Hógömb

(…)Fel-alá járkált a lakásban, és az jutott eszébe, hogy takarít, hogy kitakarít innen minden hajszálat, ami a férfihoz tartozott, ahhoz az árulóhoz, aki képes volt őt így megvezetni. Kinyitotta a mosogató alatti kredencet, és meglátott egy kardot. Ő vette ajándékba, Sándornak. Elhatározta, hogy visszaviszi.(…)

Az emberiség régi álma, hogy kisajátítsa a világot. No nem úgy, mint emberiség, hanem mint egyes személyek. Ez persze nem fogalmazódik meg mindenkiben ilyen élesen, csak ott motoszkál bennük az a vágy, hogy bizonyos dolgokat zsebre vágjanak, vagy kitegyék a polcra: igen, ez az enyém, az én szerzeményem. Van a világnak jó pár olyan részlete, amivel ezt meg lehet tenni. De sajnos nem mindennel. Ilyenkor az ember praktikákhoz fordul: fényképek, albumot formájában igyekszik megörökíteni valamit magának. Vagy emlékszobrocskát vesz, valami plasztikus dolgot, amit kitehet otthon a polcra, a munkahelyen az asztalra, vagy Nyugat-európai mintára berendezett otthon esetén a kandallópárkányra.

Bizonyos esetekben ez könnyű: például Rodin Gondolkodóját az ember szinte bármilyen méretarányban hazavihet, persze átlagos turistaboltokban csak a jelentős kicsinyítéssel készült változatok kaphatók, de volt már olajsejk, aki az eredetinél nagyobb kópiát akart, mert az jobban kifejezi az alkotás monumentalitását. Ezek a paraméterek jószerével minden szoborra, legalábbis minden híresebb szoborra igazak. Gyakorlatilag Michelangelo vagy Bernini összes munkája ott áll már egy-egy üzlet polcán gipszből, vagy plasztikból fröccsöntve.

A szobroknál jóval keményebb diónak számítanak az épületek. Ha a párizsi Notre-Dame az, amiből saját példányra van szükségünk, jószerével csak és kizárólag féldomborművek közül kell választanuk. (Már ha nem akarunk ócska képeslapokat vagy fotógyűjteményeket beszerezni.)

Ha az épületek esetében problémákba ütközünk, akkor sejthetjük, mennyi bajt okoz, ha egész épületegyütteseket szeretnénk hazavinni. Különös tekintettel arra, ha egy egész város, vagy egy teljes ország a kiszemeltünk: ha valaki a komplett Vatikánra vágyik, annak be kell érnie valami olyan gipszöntvénnyel, amin látható a Szent Péter-bazilika, a Sixtus-kápolna és esetleg a Vatikán múzeum. Ilyenkor persze arról ne is álmodjunk, hogy ezek az épületek akár arányaikban, akár egymáshoz való földrajzi viszonyukban tükrözik a valóságot. A bazárban még olyan „Vatican” feliratú öntvény is található, amin a Bazilikán kívül még a Colosseum kapott helyet, holott ezek elméletileg két külön országhoz tartoznak.

Mindezek közül az emberiség egyik legőrültebb ötlete a hógömb. Az egész koncepció azon alapszik, hogy hóesésben minden romantikusabb. Bármikor hozzáférhetünk olyan hógömbhöz, amiben az Empire State Building, a Big Ben, vagy az Eiffel torony láthatóak örök havazásban. Ezzel még annyira nem is lenne baj, hiszen az eddig felsoroltakat évről-évre beteríti a hó. Olyan hógömböket is ismerhetünk azonban, melyek olyan tájakat havasítanak be, melyek más módon soha nem kerülhetnének fehér takaró alá.

Így történhetett az is, hogy Tímea rendelkezett egy olyan hógömbbel, mely – amennyiben hitelt adunk a feliratának – egész Egyiptomot ábrázolta. A valóság az, hogy két Gízai piramis, és a Szfinx hevert benne, valószerűtlen méretaránnyal, és valószerűtlen havas borítással.

