Porcelán

“(…)– Kérj feleségül, akkor le se rázhatsz többet.(…)”

A nő utált költözni. A férje szerint, nem is tudott. Az elmúlt hét évben, mióta házasok, tizenegyszer vették nyakukba az országot, és minden ingóságukat egyaránt. Szerettek volna egy lakást. Egy sajátot. De az elmúlt évek során csak és kizárólag albérletben laktak. A férfi munkája volt olyan, hogy az anyacég telephelyről-telephelyre küldte, attól függően, hogy éppen hol kellett rendet rakni. Cserébe rendesen megfizették.

Ez az életforma annak idején majdnem a kapcsolatukba került. A férfi ugyan hat hónapig udvarolt a nőnek, de aztán máshova helyezték. A nő nem ment utána. Még egyetemre járt. Kitartott választott élethivatása mellett, holott latin-szakosként nem sok esélye volt rá, hogy valaha gyakorolhatja hivatását. Ahogy későbbi férje megjegyezte: nem kell latin szinkrontolmácsa ma már sehova sem.

A férfi elment, a kapcsolat megszakadt. Szerencsére, az új igazgató, aki a fővárosi központba ezután került, még többet csalt, és még rosszabbul, mint az elődje. Rövid, száztíz napos böjt után a férfit ismét a fővárosba hívták, hogy ott végezze, amihez a legjobban ért: takarítsa el a mocskot mások után. Napi feladatait becsülettel ellátta, de a szokásos túlórázás helyett régi választottját igyekezett magához édesgetni újra. Nem ment könnyen, bár a nő is vágyott a férfi társaságára, igyekezett úgy tenni, hogy erre egy pillanatig se derüljön fény. Túlságosan fájt neki, amikor legutóbb pártában maradt.

A férfi elég ideig maradt, nem is igyekezett annyira, mint korábban, és amikor egy év után tovább vezényelték, a felmondáson gondolkodott. A nő oldotta meg a helyzetet:

– Kérj feleségül, akkor le se rázhatsz többet.

Fél éven belül nyélbe ütötték az esküvőt, de ezalatt is kétszer költöztek arrébb. Tulajdonképpen a szertartásról is majdnem elkéstek, mert hajnalban még a karácsonyra vásárolt IKEA bútorokat szerelték újra lapjára, hogy a menyegzőt követően először a régi címükre menjenek haza, majd pirkadatra hazaérve szembesüljenek a ténnyel, hogy a bútorszállítók nem rakták össze nekik a nászágyat. Összekuporodva aludtak el a padlón. Az egyetlen dolog, ami a helyére került, az a konyhapultra letett kis porcelán figura volt, amit nászajándékba kaptak.

A nő még tinédzser volt, mikor ilyet látott. A legjobb barátnőjével sétált haza egy buliból, ahol még nem táncoltatta senki, ahol csak álmodozott az első csókról, ahol csak azért vett melltartót, hogy legyen, ami a pólónak feszül. Akkor, azon az estén elsétáltak egy cukrászda előtt, ami fényárban úszott a hajnali időpont ellenére. Ahogy belestek egy esküvői tortát láttak meg. A torta tetején egy táncoló pár állt marcipánba merevedve.

– Ilyen lesz az én tortámon is – mondta akkor –, nem olyan unalmas szar, ahol a férj és a feleség csak állnak egymás mellett. Táncoljanak. Látsszon, hogy szeretik egymást!

El is feledte az egészet. Eszébe sem jutott, amikor az esküvőjét sebtiben összerántotta, hogy a sok nyűg mellett még a marcipán figurából is egyedit kérjen. Csak legyen torta, ha nincs is figura, az sem fontos!

