mocskos szemét! – Irén ismét ütni akarta, de Tamás elkapta a kezét.

– Esküszöm, én vagyok az! Hát nem ismersz meg?

– Ha te vagy Tamás, akkor mond meg, mit kaptam tőled a harmincötödik születésnapomra, mi volt az, amiért olyan mérges lettem?

– Mi van?

– Tamás tudná! – kiáltotta diadalmasan a nő, és ismét ütni akarta. A férfi agyában felrémlett egy halvány emlékkép, hogy egyszer vett egy különleges bugyit, amin a felesége nagyon-nagyon megsértődött.

– Egy bugyit! Egy bugyit!

– Micsoda? – kérdezett vissza a nő.

– A harmincötödik szülinapodra egy különleges csipkebugyit kaptál!

– Jaj! – hagyta el egy halk sikoly Irén száját, majd felüvöltött: – Még nem is vagyok harminc se! – ismét lesújtott.

– Ne ölj meg, Irén, ne! – kezdett sírni a férfi. A felesége elejtette a konzervet.

– Tamás? – alaposan végigmérte a férfit. – Tudtam, hogy te vagy az, csak te lehetsz olyan anyámasszonykatonája, hogy sírva fakadj, ha szembekerülsz egy nővel. – Tamás nem felelt, csak zokogott.

Irén átölelte férjét. Egyszer csak megérezte, hogy átnedvesedik a ruhája. Lenézett a vállára, és látta, hogy az csupa vér. Felemelte a férfi fejét, és látta, hogy abból folyik a vér.

– Istenem, Tamás, hiszen te vérzel! – kiáltott fel. – Mi történt veled? – Tamás hangja elcsuklott, szemei kikerekedtek, és egy darabig levegőt se vett.

– Irén… – kezdte aztán halkan – … menj a picsába! – tovább zokogott.

A nő felkelt, és bement a házba. Kis idő elteltével megint kint volt, de ezúttal volt nála egy zseblámpa, és némi kötszer. Lehajolt a még mindig síró férjéhez, és finoman elkezdte kitisztogatni a sebet.

– Nem is tudom, hogy miért segítek neked. Nagyon ellenséges vagy! – Tamás azonban szó nélkül tűrte, hogy ellássák. – Ahelyett, hogy örülnél neki, hogy milyen bátor feleséged van, meg meri védeni magát, te káromkodsz, és zokogsz, mint egy ötéves gyerek.

– Azt hiszem, kedvesem, hogy megöllek. Hidegvérrel. És élvezni is fogom. Nagyon!

– Azt hiszed, félek tőled. Fél kézzel összeverlek. Láthatod!

– Megöllek, nem szeretlek, utállak, gyűlöllek…

– Igazán? Akkor ma a kocsiban alszol!

– Azt legalább be lehet zárni! Megvéd az olyan őrültektől, mint te!

– Tamás, te ezt komolyan gondolod?

– Lassú, és gyönyör teli kínhalált fogsz halni, végig fogom röhögni az egészet, és kiélvezem minden percét.

– Te ezt komolyan gondolod!

– Azt hiszem, először a lábad töröm el… Nem is! Előbb a kezed! Melyikkel vertél? Azt töröm le elsőnek!

– Istenem! Tamás! tudd meg, Berti Tamás, hogy ennél aljasabb sosem tudnál lenni! Én bezzeg képtelen lennék bántani téged, vagy bármi módon fájdalmat okozni neked!

– Irén, miért tekered azt a kötszert a fejem köré?

– Mert szeretlek és segítek neked!

– Miért, Irén? Miért kell nekem segíteni?!

– Mert sebes…

– Miért sebes?

– Mert megsebesült…

– Irén, ki sebesítette meg a fejem?

– Ne rángatózz annyira, mert nem tudom megkötni!

– Válaszolj, Irén!

– Válaszoljak? Mi is volt a kérdés?

– Ki verte szét a fejem?!

– Nyugodj meg, kedvesem!

– Nem nyugszom meg, amíg nem válaszolsz! Irén, ki verte szét a fejem?!

– Szeretném, ha figyelembe vennéd, hogy az egészet miattad csináltam!

– Miattam?!

– Igen.

– Értem?!

– Igen.

– Azért verted szét a fejem, hogy nekem jó legyen?!

– Nem, azért, hogy bosszút álljak érted. Azt hittem meghaltál.