Tímea mindig is el akart menni Egyiptomba. Párja, Sándor – korábbi, szebb napokon csak Sanyi – meg is ígérte neki, hogy egy nap elviszi oda. Azonban Kairó helyett egyelőre csak ezt a hógömböt hozta el, mint első közös évfordulójuk ünnepi ajándékát. Akkor a gömbbe zárt táj valószínűtlen valósága egy felettébb mulatságos képet festett Tímea elé, aki most rá se bírt nézni erre a képtelenségre.

Pár nappal ezelőtt Sándor furcsa hírrel járult elé: nem szeretné vele tölteni a szeretet ünnepét, hanem inkább egy másik nővel. Persze a férfi ezt csak amolyan információközlő hangsúllyal mondta, mintegy mellékesen. Ő maga feltételezte azt, hogy ennek ellenére kapcsolatuk továbbra is megmarad, sőt épp oly csodálatos és bimbódzó lesz, mint eddig.

Tímea nem így gondolta. Ellentétes elképzeléseinek egy erőteljes pofon, patakzó könnyek, és jó ízlést nem feltételező szavak kíséretében adott hangot. Sándor minden igyekezete és értetlenkedése ellenére a vita egyre durvább és hangosabb lett, majd elhangzott a végszó: Nem akarlak többé látni.

A férfi egyszerűen csak el se hitte az egészet. A következő másfél napban SMS-ek és telefonhívások tömkelegével árasztotta el a nőt, aki jószerével csak a lakásában feküdt és a plafont bámulta. December huszonnegyedikén, délután négykor a telefonos ostrom véget ért. Tímea számára ez egyetlen dolgot jelentett: már együtt töltik az időt.

Másnap reggel megéhezett. Két teljes nap tétlenség után felkelt, és kinyitotta a hűtőt. Abban csak egy romlott tej, és egy kenetnyi margarin volt. Hát persze: azért ment át Sándorhoz, hogy elintézzék végre az ünnepi nagybevásárlást. Cipőt húzott, kabátot vett, majd fél óra bolyongás után feladta: karácsony szent napján semmit sem talált nyitva. Hazasétált és mielőtt kinyitotta volna a lakását, bekopogott a szomszédhoz, bemutatkozott; elnézést, majd pedig illedelmesen két szelet kenyeret kért. Úgy gondolta, azzal kihúz két napot. A szomszéd megsajnálta, és egy egész diós bejglit is átadott a vendégnek, aki nem győzte ezt kellőképpen megköszönni. Amikor hazaért, és a tükörbe nézett, persze már látta, miért sajnálták őt annyira, sokkal inkább hasonlított egy kilátástalan hajléktalanra, mint egy rajztanárra: haja kócos volt, szeme vörös, ajka duzzadt, ruhája gyűrött és megviselt. Mégsem volt kedve sem fürdeni, sem pedig átöltözni.

Életunt fájdalommal majszolgatta a süteményt, majd megkapta az első olyan hívást, mely nem Sándortól jött. A szülei kívántak neki kellemes ünnepet, majd amikor meghallották, hogy mi történt vele, hazaparancsolták. Ő maradt. Később még hívták páran, például a legidősebb bátyja, aki az ünnepi jókívánság helyett Sándor címét kérte, hogy annak férfiasságát magához vegye.

Este még Tímea legjobb barátnője, Barbi is befutott. Hozott magával ünnepi kacsasültet, egy nagy szőrös kucsmát Tímeának, valamint egy jelzés értékkel bíró bort, melyet fel is címkéztetett: „Sanyinak”.

A kacsát megették, a bort megitták, Sanyit közös erővel elsiratták. Barbi többször megerősítette Tímeát abban, hogy többet érdemel, hogy gyönyörű, hogy találni fog mást, hogy még mindig kecses, hogy Sanyi nem érdemelte meg, és hogy olyan szemei vannak, mint a csillagok. Késő éjszaka ért véget a félórásnak szánt látogatás.

