Rizs

Hoppá! Kilenc óra múlt. Éhes vagyok… Van mit ennem, nincs hozzá köret. Semmi gond, nem volt reggel rizs a boltban, de nem baj, a faluban van másik bolt, majd ott… Meddig van nyitva? Tízig. Oké, sietni kell, biciklire!

Persze nincs lámpám, de az mindegy, gyorsan megjárom, és itt még egész világos is van. Előbb a kép, majd a leírás:

A madzag és a kerék édes szerelme

Innen jött a baj

Szóval a kabátom valami madzagja belegabalyodott a bicikli kerekébe, ami feltekerte a kabátot, ami engem hátra rántott, én földre zuhantam, és magamra téptem a biciklit. Röviden ennyi.

Az ember fekszik a biciklije alatt az úton. Elsőre azt se tudja, hogy mi van. Mi földi vagy égi erő tépte őt a talajhoz?! Aztán kiköpi a kormányt, elnéz a lába közt, és felfogja, hogy mi van. Megállapítja, hogy ez is csak vele, de tényleg csak vele történhet meg, és azt is, hogy fotót kell készíteni, mert senki el nem hinné, hogy mi volt.

Majd gubancolás. Nem is olyan könnyű. Egyes részek beszorultak valami olajos alkatrészek közé. Közben köpünk, és megállapítjuk, hogy vérzik a szánk. Reménykedünk, hogy fogunk nem tört. Ledudálnak az útról, de végül is sikerül a műtét.

Megyek tovább, tulajdonképpen az tartja bennem a lelket, hogy nem szabad megállni, mert mindig van lejjebb. Akármennyire is vagy a gödör fenekén, ásni még mindig lehet. Meg különben is, ott van nagyanyám örök érvényű meséje, amiben a két béka beleesik a tejszínes csuporba. Nem tudnak benne úszni, nem tudnak kimászni, lélegezni sem tudnak rendesen. Az egyik mondja is, ennyi volt, lemerül az aljára, hogy békésen pusztuljon el. A másik küzd, tapos egész éjjel, és amikor a gazdasszony érkezik reggel, látja, hogy a tejszínes csuporban, egy kis darab vajon gubbaszt egy béka.

Alig, hogy végig gondolom, dudálva sodor le az útról a környék egyetlen nehezen belátható kanyarjában egy francia rendszámú autó. Fékez. Lütyő kiszáll, és kiabálni kezd velem. Miután harmadszor is meggyőződök róla, hogy a helyi kresznek megfelelő oldalon mentem… vele ellentétben!… akkor megemberelem magam, és jön az én szólóm:

– Árjúkrézibazmeg?! Lefthendszájdbazdmeg! Tüeánidiot! – mondom neki nyelvhelyességgel nem törődve. Még ez a mondat is elhagyta a számot: – Tüvudrékillmoá?!

Rájön ő is, hogy hibázott. Megszeppen. Int, hogy nem kell kiabálnom tovább, majd amikor megállok, akkor udvariasan annyit mond:

– Ekszküzémoá. – és megy a kocsija felé.

Csak azt éreztem, hogy az anyanyelvén kell elküldenem a fenébe, és hirtelen felindulásból utána kiabáltam:

– Parfüm, baszd meg!

Odaérek a boltba. A biztonsági őr komótosan engedi le a rácsot. Mondom neki, még negyed óra a nyitva tartás. Na jó, beenged. Persze rizs nincs… elfogyott… (Mi van, rizsembargó van Angliában, csak nekem nem szóltak?!) megnézem újra… Van, csak leghátul. Király! Megveszem.

A bicikli kormányra felakasztott, őrizetlenül hagyott ötkilós Jolly Boy rizs, míg én a lakattal bíbelődök, szolidan lendít egyet a biciklikormányon, ami a legnemesebb testrészembe fúródik.

Oké! Nincs lejjebb. Leülök. Kipihenem. Nem érdekel.

Elindulok visszafelé. Közben besötétedett… Na jó, beszürkült. Alig, hogy kiérek a faluból, mellém ér egy rendőrautó. A jard int, megállunk. Kiszáll.

– Árjúolrájt? – kérdezi.

Mit lehet erre mondani?! Persze: minden szép! Elestem, elütöttek, kizártak, kasztráltak, már csak te hiányoztál, hogy megbüntess… De már te is itt vagy! Miért ne lennék olrájt?!

– Jessz.

– Honnan jöttél? – kérdi ő.

– Magyarországról – mondom én.

– Biciklivel? – kérdi a társa.

Azzal, vazze! És öt órája indultam! Munkából! Innen ingázok be Budapestre!

– Nem. Repülővel. – mondom én.

Rám néz. A társára. Hátra néz a reptérre. Mondom magamba, ha megkérdi, hol parkoltam le a gépet, akkor megütöm! Nem érdekel, hogy hivatalos személy elleni erőszak, azt mondták, egyedülálló tapasztalatokat szerezni jövünk külföldre, hát én megnézem milyen a börtön.

– Láthatnám a… – elakad. Mondom, ha a pilótaengedélyem kéri, akkor is megütöm. – Láthatnám az útlevelét?

– Nincs nálam.

– Bármi arcképes?

– Személyi, diák-ok… – mondom én.

Elfogadja. Megnézi. A cranfieldi diákigazolványnál megkérdi, hogy én vagyok-e a képen. Bevallom, hogy igen. (Szeptemberi a kép, pont ezen ne ismerjen fel?!)

– Viszont látásra! – mondja.

Mondom ilyen nincs! Semmi büntetés… semmi korrupció… Oké, Isten szeret.

Gondoltam – most már rendőri engedéllyel – hazabicikliztem. A sarkon elkezdett folyni az orrom vére. Nem tudom mitől. De eldöntöttem, hogyha ezt túlélem, akkor mindenhez rizst főzök, míg csak el nem fogy! Még a rántottát is rizzsel fogom enni!

u.i.: Mire legépeltem, megfőtt.

This entry was posted in Életem napjai and tagged . Bookmark the permalink.