– Hát ne állj értem bosszút! Soha, soha, soha többé ne állj értem bosszút! Azt akarom, hogy aki legközelebb megöl engem, azt hívd meg egy teára! Nehogy hozzányúlj, hívd meg egy teára! És beszélgess vele az időjárásról!

– Jól van, nyugodj meg!

– Nem nyugszom! Nem nyugszom! Ideges akarok lenni! Ideges akarok lenni, és ha én ideges akarok lenni, akkor ideges is vagyok! – üvöltötte, majd elájult.

Arra ébredt, hogy kedvesen simogatják az arcát. Nagyon nehezen, de kinyitotta a szemét. A hálószobában az ágyában feküdt, feje a felesége ölében volt. A lámpa csak nagyon halványan világított, de így is zavarta a fény. Hátranyúlt és megsimogatta Irén kezét. Nagyon fájt a feje.

– Szeretlek… – suttogta. – Képzeld, azt álmodtam, hogy megvertél.

– Meg is vertelek.

– Mi? – ült fel hirtelen, de visszazuhant az ágyra, mert ismét belehasított fejébe a fájdalom. – Azt hiszem, orvoshoz kéne mennem.

– Már nem kell.

– Volt itt orvos? Van még orvos, aki dolgozik?

– Nem, Józsi bácsiék fiatalabb fia orvos, de te is tudod. Na, ő az előbb érkezett meg, és Józsi bácsi behívta, hogy nézze meg a fejed. Ő mondta, hogy össze kell varrni, de persze cérnája, meg tűje nem volt, végül találtunk egy horgász zsinórt, azzal összefogta, de azt mondja, azért mielőbb cseréljük le valami sterilre.

– Hogy-hogy világít a lámpa?

– Szóltam Józsi bácsinak, hogy segítsen téged becipelni, de a sötétben elestünk, és elejtettünk téged. Akkor szakadt fel a fejed másik oldala. De szerencsére Józsi bácsinak eszébe jutott, hogy ha kiveszi a kocsiból az akkumulátort, azt rá tudja kötni a hálózatra, de egyszerre csak egy égőt égethetünk, és lehet, hogy így sem bírja reggelig. De gondolhatod, hisz az csak egy aksi.

– Felrepedt a fejem két helyen?

– Igen, de nem kell félni, csak ha nem látsz élesen, és hányingered van, mert akkor szinte biztos, hogy agyrázkódásod van, és Laci szerint azt a jelen helyzetben nem élnéd túl. Mond, jól érzed magad?

– Józsi bácsi szétszedte a kocsit?

– Jaj, csak az aksit szedte ki, meg közben eltört valami műanyag izét, nem tudom mit, mert visszaejtette az akkumulátort. Tudod, hogy milyen öreg már, de én mégsem segíthettem neki, milyen megalázó már, ha egy nő segít egy férfinak cipekedni, nem?

– Oda a garancia…

– Azért rendes ember ám ez a Józsi bácsi, képzeld, semmit sem kért cserébe, még konzervet sem azért, hogy segített nekem. Csak azt kérte, hogy had hozza vissza ide azt a táblát, amit már egyszer úgy is oda adott, csak te visszavitted, mert valamiért nem tetszett. Azt mondta, haragudtál érte. De már nem haragszol ugye?

– Szólj, hogy köszönjem meg neki.

– Tudod, beszélgettünk Lacival és Józsi bácsival, és egyetértettünk abban, hogy nem kéne rám ugranod a sötétben, mert ha te nem támadsz le, persze biztosan csak viccből, akkor én sem ijedek annyira meg, és nincs ez az egész hajcihő.

– Én vagyok a hibás.

– Ki más?

– Ki más…

– Na, inkább azt mond meg, hogy jól vagy-e? Van hányingered?

– Nincs…

– Akkor hozok valamit enni. Milyen konzervet kérsz? – Tamás úgy ugrott fel, mintha tüzes ágyban feküdt volna. A sarkhoz tántorgott, és közben üvöltött.

– Ne! Ne! Konzervet ne! Ide ne hozd!

– De drágám, valamit enned kell!

– Nem kell! Nem kell, kibírom reggelig! Utána már nem kell!

– Ne gyere nekem megint ezzel a világvége szöveggel, mert odamegyek, és fejbe verlek!

– Milyen világvége? Nincs világ vége! Sőt, ufók sincsenek! Csak a konzervek vannak és te!

– Jól vagy?

– Hogy legyek?

– Hát jól!

– Jól vagyok!