Huszonötödike nyüzsgésénél csak a másnap némasága volt rosszabb. Egész nap egy árva szellő sem zavarta meg a lakás csendjét. Tímeának még csak egy tévéje sem volt, hogy azzal zavarja el a kellemetlen árnyakat, a gondolatait, amelyek újra és újra visszatértek, melyek újra és újra visszarepítették őt a férfi karjaiba. A legszörnyűbb mégis csak az volt, amikor este nyolckor felhívta őt Sándor.

Egy egész napja ráment, míg meggyőzte magát arról, hogy Sándor nem azért hagyta abba az ő reménytelen zaklatását, mert azzal a másikkal van, hanem azért, mert már nem maradt ereje hozzá. De az, hogy két nap után újra eszébe jut, az egyértelműen mutatta: tévedett. Szinte őrjöngött. Ezúttal fel akarta venni a telefont, már csak azért is, hogy véleményét megossza a férfival, de ellenállt.

Fel-alá járkált a lakásban, és az jutott eszébe, hogy takarít, hogy kitakarít innen minden hajszálat, ami a férfihoz tartozott, ahhoz az árulóhoz, aki képes volt őt így megvezetni. Kinyitotta a mosogató alatti kredencet, és meglátott egy kardot. Ő vette ajándékba, Sándornak. Elhatározta, hogy visszaviszi.

Persze ez az egész nem tűnt olyan egyszerűnek, mivel egy ócskásnál vette, és nem tartotta valószínűnek, hogy az visszaveszi. Mindegy, meg kell próbálni. A világ leszűkült erre a kardra. Nem érdekelte éppen semmi, csak is az, hogy hogyan szabaduljon meg ettől a tárgytól, ami úgy emlékeztette őt a férfira, hogy még csak soha kapcsolatba sem került vele.

Először is, nem mehet oda így. Meg kell fürdenie. Bemászott a kádba, és forró, habos fürdőt vett. Hajt is mosott, majd hosszan fésülködött, hogy a lehető legmegnyerőbb formája legyen. Közben végig azon gondolkodott: mit mondjon a kereskedőnek, miért vegye vissza a portékát.

Eszébe jutott, hogy azt mondja: a bátyámnak vettem, akinek csodával határos módon most került elő egy gyereke, aki mostantól vele él. Mégsem lehet kardot vinni egy gyerekes házba! Ezt meg kell értenie! Vagy azt mondja, olyan embernek vette, akiről nem tudta, hogy fóbiásan fél az éles tárgyaktól. De akkor miért vett neki ilyen drága ajándékot, ha nem is ismeri? Hát azért, mert ennyire tehetős! De miért kéri vissza a pénzt, ha ennyi van? Családi katasztrófa, az öccse beteg, és a műtétjére kell minden forint…

Vagy azt mondja, hogy behozta ezt a tárgyat, el akarja adni. Persze, az ráfizetéses lesz. Ami már önmagában is bosszantó. De mindegy. Ki kell alkudni egy jó árat, és kész! Persze az is lehet, hogy otthagyja. Csak így, minden nélkül: nem kell, tessék! A lényeg, hogy ne legyen itt. Ne legyen itt semmi, ami Sándor.

Másnap már nyitás előtt ott állt a boltnál, ahol sikeresen visszaadta a kardot. Meglepetésére több pénzzel jött ki, mint amennyit korábban fizetett, illetve kapott mellé egy ősrégi könyvet, és egy meghívást is. Randevúra hívták, nem akart menni.

Ezt a napot is semmittevéssel töltötte, a gondolatait csak is az tudta távol tartani, hogy elolvasta a Vukot, a könyvet, amit ajándékba kapott, méghozzá kétszer.

A következő nap illusztrációkat készített a könyvhöz, de estére elfogyott mindene, amivel vöröset, vagy legalább halvány pirosat tudott festeni. Újra rátörtek a gondoltok, és tovább folytatta az illusztrálást, ezúttal grafittal. Lendületét csak az törte meg, hogy egyszer véletlenül leverte az asztal sarkáról az „Egypt” feliratú üveggömböt, ami ripityára törött. A darabkákat kihajította, a vizet a hóval felmosta, a felmosóvizet lehúzta a WC-n.

