Kétszer szagolt öblítő

Amikor levettem a polcról, és először beleszagoltam, akkor majdnem eldobtam az öblítőt. Büdös volt. Erős. Kellemetlen. Büdös. Nincs rá jobb szó. Aztán a tömény illat eloszlott a nyálkahártyámon, és szinte egy kép jelent meg előttem. A strandfürdő képe forró nyári napon, ahogy a medence klórja megcsapja az ember orrát, megcsavarja, majd beleolvad a szabadság, fiatalság, gondtalanság tudatlanul érzett mámorába, a napfénybe, a fagylaltba, a melegbe, egy egyértelműen kellemes érzésbe. És… az is felmerült bennem, hogy otthon édesanyám is ilyesmivel mos… (De nem! Az borzalmasan büdös. Öt perc után is…) legalábbis kapcsolódott az egészhez valami hazahúzó romantika. Megvettem.

Tegnap használtam is. Csak a szárító nem működött. (Egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem működött a szárító…) Ezért éjszakára katlanná voltoztattam a szobám, és minden elérhető felületre teregettem, hogy száradjanak a ruháim. Szerintem a szoba páratartalma elérte a 100%-ot, és minden vízcseppben ott bűzölgött-illatozott az öblítő, a visszataszító, a nyár, a strandfürdő, az otthonom. Valami kellemes emlék. Ebbe a szagba botlottam bele WC-ről visszajőve, amikor a reggeli után nekiálltam (tunk – történelmihűségrag) vasalni, amikor felgőzölgött egy nedves ruhadarab, amikor a vacsora után a szobába léptem, amikor jobbra-balra hajigálva szortíroztam a zoknikat az ágyamon. Borzasztó szaga volt mindig. Aztán meg mégis jó.

Azt hiszem nem csak szag van ilyen. Van ilyen könyv is, amit elolvasol, és borzalmas, de amikor összeérik benned az egész, akkor zseniális. (Nekem ilyen volt az Egri csillagok.) Nemrég így kínáltak nekem egy „fogkrém ízű” csokit, hogy az első szörnyű, de a második már eteti magát. Így ettem meg egy zacskó borecet ízű gumicukrot.

Ráadásul azt hiszem, még nőből is van ilyen. Példát kerestem rá az életemből. Pont egy ma délutáni beszélgetésembe vágott. Azt hiszem nő is van ilyen.

Mindenki ismer olyan nőt – ha máshonnan nem, akkor a mozivászonról, vagy álmaiból, ahova legtöbbször épp a mozivászonról költözködnek ezek –, aki megjelenik és szép; aki átviharzik a szobán, és úgy húzza maga mögött a sóvár férfi tekinteteket, mint finom, édeskés nőies illatát, amit meg úgy húz maga mögött, mint egy nyakába csavart, hosszú, könnyen lebegő, levegőben úszó selyemsálat. „A jó nő!” – szoktuk volt mondani.

És tényleg vannak olyan nők, akik elsőre úgy mennek végig a szobán, hogy fel sem tűnnek. Sőt! Vannak olyan nők, még kicsit riasztanak is első látásra. „Érdekes arcú.” – szoktuk volt mondani finomkodva.

Olyan nőt könnyű volt találni, akit meglátni és nem szeretni egy pillanat műve volt; de olyat leakasztani emlékem polcairól, akinek aztán mégis adtam egy esélyt, és végül bronztáblába vésetett betűkkel helyezte fel nevét „A NŐ” című listára, na az nem volt egyértelmű. Főleg azért, mert azokat lapoztam, akik nem ragadtak el soha. Végül rájöttem, hogy egy inverz függvénnyel sokkal többre megyek, és elkezdtem végiggondolni „A NŐ”-ket, és azt kellett észrevennem, hogy mindazok, akik komoly helyezést értek el ezen a listán (jószerével mindenki, aki felkerült), az nem Cupido nyilával lépett be a képbe. (Rosszmájúan jutott eszembe egy filmbeli mondat: „Már gyerekkorában is olyan szép volt, hogy nem szorult rá, hogy személyiséget fejlesszen ki magának.”)

Az előbb sok ételes példám volt, és ide is tudok. Igazából, őszintén, gyomorból, nyelvből, szemből, orrból nem lehet süteményt megkívánni. Úgy értem, persze vonzó „a habos sütemény”, mert kakaó van az ő tetején, és a dobostorta, a gyümölcsökkel gazadagon rakott túrótorta, a diós-mézes zserbó; de amikor tényleg éhes vagy, amikor energiára van szükséged, amikor evés nem csak kívánság, de muszáj is, akkor sokkal jobban kívánsz egy adag jókai bablevest, tejfellel, szaftos csülökkel, minden ízében kifőtt kolbásszal, gyöngyöző paprikás felszínnel, cipóban. De ha egy külföldi elé leteszed ezt, az ételt, aki most látja először, az annyit vesz észre, hogy a megégetett kenyérben vöröslő zsírréteg alatt bőrös, zsíros mócsingok úsznak, kúposra görbült darált hús karikákkal, amikben fehéren világítanak a kemény porcos, vagy zsíros részek, és mindez valami kicsapódott, kicsit begolyózott fehér (talán tej alapú) cuccal besűrítve.

Innen – kóstolás után – visszanézve nehéz észrevenni, hogy mindez mennyire gusztustalan tud lenni. De mindig van egy első benyomás, ami könnyedén lehet más, mint a későbbi értékítélet. Tulajdonképpen, merem állítani, hogy sokkal jobban lehet kívánni az ízekben gazdag, energia dús, húsokban bő babot, mint az édes, elvarázsoló, egyből meggyőző csodasüteményt. Bizony, ha az ember nem torkoskodni, hanem komolyan választ, akkor okosan is választ.

Vajon lesz-e valaha olyan világ, amikor a meghasonlott nők nem a plasztikai sebészhez rohannak, hogy még két köbmétert fújassanak magukon, hogy utána is sorra pofára essenek, de legalább ne üssék be az orrukat; hanem egy pszichológus pamlagán sóhajtva mondják: „Attól félek, nem vagyok csülök…” Vagy ez a világ már mindig ilyen lesz?

Na most, lefekszem. Feljegyzés: Moss ágyneműt. Az új öblítővel!… pfú, de büdös lesz minden lámpaoltás! Milyen jó lesz minden álom…

This entry was posted in Reakció and tagged . Bookmark the permalink.