Irén valóban bontott valamit enni, amit Tamásnak el kellett fogadnia. Két-három órával később lefeküdtek, de Tamásnak nem jött álom a szemére. Óvatosan elvette feleségétől a zseblámpát, és elindult sétálgatni a házban. Az előszobában megtalálta a kocsi akkumulátorát. Nézegette, de magát az autót nem merte megnézni. Az egyik szekrényen talált egy Bibliát, és egy keresztet a fiókban. Ezekkel együtt ment vissza a hálószobába, ahol Irén közben felébredt, és felült az ágyon.

– Hol voltál?

– Nézd miket találtam! – mutatta büszkén a szerzeményeit.

– Mi az?

– Egy Biblia és egy kereszt. Jó, ha van ilyen az embernél. Ha esetleg meghalnék… nem most, persze, hanem egyszer, akkor majd jól jön, az azonosításnál. Jó, ha az égiek látják, hogy kivel van dolguk.

– Add ide az egyiket! – szólt rá Irén.

– Nem adom.

– Ugyan már, minek neked kettő?

– Minek? Hát nézd meg, ez – felmutatta a keresztet – olyan, mint egy személyigazolvány. Mutatja, hogy ki vagyok én, hogy keresztény vagyok. Ez pedig – lobogtatta meg a Bibliát -, jó formán egy útlevél. Egy útlevél a Mennyországba.

– Add ide!

– Nem adom, én találtam!

– Kérlek szépen add ide!

– Még egy darabig úgy sincs rájuk szükség, majd holnap után megbeszéljük, hogy melyik kié.

– Most akarom!

– Jó, ha kéred Irén, akkor neked adom a keresztet.

– Az útlevelet akarom.

– De… a kereszt épp elég lenne.

– Személyivel nem lehet csak úgy utazgatni!

– De, az EU-ban már lehet…

– De a Mennyország nem az EU-ban van.

– Nem? Akkor meg minek léptünk be, ha nem onnan reméljük az üdvösséget?

– Ne politizálj!

– Tessék itt a személyi…

– Nekem az útlevél kell.

– Tessék, most mond meg, ha nem az EU-ban van a Mennyország, akkor hol?

– Hát… Amerikában. Az az Ígéret földje.

– Nem, kedvesem, Amerika az ígéretek földje…

– Akkor hol van?

– Felettünk. Márpedig ami Magyarország felett van, az magyar légtér, magyart felségterület, az EU tagja, és be lehet oda lépni csak személyivel is.

– Ha szeretsz, akkor nekem adod az útlevelet.

– De… Nézd, ez a te személyid! Rá van írva a neved!

– Hol?

– Hát itt a tetején! I. N. R. I. Azaz Irén I. Azaz: Infáns Irén. Csak “é”-t nem tudtak írni, mert nem szerepel a karakterkészletükben, mert régi szabvány, és jobbról balra írták, mert arabok.

– Akkor miért latin betűkkel írták?

– Hogy el tudd olvasni, kedvesem.

– Nem írtak jobbról balra, Krisztust a rómaiak feszítették meg.

– Az igaz, de az araboknak írták ki.

– Miért írták volna ki az araboknak?

– Hát… kik éltek arra felé? Rómaiak, de ők tudták, ki van a kereszten, mert ők feszítették meg, zsidók, de ők is tudták, mert ők kérték, és arabok, akik majdnem kimaradtak a mókából, de végül bevonták őket is.

– Kérlek, Tamás, add nekem az útlevelet.

– De minek neked az? Nem te mondtad, hogy még sokáig nem lesz rá szükségünk? Hisz annyi konzervünk van, kihúzzuk velük még ezer évig. Ne félj, minden jó lesz, nem halunk meg…

– Félek. Amikor felébredtem, és te nem voltál mellettem, az nagyon rossz volt. Megijedtem. Félek… – Tamás odaugrott, és átölelte a feleségét.

– Ne félj, itt vagyok, nem hagylak el!

– Háhá! – kiáltott fel Irén, mert ölelés közben kilopta férje kezéből a Bibliát.

– Tudod mit, legyen a tied! – felelte Tamás, majd elfordult, és imádkozni kezdett. Nem telt el fél óra, és Irén megszólította.

– Mit csinálsz?

– Imádkozom.

– Miért?

– Mert ez a legjobb, amit tehetek. Emlékszel arra a férfira, aki megpróbálta ellopni a kocsimat… a kocsit, amit Józsi bácsi szétvert…

– Igen.