El sem tudta képzelni, mit veszekedett a még mindig legjobb barátnője a konyhán, hogy a fehérlő-habos tortaköltemény tetejéről lecseréljék az igényes marcipánpárt az általa hozott, kissé túl-méretes porcelán táncosokra. (Nem talált cukrászt, aki vállalná, ő nem volt elég ügyes, de az utolsó pillanatban meglátta ezt a két, összefonódó figurát egy porcelánüzlet kirakatában.) Végül, hirtelen ötlettől vezérelve lekapta a torta szobor-merev alakjait, és agresszív morgás közben leharapta a fejüket. A főpincér mozdulatlanná meredt a rémülettől, és először fel sem fogta, hogy jobb és bal kezébe egy-egy szoborpárt nyomtak, míg a legjobb barátnő „Válassz!” felkiáltással, csámcsogva kifordult a konyhából.

Amikor előtolták a már milliószor látott és egyeztetett tortakölteményt, a nő azonnal észrevette a cserét. Amint meglátta a táncosokat, egyből eszébe jutott az éjszaka, amikor még nem kellett senkinek, amikor levegőnek nézték, amikor egyetlen embernek merte csak elmondani, hogy egy napon majd ő is lesz valakié, és hogy ő már most tudja, hogy milyennek akarja azt a napot. Ott voltak azok a táncosok, és ott volt ő, ugyanolyan reményteljesen, mint akkor, csak beteljesült vágyakkal, a férfi oldalán, aki pár órája esküdött meg arra, hogy igen, ő vele akar megöregedni, ha a fene-fenét eszik is.

Sírva fakadt. Annyira sírt, hogy nem tudta felvágni a tortát, egyedül hagyva ezzel ifjú férjét, és barátnője drága ruhájába kenve a fele sminkjét az arcáról.

Amikor délután felkelt, kiment a konyhába, hogy kávét készítsen. Persze semmi nem volt hozzá előcsomagolva, és ötlete sem volt, merre lehet a doboz, amibe tette. Igazából azt sem tudta, dobozba tette-e a kávéfőzőt, vagy szatyorba, elrakta-e egyáltalán, vagy szólt-e, hogy azt is el kell hozni?… Mindegy volt, nem számított. Meglátta a porcelánfigurákat, és elégedett volt. Mindennel. A tegnappal, az életével, a barátaival, és legfőképpen a férjével, aki még mindig a padlón horkolt, zakóját gyűrve feje alá párnának.

Hirtelen még azt is elfelejtette, hogy utálta ezt a lakást. Nem szerette sem a falak színét, sem azt, hogy földszinti, sem azt, hogy a fürdőszobában nincs egy normális kád, ahol két fiatal szerelmes összebújhat a meleg vízben.

Igazából egy családi házra vágyott. Álmaiban egy kétszintes házban élt, fehér ablakkeretekkel, nagy konyhával, óriási fürdőszobával, amiben egy ébenfekete sarokkád csábította őket hívogatóan magába. A ház körül füvesített udvar és egy apró virágoskert terült el. A virágágyásban rózsák nőttek, és csodás illattal árasztották el a levegőt minden tavasszal. A szobák falai világossárgák voltak, a járólapok barnák, alattuk padlófűtés húzódott, és a nappaliban egy kis bárpult ígért ködös estéket a néha hozzájuk látogató vendégeknek.

Azóta a reggel óta még tizenegyszer költöztek. Minden alkalommal a kis porcelán pár került elsőnek dobozba, és utolsónak az lett helyrerakva. A nő nem volt otthon, míg nem találta meg a figurák helyét, és nem volt már otthon, mikor levette őket a polcról. Minden holmiját, minden kacatját, bútorát és ingóságát helyezhette akárhogy, annak a porcelánnak az elhelyezése jelentette, hogy ő berendezkedett.

Ezúttal is a földszintre költöztek. Ezúttal – bár csak a nő érezte – egy büdös lakásba, ahol csak egy láncdohányos élhetett korábban. Ősszel költöztek. Tavasszal a férje azt kérte húsvétra, hogy legalább a dobozok felét csomagolja ki. (Úgy tűnt, hogy még maradnak egy darabig.)