De innentől nem tudott rajzolni. Egész este az üveggömbön tűnődött. Eszébe jutottak az esték, amikor Sándorhoz bújva a közös túrát tervezgették. Nem volt sok pénzük. Ki kellett választani, a sok híresség közül melyeket akarják meglátogatni. Szervezett körtúráról szó sem lehetett: ha Tímea egyszer eljut Egyiptomba, akkor ott mindenre, amit megtekint, rendesen rászánja az időt, nem rángathatja őt félre semmiféle idegenvezető!

Eszébe jutott az este, amikor a hógömböt kapta. Eszébe jutott, hogy mennyit nevetett a Szfinxen, amit komótos lassúsággal betemet a hó. Fontos volt neki az a tárgy. A rajzasztalán tartotta. Akárhányszor, ha nem volt ihlete, csak a gömbre nézett, és máris újra kedvet kapott mindenhez, még a kelletlen, múzsa nélküli alkotáshoz is. Remény volt: ígéret arra, hogy egyszer ő mindezt láthatja, méghozzá annak az oldalán, akit a legjobban szeret. Ócskának és elhasználtnak érezte magát, mert összetörte a tárgyat, ami a szép időkhöz tartozott. Úgy érezte, ő is megcsalta ezzel Sándort, úgy érezte, ő is elárulta kettejüket azzal, hogy tökre tette ezt a közös emléket. Álomba sírta magát.

Másnap leverten és fáradtan ébredt. Kikotorta a szemétből a törött hógömböt, és visszarakta az asztalra. Sokat nézegette, és sokat sóhajtozott. Csak ritkán sírt. Figyelte a színeit, a stílusát, és arra a véleményre jutott, hogy nagyon régen készült. Talán húsz-harminc éve. Nem talál ilyet – na nem mintha pótolható lenne – semmilyen üzletben már. Hacsak nem egy régiségkereskedőnél. De azok meg nem foglalkoznak bóvlival.

Eszébe jutott a férfi, akitől a kardot vette. Eszébe jutott az is, hogy ez a férfi randevút adott neki, pontosan mára, de ő nem akart vele találkozni, mert – ahogy korábban mondta – tenyérbemászóan magabiztos volt. Úgy gondolta, jobb, ha elkerüli ezt az embert.

Aztán eszébe jutott más is. A tea íze, amit az üzletben ivott, míg megszabadult a kardtól. Fekete tea volt, soha nem szerette, de akkor jól esett. Eszébe jutott, hogy akkor, az üzletben jó kedve volt, hogy mosolygott, és hogy az eladó szerette a mosolyát. Eszébe jutott az is, hogy a férfi azt jósolta: azért fog vele találkozni, mert hiányozni fog neki a nevetés. Emiatt elment a kedve az egésztől.

Nem akarta, hogy bármi köze legyen egy ilyen alakhoz. Meg amúgy is: pont a férfiak társaságára nem vágyott. Arról nem is beszélve, hogy ez a hólyag még csak a nevét sem mondta meg; ami pedig ennél is idegesítőbb: Még az ő nevét sem kérdezte meg! Csak odarendelte. Hétre. Felháborító…

Volt azonban egy valami, amivel a férfi nem számolt. A pimaszsága annyira idegesítette Tímeát, hogy elfelejtette sajnálni magát. Ez így, ebben a formában nem fogalmazódott meg a lányban, de az igen, hogy el kell mennie, hogy megmutassa: ő van olyan ember, akit nem lehet így lekezelni, aki nem ennyire kiszámítható.

Amikor a villamoson felmutatta a bérletét az ellenőrnek, megszúrta valami a kezét. Belenézett a táskájába, és benne volt a törött gömb. Hirtelen nem tudta, hogy hogyan kerülhetett oda, majd eszébe jutott: ő rakta el, amikor zárta be az ajtót. Mert addig a kezében volt, bár letette, amikor a cipőjét húzta, sőt biztosan nem volt nála, amikor a sálját kötötte fel a nyakába. Hogy mikor vette kézbe, és miért, az valószínűleg örök rejtély marad.

