A hídon

“(…)A vasúttól egyenes út vezet egy hídhoz – talán neve sincs, Ádám legalábbis nem tud róla, hogy lenne –, ahonnan a Bakony-érbe vetheti magát. Lenézett, nem volt elégedett. Nem elég magas. Eszébe jutott, hogy gyermekkorában sokat járt ide horgászni, szinte mániája volt, hogy a kis ér élettel teli, és vannak benne halak. Nem hittek neki otthon, és sokszor kinevették, azért, mert szerintük soha sem fogott semmit.(…)”

Szerette a lányt; ahogy ő fogalmazott: nagyon szerette. Nem volt ugyan szerelmes, de nagyon erős érzelmek kötötték a lányhoz, épp ezért nagyon fájt a vége.

Volt nekik egy közös kis lakásuk. Persze, pusztán technikailag a lakás a lányé volt, ő vette, pontosabban az ő nevén volt, a fiú pedig – nevezzük Ádámnak – segített megvenni azt, mert egy lakásban együtt tudnak lenni amikor akarnak, és nem zavarja őket senki. Kezdetnek mindjárt adott százezer forintot – elég volt a hitelre –, majd négy hónapon át ő kényszerült fizetni a törlesztőrészleteket. Az még négyszer harmincezer. Sokszor gondolt rá, hogy sok lesz ezért a lakásért, mert kicsi is volt, meg vizes is. Amit a legjobban szeretett benne, hogy rálátott onnan a Dunára.

Nem messze tőlük feküdt a Szabadság híd. Amikor vége lett köztük mindennek, ide ment ki először. Le akarta vetni magát, csak aztán berezelt. Hazarohant a kollégiumba, és elkezdett pakolni. Haza vágyott, otthon akart lenni; eddig, ha ilyen történt, mindig bezárkózott a szobájába, és lassan rendbe jöttek a dolgok. Már majdnem mindent becsomagolt, amikor elrohant, és meg sem állt az állomásig. Jegyet váltott, és várta a vonatot. Még fél óra volt az indulásig, eszébe jutott, hogy visszamenjen a holmijaiért, de meggondolta magát, konokul kivárta a vonatot, amin – magába zárva a hosszú úton – újra végiggondolt mindent.

Amikor megismerte a lányt, az éppen interjút akart vele készíteni. A háta közepére sem kívánta az egészet, de a lány – aki most kapja meg a Kinga nevet – kitartó volt és arrogáns.

– Egyet értesz-e azzal, hogy fővárosunk szégyenfoltja a Duna? – tette föl harmadszor is a tolakodó kérdést.

– Nem. Egyáltalán nem! – fakadt ki belőle végül.

– Ó, és ezt alá tudod támasztani?

Nem is értette Kinga kérdését. Mit kell ezen alátámasztani?! A Duna szép és kész!

– Gyere velem, mutatok neked valamit!

Kinga követte – maga sem tudta miért –, míg villamosra nem szálltak. Megkérdezte, hogy hova mennek, de csak kitérő választ kapott. A Margit-szigeten szálltak le. Ott, kis gyaloglás után átvágtak a szigetet szegélyező sövényen, és leültek a meredek oldalfal tetején.

Négy órát vártak, lassan lement a nap, ők pedig önkéntelenül is összemelegedtek.

– Na ez az! – mondta Ádám, és a parlament felé bökött. Tényleg szép volt a Duna. Hosszan, táncolva nyúltak el rajta a város barátságos, napsárga fényei, és olyannak tűnt a parlament, mint egy hatalmas, közös korona a tánckar fején. Szép volt, egyszerű és barátságos, valóban olyan, amit szívesen nézeget az ember, és amire soha senki nem mondaná, hogy a város szégyenfoltja.

Ez azonban nem csak jó érv volt, de teljesen fölösleges is. Mint kiderült, Kinga nem gondolta komolyan, hogy a Duna elcsúfítja Budapestet; botrány cikket akart. Hosszú ideje arra készül, hogy újságíró legyen, úgy gondolja, jó ajánlólevél, ha az egyetemi lap legfelkapottabb cikkeit tudja felmutatni, amikor állásra jelentkezik.

