Sigmund

“(…)Kopogó lépteket hallott, amiből arra következtetett, hogy egy magas sarkú cipőt viselő nő lépett az irodájába. Föl sem nézett, csak egy új ügyfél-nyilvántartási lapot vett elő.
– Neve?
– Sigmund. – mondta egy dörmögő, mély férfihang. A tanácsadó csak ekkor nézett fel, a döbbenet pedig az arcára fagyott.(…)”

2011 november 11-én, egy fáradt pénteki napon kopogtattak Kovács Zsigmond pályaválasztási tanácsadó ajtaján. Fáradtan és unottan hívta be az ajtó előtt várakozót. Kopogó lépteket hallott, amiből arra következtetett, hogy egy magas sarkú cipőt viselő nő lépett az irodájába. Föl sem nézett, csak egy új ügyfél-nyilvántartási lapot vett elő.

– Neve?

– Sigmund. – mondta egy dörmögő, mély férfihang. A tanácsadó csak ekkor nézett fel, a döbbenet pedig az arcára fagyott.

Egy hatalmas, két méter magas sáska állt a teremben, és ijesztő, vészjósló rágószerveit mozgatta. Hatalmas szeméből semmilyen indulatot nem lehetett kiolvasni, lábai mozdulatlan lógtak, míg csápjai néha meg-megrezzentek.

– Hogy mondta? – kérdezte meglepetten.

– Sigmund. – mondta ismét a sáska, anélkül, hogy bármije megmozdult volna.

– Ön… ön egy…

– Én egy sáska vagyok. – mondta az idegen.

– És munkát keres? – Zsigmondon lassan úrrá lett a sokéves rutin.

– Igen, kérem.

– És… mihez ért?

– Főleg gabonamezőket tarolok le, vándorlok és zenémmel bódítom el a nőstények fejét.

– Értem… és… és elégedetlen a jelen munkájával, életkörülményeivel… vagy… miért is keresett fel engem?

– Igazából nem… vagyis de! Szóval… ha rajtam múlna, akkor a végtelenségig vándorolnék, álló nap csak gabonamezőket tarolnék le, és esténként zenémmel csábítanám el a nőstényeket, csak… Tudja, most hogy beállt a tél… a többiek egyszerűen elpusztultak! Nincsenek már nőstények, akiknek zenéljek, nincsenek már letarolni való gabonamezők sem, és már épp eleget vándoroltam, megmondom őszintén, hogy egészen Egyiptomból jöttem el idáig!

– És ő… van munkavállalási engedélye?

– Hát, eddig nem kérték…

– Eddig? Úgy értem, már volt munkája? Már a taroláson, meg ezeken kívül…

– Igen, elszegődtem egy budapesti étterembe muzsikusnak, egy magam fajta tücsök mellé. De valahogy az én művészetem nem hatja meg annyira az emberasszonyok szívét. Aztán meg voltam egy utazási irodánál tanácsadó, az Egyiptomba utazó turistáknak adtam ötleteket, hogy mit érdemes megnézni, hol érdemes megszállni, meg effélék, de nem szívesen beszélgettek velem az ügyfelek.

– Értem. Hm… Látom, kihasználta legalább két kompetenciáját… Gabonatarolással nem akart foglalkozni esetleg?

– Maga szerint van olyan, aki ezért fizet?

– Igaz… igaz… – igazította meg a papírjait, majd a ruháját Zsigmond. – Lássuk!

Pár perc keresgélés és billentyűzet kopogtatás után a tanácsadó arcán széles mosoly terült el.

– Tökéletes! A helyi olimpiai ugrócsapat keres új edzőt, és mivel ön szöcske…

– Sáska.

– Mi tetszik?

– Sáska vagyok.

Zsigmond fintorgott, és tovább nézegette a monitort. Elővett egy könyvet, lapozgatta. Papírokat húzott elő egy iratrendező szekrényből. Rövid időre elhagyta az irodát, majd visszajött, leült, komoly képpel nézett Sigmundra, egymáshoz ütögette újbegyeit és hallgatott.

– Jutott valamire? – kérdezte hosszú hallgatás után Sigmund.

– Véletlenül sem akar részt venni biológiai kísérletekben?

– Szeretném, szervezetem érintetlen tudni. – hangja kimért és nyugodt volt.

– Persze, persze… Eszik ön rovarokat?

– Megesik.

– Rovarirtó? Rablóból lesz a legjobb pandúr!

– Vegyszerekkel kell dolgoznom?

– Nem! Sőt, annál több ügyfele lesz!

Zsigmond örömteli kifejezéssel az arcán magyarázta el a részleteket, egy profi kimértségével hozta-vitte a papírokat, és a diadal teljes tudatával bocsátotta útjára az ügyfelét.

Sigmund visszafordult az ajtóból:

– De ugye katicákat nem kell… azok olyan szépek!

This entry was posted in Irodalom, Novella and tagged . Bookmark the permalink.