Amikor a kávézóba ért, ott találta a férfit az egyik asztalnál. Előtte ásványvíz és egy újság. Tímea mély lélegzetet vett, még egyszer elhatározta, hogy a földbe döngöli a férfit, és odalépet az asztalához.

– Jó estét! – köszönt rá.

– Á, a pontosság erénye! – mondta a férfi, anélkül, hogy fölnézett volna az újságból.

– Tessék?

– Hétre beszéltük meg – mondta, miközben becsukta a lapot. Gazdasági folyóirat volt.

– Nem randevúra jöttem. – mondta Tímea határozottan. – Hát akkor meg mire? – kérdezte önmagát meglepetten.

– Biztos vagyok benne, hogy talál máshol szabad asztalt. Sőt, ahogy így körülnézek: én magam is látok vagy hármat. Tessék ahhoz a távolihoz leülni, kérem!

– Nem, én beszélni akarok magával!

– Miért is? – kérdezte a férfi.

Tényleg… Miért is?! Tímea veszettül kutatott az agyában bármi indokért, hogy időt nyerjen, elő akarta venni a telefonját, mintha éppen keresnék, és ahogy belenézett a táskába, meglátta a törött gömböt.

– Azt akarom, hogy ezt adja el! – letette az asztalra Egyiptom romjait.

A férfi egy darabig furcsán nézett a gömbre, majd azt kérdezte:

– Megint?

Tímea sok mindenre fel volt készülve, de erre nem. Mi az, hogy megint?!

– Tessék?

– Már egyszer eladtam. Úgy egy éve. Vagy másfél. Persze akkor még jobb állapotban volt, és havazott is. Egy felettébb unszimpatikus férfi keresett nálam valamit az Egyiptom-mániás barátnőjének. Persze a legnagyobb bóvlit vette, amit csak lehet.

– Miből gondolja, hogy ez nem egy másik?

– Tippelek. Még egy ilyen bóvli szar nem kerül csak úgy Budapestre. Le merném fogadni, hogy ez van az alján: Nagy er kettőspont nagy ká kötőjel valami szám kötőjel egy kötőjel egy.

Tímea felvette, megfordította, és egy piszkos, valaha fehér cédulán ezt látta: „R: K–208–1–1”

– Ez nem bizonyít semmit. Biztos mindegyiken ez van.

– Ez az én raktári jelzetem. R, azaz raktár, K, azaz kacat, a szám a raktári száma, az egy azt jelenti, hogy ez az első, a másik egy pedig azt, hogy összesen egy van belőle.

Tímea úgy érezte, legyőzték, megalázták. Valahogy… nem bírt fölülkerekedni ezen az emberen. Mi a titka?

– Kisasszony, kérem: ha már nem akar velem beszélgetni, hagyjuk az üzletet. Mára már bezártam. Jöjjön vissza holnap. Amúgy nem lesz könnyű vevőt találni egy törött hógömbnek.

Tímea nem mozdult. Szinte meg sem érintették a szavak. Úgy húztak el mellette, mintha a táj szalad el a vonaton utazó mellett.

– Kérem, ne zavarjon itt tovább! – mondta a férfi.

– Tessék?! – Tímea hangjában benne volt a távolság, ahonnan visszatért.

– Azt mondtam, hogy ha nem akar velem beszélgetni, hagyja el az asztalomat. Üzletelni legközelebb holnap fogok.

– De, de… szeretnék beszélgetni magával.

– Akkor üljön le! – Tímea helyet is foglalt, tekintete még mindig réveteg volt.

– Esetleg ajánlhatom a fogast megint? Úgy kényelmesebb lesz.

A nő felnézett. Az irányban, amerre a férfi mutatott valóban volt egy fogas. Odalépett, levetkőzött, és ruháit felakasztotta. Megrázta a fejét. Csak mostanra tért egészen vissza ebbe a világba, és leült az asztalhoz, ahova eddigre már a férfi odaintette a pincérnőt.

– Nekem a szokásosat – mondta határozottan a férfi –, a kisasszonynak pedig egy forrócsokit, olyan szeretet teljeset.

