KÁVÉ!

Kávé

Vágyaim netovábbja

Szeretek úgy gondolni magamra, mint aki teljesen szabad. Azt szoktam híresztelni, hogy nincsenek függőségeim. De ez nem így van.

Ma reggel felkeltem, nem működött a kávéfőző. Pontosabban én nem bírtam bele életet lehelni. Lementem az automatához, de üzemen kívül volt. Mindegy, gondoltam, kialudtam én már magam. Bejöttem dolgozni. A munkát kakaóval és félig száraz – szerintem tegnapról maradt – olcsó péksüteménnyel kezdtem. Nem akartam megtörni a reggeli szentségét, és az eszegetést internetbújással egészítettem ki.

Olvastam pár hírt a technika, a tudomány és a horgászat világából, megnéztem pár barátom adatlapját, kiröhögtem az új fotóikat, visszajelöltem pár régi-új ismerőst, szorgalmaztam egy meztelen nőt levélben, és könnyed filozófiai vitát folytattam magammal, hogy megírhatom-e egy barátomnak: „Dugnám a húgod, küld el a számát!”

Aztán nekiálltam dolgozni. Szinte fájt, ahogy megéreztem az olajozatlan agytekervényeim lomha mozdulását, nyikorgó, krekegő döcögését. Éles fényű vészjelzőkön villogott bennem: KÁVÉT! Kávét kell innod.

Persze az épületben, ahol dolgozom, nincs se kávé, sem automata. Pontosabban… találtam kávét, egész pontosan megtaláltam valaki más kávéját, de úgy gondoltam, kávét lopni nagyobb bűn, mint hites feleséget elszeretni, így nem nyúltam hozzá.

Nem messze a kocka, oda indultam. Közben már jószerével imádkoztam, hogy már kilenckor nyitva legyen… Ez a vég! Koffein függök, ez tény.

Persze a Kocka nincs nyitva. Jövőhét hétfőig nem is lesz. Vajon a kínaikban lehet kapni kávét? „Nem, szajnosz nincen.” A másikban meg: „Tönkrement a gép.” Kész! Országomat egy kávéért! Nincs baj, ismerek még büfét a környéken. Zárva. Majd tizenegykor. Végül is majd később visszapakolom a kávét, fel se tűnik senkinek… (Bezzeg egy nővel ez nem megy, hiába húzom ki, attól még ami történt, az megtörtént! Persze ha a kávé beszélni tudna…) Nem, ma már nem lesz kávé…

Megtörten indulok vissza, kávé az nincs. Álljunk csak meg! – gondolom. – Budapest mégiscsak a magyar szolgáltatóipar csúcsa, olyan nincs, hogy fél kilenckor ne tudjak venni egy hosszú kávét tejjel! Elmegyek az Allee-ba, ott találtam a múlkor egy nagyon kellemes kis kávézót, a Libriben, a Caffee Frei-t, és ha az zárva is van, ott a vásárcsarnok… Miért nincs kis kávéhatározó, vagy legközelebbi kávékereső szolgáltatása a Google-nek?!

Ekkor szemem sarkából meglátok egy zöld villanást. Blokk! Úgy értem, teljes blokk, minden izmom, megfagy. Egy lépést hátra, balra világít valami zöld. Odamegyek, a lépcső alatt bujkál egy félénk kávégép. Szeretetteljesen megsimogatom, hagyom, hadd szokja meg a jelenlétem.

Rá van írva: Kávé, 100 forint. Szinte ingyen adja. Kinyitom a pénztárcám: kétszázasok, egy húszas, két tízes és egy egy százas. Óvatosan és szeretetteljesen súgom neki:

– Ugye tudod, hogyha elnyeled a pénzt, szétverlek – majd bedobom az érmét, megnyomom a gombot, ő meg morogva-búgva kiadja a kávém. Elköszönök tőle, és óvatosan hazaviszem a kávét.

Járda, úttest, kereszteződés, murva, kapunyitás, kapuzárás, és egy csepp sem ment mellé, pedig színültig volt. A valaha volt legsikeresebb folyadékhordásom.

Leülök az irodába, és önfeledten kezdem kortyolgatni a kávét. Mint egy fél orgazmus. Talán még morgok is hozzá. Benyit Matej – az egyik oktató a tanszékről –, egymásra nézünk, és ő az önelégült pofámat látva, amin olyan meleg mosoly terül el, mint egy frissen kielégített langymeleg tündérmókuson, legyint, és kimegy.

Nem tudom, mit gondolt, de én kávéztam!

This entry was posted in Életem napjai and tagged . Bookmark the permalink.