Zsákmány

Futok, kezemben lándzsa,
alattam a föld dübörög,
lopakvásból hajszába váltva,
rohanok, hogy ölök,
vagy megőrülök.

Zsákmány

Futok, kezemben lándzsa,
alattam a föld dübörög,
lopakvásból hajszába váltva,
rohanok, hogy ölök,
vagy megőrülök.

Előttem száguld,
riadt a vad,
szíve összerándult,
félelme nagy,
légzése lassacskán kihagy.

Kimúlt belőlem a kegyelem,
az éhség vezet már,
nincs kenyerem,
meleg otthon se vár,
testem egy merő sár.

Megálltunk, feladta,
előttem az őz remeg,
barna szemében könny mutatja,
„Jót futottunk, szerettelek.”
És én kiáltok: Az ég megadta!

Aztán fújtat, hozzám dörgölőzik,
mellére dárdámat ő teszi,-
és én látom, hogy féltve őrzik,
az életemnek összes őzei,
holott vélem csak ő kergetőzik.

Ez volt a vad, mi létre hívott,
ő szült belőlem nagy vadászt,
és futtatott míg kedve dívott,
és most feladta a csatát…
Májam mind hiába hízott…

Nem tudom őt megölni,
leszúrni egy ilyen vadat nem lehet,
dárdámat igyekszem összetörni,
és fülébe súgom, elmehet…
És messze tűnt már, az erdő újra őrzi…

This entry was posted in Irodalom, Vers and tagged . Bookmark the permalink.