– Ő döbbentett rá, hogy most már nem tehetünk mást, csak imádkozhatunk megbocsátásért. Itt a világ vége. Te is elismerted azzal, hogy elvetted az útlevelem. Márpedig, ha itt a világ vége, akkor nem ártana a következő lépéssel foglalkozni.

– Nincs itt! Különben sem kell nekem a hülye útleveled! Nem fogunk meghalni! Érted?

– Jó, nem fogunk meghalni, de nekem most imádkozhatnékom van. – elfordult és imádkozott. Alig telt el tíz perc, és Irén újból megszólította.

– Tudom ám, hogy miért csinálod ezt, mert ezzel az álkeresztény, szenteskedő dumával akarod elhitetni velem, hogy már nem érdekellek. De nem veszem be, ha akarod, reggelig játszhatod, nem érdekel.

– Kérlek. – felelte Tamás, és tovább imádkozott. Pár perccel később Irén ismét félbeszakította.

– Tudod, igazán izgalmas ahogy motyogsz.

– Mi?

– Olyan szexi a szád, ahogy ugrál…

– Hagyjál csábító!

– Nem, komolyan, szerintem aranyos. És ahogy összekulcsolod a kezeid, kidudorodnak az izmaid az alkarodon! Igazán férfiasan fekszel itt!

– Mit akarsz?

– Szeretkezni akarok veled!

– Késő van, nemsokára pirkad. Aludj, hogy holnap legyen elég erőd felkelni és… és fent lenni.

– Nem, most komolyan! Szerelmeskedni akarok veled! Egészen reggelig!

– De… Irén!

– Kívánlak!

– De… Irén… ezt nem… nem szabad… Jó kereszténynek kéne lennem!

– Te jó keresztény vagy! – szájon csókolta a férjét. – Szeretkezz velem, vadul, mint az állatok!

– Hát jó, majd után leimádkozom! – felelte Tamás, és magához ölelte feleségét.

– Tudtam! – csapta pofon Irén. – Tudtam, hogy erre megy ki a játék! Hogy lehetsz ilyen gonosz és kétszínű?!

– De… Irén?!

– Ne Irénezz nekem!

– De nem szexi a szám…

– Ugyan már, motyogsz, mint egy vén fasz! Te hazug, kétszínű disznó! Elcsábítanál, hogy aztán teherbe ejts! Hogy lehetsz ilyen felelőtlen! Mi lenne azzal a gyerekkel?

– Hogyhogy mi? Semmi különös! vedd már észre, hogy konzervnagyhatalom vagyunk! Mi fogunk a legtovább élni ezen a planétán, és mint ilyen, kötelességünk biztosítani az élet fennmaradását!

– Gyereket akarsz?

– Igen… – mondta kis gondolkodás után Tamás.

– Ha gyereket akarsz, hát megkapod!

– Igen? – mire a férfi megkérdezte, Irén már ki is ugrott az ágyból, és elindult kifelé a házból. Tamás követte. Egész a szomszédig szaladtak. Ott aztán Irén bedörömbölt.

– Nyissa ki Józsi bácsi! Nyissa ki! – kisvártatva az ajtó megnyílt, ott toporgott az egész család.

– Mi kell Irénke? – kérdezte Józsi bácsi.

– Örökbe akarom fogadni a fiát!

– Mi?!

– Adoptálom a fiát!

– A Lacit?

– A Lacit!

– Irén, én nem akarok a te fiad lenni!

– Akkor a másikat! Hogy is hívják..

– Feri…

– Az hát! Adoptálom Ferit!

– Micsoda?

– Ne értetlenkedjen itt nekem! Hol van Feri?

– Mit tudom én! Biztos valahol a családjával…

– Még azt se tudja, hol van a fia! Micsoda apa maga! Köszönje meg, hogy örökbe fogadom a gyerekét! Így legalább esélyt adok neki egy normális életre!

– De ő már elmúlt negyven!

– Micsoda szülő maga! Nem tudja, hogy a gyerek az mindig gyerek marad, maga meg felelős érte! Legyen akárhány éves, szülőkre szüksége van, én pedig megadom neki amire vágyik!

– Bocsánat, Józsi bácsi – szakította félbe Tamás a vitát -, részeg!

– Micsoda? Még hogy én részeg? Te akartál gyereket! Most mit visszakozol?! – azzal Irén visszarohant a házba.

– Bocsásson meg, Józsi bácsi! Tényleg, képzelheti, hogy megviselik a mostani események…

– Te csak ne szabadkozz! Azok után, hogy ráugrassz arra a szegény nőre, azt kiabálva: “Én vagyok az ufó, most jól megöllek!”, örülj, hogy csak leütött! Mit kínozod azt a szegény nőt?