A nő utált itt élni, nem is akarta birtokba venni a helyet, de úgy nézett ki, muszáj lesz. Egész napját otthon töltötte, szaktudása senkinek nem kellett, férje keresete pedig lehetővé tette, hogy ezzel a kifogással tanyát verjen a gyűlölt otthon tévékészüléke előtt.

Ahogy egyre melegedett az idő, azért ő is elkezdett ki-kijárogatni a lakásuk előtti füves területre. Szeretett volna egy kis színt szerezni magára, hogy jobban tessék párjának, de egyrészt unatkozott a napágyban – öt éve nem olvasott könyveket, laptopja pedig két költözéssel korábban eltűnt, azóta nem kapott újat –, másrészt fázott még, hát olyan alaposan bebugyolálta magát, mint egy eszkimó.

Nemsokkal húsvét előtt körbekérdezett mindenkit, zavarná-e őket, ha kertészkedne egy kicsit, és amikor nagy-nehezen – némi rétes és csokis sütemények tarkította hosszú beszélgetés után – özvegy Kontrátné is beadta a derekát, akkor földlabdás rózsabokrot vett, és onnantól kezdve azt a kis növénykét ápolgatta naphosszat.

Szépen, lassan minden előkerült a dobozokból – a laptop nem –, és egy június közepi napon a táncos pár is helyet foglalt a nappali vitrinjében.

Teát főzött. Leült a fotelba, kikapcsolta a tévét, szélesre tárta az ablakot, amin betűzött a forró nyári nap. Mosolyogva szemezett hol a porcelánfigurákkal, hol pedig a rég nem látott könyveivel. Az ablakon át finom rózsaillatot hordott be a szél. Lassan elaludt.

Még nem hűlt ki a kezében tartott teáscsésze, amikor férje berontott a nappaliba. Még nem volt egészen magánál, amikor segítséggel fölvette a szandálját – azt amelyik abszolút nem passzolt a nadrágjához –, és kocsiba ültették. Nem zavarta, hogy nem kap válaszokat, igazából csak udvariasságból kérdezősködött. Öt perc után nekidöntötte fejét az ülés párnájának, és elaludt. Amikor kinyílt mellette az ajtó, akkor egy kedves utcácskában álltak, egy kétemeletes ház előtt, ami világoskékre volt festve, és hófehér ablakkeretei voltak. Félig aludt még, amikor férje végigvonszolta a füves előkerten, egészen a bejárati ajtóig, amit két oldalról rózsaágyak vettek körül, isteni illatot adva a levegőnek.

Bent szűkös előszoba után tágas nappaliba értek. A nappaliban kis bárpult választotta le az egyik sarkot. A nappaliból nyílt a nagy konyha, középen munkapaddal, és beépített mosogatógéppel berendezve. Az emeleten három ajtó volt. Kettő ebből világossárga szobába nyílt, és mindenhol barátságos barna járólapokkal volt borítva a padló. Fűtőtestet sehol sem látott.

– Most figyelj! – mondta a férje, és szélesre tárta a harmadik ajtót.

Bent kék csempével volt kirakva a helyiség padlótól-plafonig. Jobbra zuhanykabin, középen formatervezett mosdókagyló, balra pedig egy ébenfekete sarokkád terebélyesedett el.

– Előléptettek. – mondta a férfi a még mindig kicsit kómás feleségének – Most már állandó helyem lesz a fővárosban, innen nem messze. Fél éve szemezek ezzel a házzal, de nem mertem neked megmutatni. Ma azonban idejöttem, és megvettem. Többet fizettem érte, mert az ingatlanos már megállapodott egy másik vevővel, de megérte.

A nőnek arcizma sem rezzent, talán fel sem fogta.

– Nem is örülsz? – kérdezte a férje. – Ez az új otthonod!

Ekkor az eddig érzéketlen, fáradt arc fájdalmas görcsbe torzult. Megint pakolni kell…

Este a kis bábu dobozba került. A nő vidám népdalt dúdolt.

This entry was posted in Irodalom, Novella and tagged , . Bookmark the permalink.