Három hónapja voltak együtt. Legalábbis papíron. A lány elfoglalt volt, nagyon sokszor nem tudtak találkozni, rohangált az ügyei után, építette a leendő karrierjét, végezte az egyetemet. Ádám is elfoglalt volt, rendesen járt óráira, fontos szerepet játszott a kollégiumi közéletben és alkalmanként dolgozott is ezt-azt. Nem ő volt a fő akadály, akárhányszor Kinga csak kérte, már ugrott is, és ha kellett, átszelte az egész várost, csak azért, hogy együtt legyenek fél órát. Azok a rövid találkozók is sokszor azzal teltek, hogy nézte, ahogy a lány éppen ügyeket intéz telefonon. Ha beszélgettek, Ádám többnyire hallgatott; nem mintha nem lett volna mondanivalója, de a lánynak fontosabb volt, hogy ő beszéljen. Ádám tűrte, hallgatott. Igazából kényelmes volt neki így, épp olyan függetlenül élte életét, mint eddig, de mégis tudta, hogy nem is olyan messze van valaki, akihez hozzá lehet bújni, ha már nagyon szorongat a világ.

Egyik reggel úgy gondolta, hogy meglátogatja a lányt. Bombariadó miatt elmaradtak az órái, és elsétált a lakáshoz. Belépett. Az intermezzo nem igazán filmbeillő módja ellenére a helyzet kétségtelenül félreérthetetlen volt. Nem az volt a legnagyobb baj, hogy a maga kétségbevonhatatlan mivoltával mindez megtörtént, hanem az, hogy Ádám számonkért, mintha lehetne erre elfogadható magyarázatot adni; Kinga pedig beszámolt, de sokkal rosszabb dolgokról, mint azt Ádám remélni tudta.

Áradtak a szidalmak, a düh, a harag; a csalódott agresszivitás testet öltött, és őrjöngésének csak azon férfi erélyes fellépése vetett véget, akinek jelenléte világra hozta azt. Ezzel összességében kétszer alázta meg őt az idegen, kétszer győzte le, ami már túl sok volt.

Ezért ment Ádám a Dunának, de végül nem ugrott. Megijedt. Haza vágyott, haza indult. Aztán végigment ezen még egyszer a vonaton. Hét hónap az életéből és rengeteg pénz…Túl sokat pazarolt erre a nőre… Ekkor jött a legrosszabb felismerés: túl sokat pazarolt erre a nőre és…

Szíve felgyorsult, teste felhevült, gyomra összeszorult, a világ a vonatablakon kívül jobbra, belül pedig balra kezdett el forogni, míg szervei odabent hátraszaltókat hánytak; ő meg kirohant a WC-be hányni, de nem ment. Egy vasúti kocsi WC-jének nyirkos padlóján kuporogva mondta ki magában: volt egy és. Rá és a szeretőjére költötte el azt a sok pénzt, hét hónapja voltak együtt Kingával; öt hónapja csalta, egy hónappal a lakásvásárlás előtt jöttek össze…

Most először örült neki, hogy élhetetlenül kicsi az a lakás, hogy salétromos a fal, hogy penészes a konyha, hogy csak a folyosón van egy darab közös WC, hogy tisztán hallani, hogy mit néz este a szomszéd a tévéjén. Aztán eszébe jutott a kilátás, hogy a lakás egyetlen ablakán, az apró szoba hatalmas ablakán át látszik a Duna, jobbra a Szabadság híd, balra a Petőfi budai sarka. Felrémlettek a képek, ahogy hajnalhasadtával felül az ágyon, az apró lyuk hideg, nyirkos levegőjében, az otthon melegével átitatva, a szeretett nő mellett az ágyból nézi, ahogy a felkelő nap fénye elárasztja a Dunát; felrémlett, hogy ugyanezt az az ismeretlen férfi élhette át, ugyanott, ugyanazon nő mellett, sokkal gyakrabban…

Sírt, sírva fakadt, mozdulatlanul a falnak dőlt, ömlöttek a könnyei, a vonat fékezett, ő pedig leugrott a vonatról. Otthon volt, Pápán. Hídnak ment megint.

A vasúttól egyenes út vezet egy hídhoz – talán neve sincs, Ádám legalábbis nem tud róla, hogy lenne –, ahonnan a Bakony-érbe vetheti magát. Lenézett, nem volt elégedett. Nem elég magas. Eszébe jutott, hogy gyermekkorában sokat járt ide horgászni, szinte mániája volt, hogy a kis ér élettel teli, és vannak benne halak. Nem hittek neki otthon, és sokszor kinevették, azért, mert szerintük soha sem fogott semmit. Most, egyetemista fejjel tényleg nagyon valószínűtlennek tűnt, hogy a kis vízben bármi megéljen. Annak ellenére kételkedett, hogy emlékeiben élt a sok kifogott hal képe. Nem lehet, hogy már akkor is tévedett, hogy már akkor sem akarta észrevenni a valót, hogy már akkor is sok-sok időt vesztegetett el teljesen fölöslegesen?…

Lemászott a híd melletti kis sávon, melyen kicsit ki volt taposva a gaz. Meredek volt. Emlékezett, hogy visszafele sokszor négykézláb jött, lefelé pedig volt hogy seggre esett. Lent nem talált semmit.