– Ezt mondta?

– Én a te helyedben vigyáznék rá, olyan kis drága teremtés!

– Komolyan ezt mondta?

– És azután, hogy te így orvul hátba támadtad, még ápolt is téged!

– Megölöm ezt a nőt!

– Agresszív állat! – kiabálta utána a szomszéd, de ez őt már nem érdekelte, rohant haza.

– Irén! – kiáltotta, amikor belépett az ajtón.

– Elválok…

– Mit? – hökkent meg.

– El akarok válni. Hogy éljek tovább egy ilyen töketlen fickóval? Azt se tudod, hogy mit akarsz. “Most szerelmeskedni akarok, most meg kereszténykedni, most megint gyereket akarok, most már nem kell a gyerek…” Döntsd már el, hogy mit akarsz!

– Na de Irén…

– Mi van?

– A szomszéd gyerekét nem akarom?

– Mit válogatsz? Tisztességes mérnök ember!

– Hát ez az! Már felnőtt!

– Legalább nem kell vesződni a felnevelésével! Gondolj erre! Mennyivel egyszerűbb!

– Irén, jól vagy?

– Nem vagyok jól! Tudd meg, hogy nem vagyok jól! Te vagy a férfi, neked kéne erősnek lenned, de te csak azt hajtogatod, hogy meg fogunk halni, meg fogunk halni…

– Gyere ide! – mondta, majd feleségéhez lépett, és átölelte. – Szeretlek…

– Meg ez is! Szeretsz, meg szeretkezni akarsz… Nem érted, hogy ilyen feszültségben képtelen vagyok!

Sokáig csak álltak, egymást átölelve. Közben Irén megnyugodott, és végre úgy ölelte Tamást, ahogy azelőtt, mielőtt ez az egész őrültség elkezdődött volna. Észre sem vették, de közben pirkadni kezdett. Csak arra lettek figyelmesek, hogy egy furcsa zúgó hang közelít feléjük, majd kék fények törtek át az ablakon.

– A pincébe! – vezényelt Irén.

– Gondolod, hogy átszelik az űrt, de nem tudnak lejönni a pincébe?

– A pincébe!

– Mindjárt megyek! – felelte Tamás, és berohant a hálószobába.

Amikor Irén leért a pincébe, nagyon egyedül érezte magát. Retteget, remegett kezében a zseblámpa, alig látta, mi van előtte. Talált egy üres ládát, amiben valaha krumplit tarthattak, arra ült rá. A fénycsóvát a lépcsőre irányította, hogy lássa mikor jön le rajta Tamás, de amikor meghallotta, hogy valaki közelít, ijedtében leoltotta a fényforrást. A következő pillanatban nagy zörgés, majd halk káromkodás hallatszott. Mikor újra fel merte kapcsolni a lámpát, azt látta, hogy férje kászálódik fel a földről.

– Igazán vigyázhatnál magadra!

– Én is szeretlek. – majd fölnyalábolta a keresztet és a Bibliát.

– Ülj ide, félek! – Tamás leült.

– Nem lesz semmi baj! Fogd ezeket! Mindkettőt! Szeretlek! Semmit nem bántam meg az életben, csak azt, hogy ezt nem mondtam elégszer neked. Szeretlek! Bocsáss meg, hogy ma annyit veszekedtem veled! Szeretlek!

– Jó, csak kérlek, maradj csöndben…

– Nem akarsz mondani semmit?

– De… Én is megbántam… Sajnálom, hogy nem a babkonzervet nyitottam ki, pedig annyira szeretem, de tartalékolni akartam, mert abból csak kevés volt.

– Ennyi?

– Tessék?

– Semmi. Szeretlek! – ekkor hallották meg, hogy kinyílt odafenn az ajtó.

Irén felsikított. Tamás magához ölelte a nőt, aki teljes testében remegett. Valaki elindult lefelé a lépcsőn. Irén kezéből kiesett a zseblámpa, és messzire gurult. Fényköre pont az ajtóra esett. Tamás teljesen elfehéredett, felesége mind a tíz körmét férje hátába vájta, és a vállába is beleharapott. Az ajtó megnyikordult, és ahogy nyílni kezdett, senkit nem lehetett látni, csak a feljárót. Csak mikor teljes szélességében kitárult az ajtó, akkor tűnt fel a fiatal rendőr alakja, aki a falhoz lapulva nyitott ajtót. Majd bevilágított, pont a párra.