A pincérnő már ment is.

– Ne rendeljen helyettem – mondta öntudatosan Tímea.

– Ha már én fizetem, had döntsem el én, hogy mit.

– Nem kell, hogy fizessen!

– Tudom, hogy nem kell, de fogok. Ezt a kört legalábbis, a többit majd szépen megfinanszírozza magának.

– És a forrócsokit sem szeretem.

– Minden nő szereti a csokit.

– Én nem.

A férfi csak mosolygott. Tímea megrázta a fejét.

– Meséljen a gömbről!

– Hagyatékból vettem át. Két láda holmit. Három éve, vagy négy. Pontos feljegyzéseim vannak mindenről. Ha akarja, holnap utánanézhetünk.

– Nem fontos, hogyan szerezte meg. Azt mesélje el, hogyan adta el.

– Van a kacatpolc. Ott volt fent. Sokszor veszek át úgy dolgokat, hogy nem egyesével, hanem az egészben egyezünk meg. Óhatatlanul is kerül hozzám pár használhatatlan vacak. Amiben egy kis fantáziát látok, azt nem dobom ki, hanem felkerül a kacatpolcra. Jött az a férfi. Egyiptomi bóvlit keresett. Akkoriban épp volt egy macskám. Egy macskaszarkofágom, benne egy mumifikálódott macskával. De az nem kellett neki, drágállotta. Volt egy egyiptomi hajómakettem. Az sem volt jó. Végül ennél kötött ki. Pár száz forint volt. Igazából ezeknek csak azért van ára, mert mind egy kísérlet: el tudom-e adni?

– Hogy lehet, hogy ilyen pontosan emlékszik?

– Mindenre emlékszem, ami a boltomban történik. Ez az életem.

– Keserű egy élet.

– Ó, a magáé nyilván boldogabb!

– Igen. Ha tudni akarja…

Ekkor érkezett ki a rendelésük. A férfi elé egy kapucsínó került, Tímea pedig egy nagy üvegpoharat kapott, amiben színig állt a gőzölgő, sötét, sűrű csoki. A tetejére tejszínhabot fújtak, amit leöntöttek fekete csokiöntettel, és az egész kompozíció oldalába beleszúrtak egy olvadozó vaníliás fehércsoki-pálcikát.

Az illatok önmagukban elvarázsolták a lányt, aki állításával ellentétben szerette a csokit. A folyadékban lassan leülepedni vágyó kakaófoltok az édenkert ígéretével néztek Tímeára. Lassan fordítani kezdte a poharat, és meglátta a túloldalán az olvadozó pálca fehér anyaga hogyan rejt hullámokat a sűrű masszába.

Eszébe jutott, hogy palástolnia kéne döbbenetét, hogy ha most néz a férfira, akkor biztosan újra találkozhat diadalittas, visszataszító, önhitt, öntelt ábrázatával. De nem. A férfi épp a tejhabot keverte bele unottan az italába, és annyira nem foglalkozott Tímeával, mintha ott sem lenne.

– Nagyon íncsiklandó.

– Itt adnak a minőségre. – mondta a férfi, majd egykedvűen hallgatott.

Tímea pár fújással meghűtött egy kanálnyit az italból, megkóstolta, és majd elolvadt gyönyörűségében.

– Köszönöm – mondta megadóan.

– Tudni akarom.

– Tessék?

– Tudni akarom.

– Mit?

– Azt mondta: Igen, maga boldog. Ha tudni akarom… és nem fejezte be a mondatot.

Tímea elgondolkozott. Nem tudta, hogyan folytassa. Nem tudta, hogyan akarta folytatni. Ráadásul ez az egész már nem is számított. Most, éppen ebben a pillanatban nem akarta földbe döngölni a férfit, és tudta: akármit is akart mondani, igazából csak bántani akarta a másikat.

– Miért hívott el ide?

– Mondtam már. A mosolya.

– A mosolyom.