Nem látott halakat. Hülyét csinált magából már akkor is. Elege lett ebből, fölmászott a töltésen, és tovább haladt az úton, pataknak fölfelé, ahhoz a hídhoz, ami talán a legmagasabb a Bakony-ér felett. Nem volt vele elégedett, a Szabadság híd ennél is magasabb volt, bár ez elérte a tízméteres magasságot, de csak azért, mert itt kezdődött az a gerinc, amin Pápa főútja feküdt.

A Bakony-ér a Bakony egyik természetes határa, ez választja el a Bakonyt a Kisalföldtől, legalábbis így szólt a földrajzórai anyag, ami most hirtelen eszébe jutott. Tovább sietett, átvágott a Várkerten, folyás iránnyal szemben haladva elérte azt a hidat, aminek a hátán keresztülfut a Gróf út. Ez még alacsonyabb volt. Itt megállt. Meglátta a nagy keresztet, ami évekkel korábban még egy kő feszület volt, hatalmas talapzattal és egy ütött-kopott Krisztussal. Most egy fa tákolmány és egy pléh Jézus köszöntötte őt.

Mikor cserélhették ezt ki?… Balra tőle, az érnek felfelé terültek el az ismeretlen vidékek. Járt arra, egyszer végigjárta, de nem szívesen ment oda. Az már nagyon messzi volt az otthonától, valamitől idegenebb, mint a patakon lejjebb. Valaha vett egy zsebpecát, egy könnyűúszós szereléket létrán, mert úgy gondolta, ha felszerelését láthatatlanul ki tudja csempészni a házból, a lefitymáló megjegyzéseket sem kell majd hallgatnia otthon, ha nem visz haza semmit, de terve nem vált be, még első nap elvesztette azt, lyukas volt a zsebe. Akkor, amikor ez történt, éppen a folyó felsőbb vidékein portyázott. Ezért sem szerette azt a környéket.

Most viszont elindult arra, mert ideje volt, hogy meghódítsa azt. Csak a következő nevenincs hídig ment, ott rájött, semmi haszna. Minden magas hídon járt már, a terepet meg nem tudja meghódítani. A vízre nézett. Szerette ezt a látványt, órákig el tudta nézni. Nem is nagyon tudta, hogy a horgászat élményéért, vagy a víz bámulásáért járt-e egyáltalán pecázni. Ebbe belevetni magát? Mire volna az jó? Ismét vesztesként, lógó orral elindult vissza.

Egy ponton megállt. Fel akarta emelni a fejét, de nem volt hozzá ereje, jobbra, a vízre nézett. Lassan fordult el, majd hirtelen kapta vissza a fejét: megakadt tekintete valami pasztellszínű, természetellenes dolgon. Nem hitte el, de el akarta, elcsúszott a töltés falán, ahogy a röpke pillanatra felvillanó valami után vetette magát. Kis kotorászás után, egy fűcsomó tövében megtalálta azt, könnyen kifordította a földből, és rácsodálkozott. Egy apró, kék-piros úszóval szerelt réges-régi zsebpeca volt a kezében. Halvány emlékei voltak csak róla, de biztos volt benne, ez az, amit ő akkor elhagyott, és hiába keresett. Az Úr elvette, az Úr visszaadta.

Elindult lefelé a patak mentén. Visszasétált a várkertbe, és nem messze a pléh megváltótól megállt. Ide is sokat járt, itt kiszélesedett a víz és mély is volt, valamiféle csövet vezettek át a Várkert alatt, és itt találkozott a Bakony-érrel, ám nem volt elég mélyen, a víz lassan kimosta. Azon az azbesztbe csavart csövön át lehetett menni a túlpartra száraz lábbal, onnan remekül lehetett horgászni, és itt télen se volt jég, mert valami meleg ment a csőben. Ez a cső hiányzott. Két hatalmas végzárral lehegesztve, leplombálva csonkok álltak ki a földből, és a kis ér fölött nem volt többet út.

Négy-öt méterrel lejjebb át lehetett ugrani a túloldalra, még pár méter és van ott egy híd is. (No meg pár méterrel feljebb is.) Ellopták a csövét. Ez felháborító! Dühödten ment tovább, és eldöntötte, leveti magát a következő kis hídról.