– Csak egy rendőr, drágám, nincs baj.

– Nem látom… – mondta remegő hangon Irén.

– Kérem, ne világítson már a szemünkbe!

– Bocsánat! – mondta a rendőr, és lekapta róluk a zseblámpáját.

– Istennek legyen hála! – kiáltott fel Irén.

– Minden rendben?

– Természetesen biztos úr! Semmi probléma, békésen é boldogan élünk, bár néha a feleségem meg akar ölni.

– Maguké az a Mercédesz…

– Az enyém volt.

– Tehát már látta, hogy kipakolták? Hú, nem tudok ki lehet ennyire vandál, tudja…

– Ne részletezze, kérem!

– Bocsánat. Szóval, minden rendben. Megállapítom, hogy senki sem tanúsít ellenállást.

– De! – felelte Tamás. – Reggel óta szeretkezni akarok a feleségemmel, de ő ellenáll nekem!

– Nem úgy! Nem próbálnak ellen állni az ufóknak. Tudja, ez nagyon fontos. Ne tanúsítsanak ellenállást, és akkor nem bántják magukat. Ezt harsogja órák óta a tévé.

– Van adás?

– Két órája már áram is van. – a rendőr körülnézett, és felkapcsolta a villanyt, de körte épp, hogy csak világított. – Hm, ez furcsa…

– Én tudom mi a baj! Semmi gond, megoldjuk! – a rendőr köszönt, majd elment.

Irén halkan sírt. Tamás megnyugtatta, majd felkeltek, és felgyalogoltak az emeletre. A konyhában, a mosogató fölötti polcon volt egy elemes rádiójuk. Bekapcsolták, és leültek a kanapéra hallgatni.

“… órakor bolygó szerte leszállnak, és körülnéznek. Az idegenek legfejlettebb érzékszerve a szaglásuk. A testükön lévő spirális alakú testrész az orruk. Ha azzal közelítenek maguk felé, csak meg akarják jól nézni magukat. Ne nyúljanak az idegenekhez! Akármit is tesznek, maguk ne tanúsítsanak ellenállást! Az idegenek megígérték, hogy csak akkor használják fegyvereiket, ha rákényszerítik őket. Figyelem! Kormányközlemény. Tegnap idegen űrhajók léptek be a föld légterébe. Az idegenek barátságos szándékkal közelítenek hozzánk! Az idegenektől nem kell félni! Mára a kormány, a rendőri, katonai és egészségügyi szervek ismét munkába álltak. Helyreállt az áram, a víz, és a gázszolgáltatás. A boltokban és környékükön rendőri biztosítás folyik. A közutakat a katonák felügyelik. Pánikra semmi ok! Az idegenek érdeklődnek a bolygónk iránt, ezért holnap, helyi idő szerint délután négy órakor bolygó szerte leszállnak és körülnéznek. Az idegenek legfejlettebb érzékszerve a szaglásuk. A testükön lévő…”

Tamás lekapcsolta a rádiót, és hátradőlt. Mélyeket lélegzett, és értetlenül bámult bele a hajnali derengésbe. Felesége odabújt hozzá, és megcsókolta az arcát, majd halkan suttogni kezdett.

– Szeretkezni akarok!

– Tessék?

– Szeress!

– Nem tudlak…

– Gyere, ünnepeljünk, tégy magadévá!

– Kirúgtak az állásomból!

– Kit érdekel, élünk!

– Nincs munkám!

– Nem számít! Gyereket akarok tőled!

– Micsoda? Belegondoltál már, miből tartjuk el azt a gyereket?! Nincs munkám! Úszunk az adósságokban!

– Nem számít! Semmi sem számít!

– Istenem, munkanélküli vagyok.

– Nem érdekes! Nem érted, egyszerűen nem számít. Kirúgtak, na és?! Nincs itt a világvége!

– Hát épp ez az! Nincs itt a világvége! Kezdenem kell magammal valamit!

– Ne gondolj a holnapra! Gondolj arra, ami most van. Most pedig én vagyok és te, az én testem és a te tested és semmi más…

– Munkám sincs…

– Kit érdekel! Próbálj valami másra koncentrálni!

– Másra…

– Igen, másra, valamire, amit nagyon szeretsz!

– Még azt a kurva kocsit is szétszedték! – sírt fel Tamás. Irénnek be kellett érnie azzal, hogy férje álomba sírja magát a karjai közt.

This entry was posted in Irodalom, Novella and tagged , , . Bookmark the permalink.