– Igen. Tündéri a mosolya. Olyan, mint amiből soha nem elég. Emlékszem arra, amikor először lépett be az üzletbe. Minden tárgyra mosolygott, és minden tárgy visszamosolygott magára attól a tündéri erőtől, amit magától kapott. Az egész üzletem ragyogott, és felvidult csak csupán attól, hogy ott járt. Nem hiszek abban, hogy rossz emberek ilyen csodával járnának a világban. Meg akarom ismerni. Ha igazam van, akkor maga egy olyan ember, akit érdemes ismerni.

Tímea egy darabig némán nézett maga elé.

– Kezdjük elölről! Molnár Tímea!

– Medvési Tibor. Közös a monogramunk!

– Igazából a teljes nevem Molnár Tímea Andrea.

– Csókoltatom a kedves papát, meg az akadémiát is.

– Honnan tudtad?

– Mit?

– Hogy apa akadémikus.

– Igazából vicceltem. Ilyen a humorom. Mit kutat a kedves Molnár apuka?

– Fizikus, de ne kérdezz többet, nem tudom pontosan.

– Ezek szerint maga nem fizikus.

– Nem. Rajztanár vagyok.

– Dombtető.

– Tessék?

– Nem esik messze az alma a fájától. Kivéve, ha dombtetőn nőtt az almafa, mert akkor csak a Jóisten tudja, hova kerül az a fránya gyümölcs.

– Nagyon vicces.

– Köszönöm. Sokat dolgozom rajta, már a humoromon. Vicctanárhoz járok.

– Ez… csak vicc, ugye?

– Igen. Látja, fejlődöm. Megérik az órák.

Tímea kacagott. Nem értette ezt az embert.

– Megérik, mert maga ilyen szép mosollyal fizet értük.

Beszélgettek. Lassacskán Tímea felajánlotta a tegezést, amit Tibor készségesen elfogadott. Másfél órán át folyt a szó, amikor Tímea azt mondta, hogy mennie kell.

– Szilveszter. Hol töltöd a szilvesztert?

– Otthon.

– Azt nem. Azt aztán nem!

– Tessék?

– Gyere el velem bulizni.

– Nincs kedvem.

– Csinálok.

– Nem tudsz.

– Bízd rám. Adj egy esélyt. Ha nem érzed jól magad, hazamehetsz.

– Nem hiszem, hogy jól érezném magam.

– Szerintem hervadozni a szobában bűn. Szerintem a barátaid mindent megtennének azért, hogy ne felejtsd el, hogy miért kéne a szobában hervadoznod. Értem is, hogy semmi kedved hozzá. Azt is értem, hogy nem akarsz velem olyan helyre menni, ahol az én barátaim vannak. Legyen egy szabályunk. Ha bármelyikünk meglát egy ismerőst a helyen, ahol vagyunk, azonnal továbbállunk!

Tímea mosolygott. Tetszett neki ez a pozitív hozzáállás.

– Hallgatás beleegyezés.

– Ha eladod a hógömböt.

– Addig, vagy egyébként?

– Addig.

– Katika!

A pincérnő odament hozzájuk.

– Egyedülálló ajánlatom van. Kérlek, vedd meg tőlem ezt a hógömböt, csak ma, csak most, csak neked öt forint. Kérlek!

A pincérnő mosolygott, letette az ötöst az asztalra, és elvitte a hógömböt.

– Ez csalás.

– Egy törött kacatot akartál velem eladatni. Az is csalás.

– Mennyit adjak?

– Én fizetek.

– Ne verd magad költségekbe miattam.

– Telik rá.

– Ilyen jól megy a bolt?

– Nem, az előző munkámból maradt.

– Mi volt az előző munkád?

– Sok pénzt adtak azért, hogy ne beszéljek róla. Legalábbis ne olyan embereknek, akik nem töltik velem a szilvesztert.

– Jól van, elmegyek veled.

– Este tíz, Deák tér, a 49-es megállója. Megegyeztünk?

– Olyan későn?

– Korábban csak a szerelmesek találkoznak szilveszterkor.

– Ott leszek.

Tímea elköszönt, Tibor tovább olvasta az újságot.

This entry was posted in Irodalom, Novella and tagged , . Bookmark the permalink.