Nem akart már meghalni. Csak szerette a drámát. Még gyerekként, amikor alig pár osztályt járt ki az iskolában, tagja volt egy bandának. Bandának hívták a kis csapatukat, aminek minden bandatevékenysége abban merült ki, hogy együtt töltötték a napjaikat, hogy együtt bicikliztek, és hogy este azt lehetett válaszolni a „Mit csináltál egész nap?” – kérdésre, hogy „A Bandával lógtam”, amit ők nagyon nagyfiús dolognak éreztek. Náluk, akkoriban volt egy bátorságpróba. Át kellett ugrani a hídról az uszoda-csőre. A városi uszoda a termálvizet egy hosszú csőrendszeren át a Bakony-érbe vezette, állítólag volt valaki, akinek sikerült odaugrani, de ők akárhányszor megpróbálták, kudarcot vallottak. Azt tervezte, hogy majd most leveti magát a hídról – rá a csőre, hiszen már nagy, erős fiú, talán át is tud lépni –, és elmondhatja később, hogy Ő annyira szerelmes volt, hogy levetette magát egy hídról, amikor szerelme elhagyta őt, és mindeközben száraz lábbal megússza a nagy kalandot.

Az uszodát lebontották, a csövet is kiszedték a földből, helyét betonöntvény jelezte. De nem ez tűnt fel neki elsőnek, arra lett figyelmes, hogy a híd – amin nap mint nap járt – eltűnt, a helyén egy másik, szebb, szélesebb, jobb híd feküdt. Felkönyökölt a korlátra, egy darabig nézte a vizet. Minden elmúlik egyszer, gondolta és megtörölgette a szemét. Nem érdekelte már a lány, a gyerekkora veszett el a mai napon. A híd fái között lepillantva talált egy elsárgult levelet. Messze volt még az ősz, szokatlan volt, hogy ott hevert. Felvette. Furcsa levél volt, génhibás, a levél közepén a főér valamiért kifordult, és átnyomódott a fonákról a másik oldalra. Soha sem látott még ilyet. Ahogy nézegette, az az apró szellő, ami a füvet pár perccel korábban szétfújta előtte, most a levelet kapta ki a kezéből, és lökte bele a vízbe.

Utána szaladt. Egy darabig követte a tekintetével, aztán elgondolkodott, csak akkor van esélye, ha előnyt szerez. A Várkert túlsó végén van egy rész, ahol kicsit kiszélesedik, lelassul a patak. Ott ki tudja venni a levelet, ha elég gyorsan ér oda.

Míg futott, folyamatosan tagadott, nem lehetett másképp, az a hely nem lehetett másképp, mint emlékeiben, és nem veszíthette el a levelet, hiszen ismerte a vizet, és ha ismeri a vizet, ki tudja venni a levelet!

Odaért. Odaérve azonban megtorpant. A hely pontosan ugyan olyan volt, mint emlékezett rá. Lement a partra, és a töltés eltakarta előle a világot, és őt a világ elől. Puha, gyönyörű zöld, selymes fű hevert itt a földön, olyan, amilyen sehol máshol a környéken. Az egész Várkertben ez volt az egyetlen hely, ahol pár szál nád nőtt. A patak kiszélesedett, lassú volt és emelkedett. A kedvenc színhelye egy fával szemben volt, aminek gyökereit kicsit alámosta a víz. Ott szerettek a halak, ezért itt szeretett ő. Szép volt ez a partszakasz.

Pontosan ezzel az indokkal jött ide egyszer: megmutatom, hogy a Bakony-ér igenis szép! A lány, akinek mondta, követte őt. Leültek itt, és belefeledkeztek a látványba. Beszélgettek, nevettek, telt az idő. Megmutatta a lánynak, hogyan lehet nádlevélből hajót hajtogatni. Nem volt túl ügyes, átkarolta, és ketten együtt készítették el a környék utolsó nádleveléből a vitorlást. A vízre eresztés ceremóniája egy csókban ért véget. Ezzel a csókkal egy pár hetes, de boldog kapcsolat kezdődött, aminek ő vetett véget azzal, hogy megcsalta a lányt…

Lezuttyant a földre. Kísértetiesen hasonlított ez arra, ami most történt vele. Elgyötörten bámulta a vizet. Lassan beúszott szeme elé a levél. Ismerte a vizet, ki tudta volna szedni, ha nem most ismeri meg magát. Most azonban nem tudott megmozdulni. Légy szabad, gondolta, és elsétált az állomásra. Felszállt egy vonatra, és visszament a fővárosba.

Másnap reggel nem akaródzott egyetemre mennie. Elindult sétálni. A Duna-partra ment. Céltalan kóválygásából a Szabadság híd rázta fel. A híd tövében megfordult, és gyilkos szemekkel nézett arra az ablakra, ahonnan korábban a hidat leste. Megint átfutott az agyán az öngyilkosság gondolata. Mennyire drámai: a Szabadság hídról indított szabadesése fogja örökre a halál börtönébe zárni…

Nem időzött hosszan ennél a gondolatnál, inkább eszébe jutott, hogy mennyire más lett volna valamelyik nevenincs hídról alázuhanni. Már az iskolában megtanulta a Budapesti Duna-hidak nevét, méghozzá sorban. De azt nem tudja, hogy az otthonában hogy nevezik a hidakat. Sőt, azt sem tudja, hogy hány híd van a városban. A Bakony-ér kicsi, nem adnak neki elég tiszteletet. Ha valakinek keresztezi az útját, többnyire át tudja ugrani, vagy felhúzat oda egy hidat… Hidat?! Egy nagyobb deszka már átéri, a legtöbb híd egy egyszerű fémlemez, korláttal.

Nincs becsülete annak a víznek, nem veszik komolyan, és neki ehhez a becstelen, komolytalan vízhez kötődik a gyerekkora, és a gyerekkorának legtöbb emléke már régen a múlté, csak az emlékeiben él. Ahogy ott a hídon könyökölt, úgy érezte, hogy teljesen gyökértelen lett. Semmi nem köti már sehova. Egyedül van. Bámulta a folyót, és József Attila szavait próbálta felidézni… mintha… tova… zavaros és… zavaros és bölcs volt a Duna. Milyen szép, gondolta.

Nem merenghetett el ezen, mert megpillantott egy kicsi levelet. Megrázta a fejét, az nem lehet, zsebkendőért nyúlt, keze egy apró horgászlétrába akadt. Nem voltak már kérdései, ki akarta venni a levelet. Ha ismeri a vizet, ki tudja venni a levelet. Ha ki tudja venni a levelet, ismeri a vizet, ha ismeri a vizet, akkor már egészen úgy van, mint otthon, vagy egyszer majd lehet úgy.

Szaladt. Fogalma sem volt róla, hogy hol és hogyan tudna lemenni a vízhez. A levél tartotta a tempót, ő pedig lassan fáradt. A Petőfi hídhoz ért, és itt egy hirtelen ötlettől vezérelve elszakadt a víztől, és felugrott az egyik HÉV-re. Szerencséje volt, pár másodperccel ezután a szerelvény zenélt, zárt és elindult. Lihegve nekidőlt az ajtónak. Lassan beindult az agya. A Lágymányosi híd mellett ismert egy részt, ahol a korlát lyukas, és le lehet jutni a hídpillérekhez. Ha nem sodoródik el az oldalfaltól nagyon, akkor van esélye.

Leugrott a HÉV-ről, lerohant a vízhez, és tudta, hogy megelőzte a levelet. Terv kell. Bot kell, valami kell, amivel ki tudja szedni valahogy…

A zsebében lévő kis szerkezetre gondolt. Előkapta. Horga kicsi, de erős. Sajnos nem hármashorog, valószínű nem akadna be. Tennie kell egy próbát. Épp arra hozott egy botot a víz. Dobott, akadt, és kihúzta a kis botot. Szerencse? Mindegy! Ezzel a bottal talán sikerül.

Eltöprengett: ha ez az a levél, akkor átverekedte magát az összes akadályon, akkor átjutott a gyár ülepítő medencéjén, eljutott a Rábáig… Emlékek tolultak fel benne a Rábáról. Sokat járt ki oda is egy időben. Egy idő után nem volt neki elég a Bakony-ér, a Rábára járt horgászni, és ott találkozott emberekkel, ott fárasztott márnákat, ott élvezte a víz szépségét. Elhagyta a kis eret. Megfájdult a szíve. Ő pontosan olyan csalfa volt gyerekkorához, mint az volt ő hozzá.

Lassan odaért a levél. Szinte oda se nézett, mégis látta, tudta, hogy ez az a levél, a kis génhibával, a kifordult érrel, a groteszk megjelenési formájával, ami talán közrejátszott abban, hogy időnek előtte lehulljon a fáról, és ami egyértelműen közrejátszott abban, hogy eljusson idáig, hogy világhódító útra induljon, kitudja hová…

Meg se próbálta megállítani. Várj be a Fekete-tengeren, mondta, majd hazament, lefeküdt. Álmában kapitány volt, és parancsokat osztogatott a hídon.

This entry was posted in Irodalom, Novella. Bookmark the permalink.