Éjféli csók

(…)– Látom, vadászni jöttél.
– Hogy? – Tímea arcáról eltűnt a mosoly.
– Vörös csizma, vörös harisnya, vörös koktélruha, vörös kabátka, és fogadni mernék, hogy ez a puha kesztyű a könyököd fölé ér. Úgy süt rólad a vad szexualitás, mint etiópról az éhség.(…)

Tibor nem tudta, hogyan kell tervezni. Épp úgy nem tudta ezt, mint ahogy az ember nem tud jégen sétálni. Persze, ha valaki rátéved egy jeges járdaszakaszra, akkor tud rajta haladni, és nem biztos, hogy megcsúszik, és még ha el is veszti az egyensúlyát, akkor sem biztos, hogy elesik. De senki nem tudna leülni, és tételesen végigsorolni minden elvet, hogy hogyan kell kalimpálni és kapálózni, amikor az ember alól kicsúszik a lába. De mégis, amikor ott vagyunk, van hogy sikerül addig hadakoznunk, míg megmentjük magunkat a hasra eséstől.

Persze lehet elméleteket gyártani. Az egyik legjobb az, amikor nem lépünk nagyokat, és ezzel a súlypontunkat olyan pozícióba tartjuk, hogy ne essünk el. Legalábbis a szokásos helyzetekben. A baj csak az, amikor valami váratlan történik: egy ponton beszakad egyik lábunk alatt a jég, észrevesszük, hogy a mellettünk elhaladó busz mindjárt beterít minket latyakkal, az eddigieknél sokkal csúszósabb kis bucka kerül a talpunk alá, és így tovább. Ilyenkor bekapcsol az ember sokéves rutinja, és aszerint cselekszik, azaz lép. Nem óvatosan, nem szabálykövetően, hanem úgy, ahogy egyébként – jég nélkül – lépnie kéne.

A tervezéssel ugyanez a helyzet. Lehet módszertant felállítani, de kivételes esetekben az ember valamilyen gyakorlat alapján fog dönteni, ami olyan események láncolatát indíthatja, mely beláthatatlan végkifejletet hordoz magában. Tibor ezért nem hitt az egészben, és mivel nem hitt benne, nem is értett hozzá. Nem voltak módszerei, amivel aprólékosan megteremtett minden feltételt a jó megoldás kiagyalásához. Nem jegyzetelt, nem használt grafikus segítséget. Ő mindig csak várt, és hagyta, hogy a terv eszébe jusson.

A módszere igen kényelmes volt, csak egy komoly baj volt vele: nem lehetett siettetni. Amikor a nő, aki visszahozta a kardot, kifordult az üzletéből, úgy érezte, hogy szüksége lenne egy tervre, de a terv nem jött. Sehogy sem jutott eszébe semmi. Pedig mindent úgy csinált mint máskor: nem koncentrált, nem latolgatott, hagyta, hogy rendben történjen körülötte minden, és várta, hogy az idő folyása besodorja a fejébe a megoldást. De ez nem történt meg.

Eljött a találkozó napja, és ő mindenfajta ötlet, elhatározás vagy jövőkép nélkül ült le a kávézóba, hogy a napi zárórutinját végigvigye. Minden rendben is zajlott, mert a nő nem jött. Már éppen ott tartott, hogy hazamegy, amikor megszólalt az ajtó csengője, és belépett rajta a varázslatos mosolyú lány. Tervtelenségét ebben a pillanatban érezte a legkínzóbbnak, magát pedig a lehető legkiszolgáltatottabbnak. Úgy érezte, hogy egyetlen fegyvere, ha támad: szóvá kell tegye a késést.

A beszélgetés jól alakult. Az este végén elhívta a nőt még egy randevúra, aki azonban ultimátumot adott: csak akkor találkozik vele, ha elad egy használhatatlan és ízléstelen, törött, némi identitászavarral küzdő hógömböt, melyet egyszer már csodával határos módon értékesített.

Nagyobb szerencse nem is érhette volna. Egész estés bizonytalansága elszállt, újra stabil talaj volt a lába alatt: kereskednie kellett. Ahhoz értett. Nem is volt ügyesebb soha semmi másban. Igazából nem a kereskedelemhez értett, hanem az emberekhez. Mindenkihez, kivéve talán Tímeát – mert ez volt a nő neve –, és így szinte bárkinek eladott bármit.

Most még könnyebb helyzetben volt: hazai terepen, egy kávézóban, ahol nem csak a pincéreket, de még a törzsvendégeket is ismeri. Ráadásul az a kényszer sem hajtotta, hogy profitot kell szerezzen. Egyszerűen csak odahívta az egyik pincérnőt, és megkérte, hogy vegye meg tőle az Egyiptomot ábrázoló törött tárgyat öt forintért. Az szó nélkül fizetett, és elvitte a néhai csecsebecsét.

A nő elment, Tibor pedig hátradőlt, és megnyugodott, hogy mégsem rontotta el. Ha lesz új randi, akkor mégsem rontotta el, pedig semmilyen értelmes tervvel nem tudott előrukkolni. Ekkor jutott eszébe, hogy az új alkalomra már mégiscsak kéne egy terv, mert különben el fogja veszíteni a lányt. Ha nem tudja megmutatni, hogy milyen remek ember ő, akkor szinte biztosan nem lesz több esélye.

Régen nem volt ezzel baja. Általában olyan asszonyokkal sodorta össze a sors, akik pontosan tudták, hogy ki ő és mire számíthatnak tőle. Neki nem volt más dolga, mint hogy hagyja, hogy elcsábítsák. De ez még az előtt volt, hogy Tibor – a saját szavaival élve – „kiugrott” volna, azaz hogy háta mögött hagyott volna mindent a korábbi életéből.

Ám alig hogy elkezdte nyomasztani a gondolat, hogy mit fog két nap múlva, Szilveszter éjszaka művelni, azonnal az agyába ugrott egy ötlet. Nem volt más dolga, mint visszakapni a törött hógömböt.

– Katika! – magához intette a pincérnőt a számláért. Azt megkapta, majd leszámolta az összeget az asztalra, adott ötszáz forintot borravalónak, és letett mindemellé még egy ötöst, és kérte a tárgyat.

– Micsoda? – kérdezett vissza a pincérnő. – Minek az magának?

Úgy érezte, hogy nem mondhatja meg. Sőt, az lenne a legjobb, ha letagadná az egészet.

– Nem kell. Csak úgy érzem, hogy igazán méltánytalan volt rád sózni azt a vacakot. Visszaadom a pénzed. Köszönöm, hogy segítettél.

A nő már éppen beleegyezett volna, de az utolsó pillanatban meggondolta magát.

– Mégiscsak megtartom. – Visszasüllyesztette a tárgyat a kötényébe.

– Ne – kezdte kimérten Tibor –, megszabadítalak tőle. Ne legyen rá gondod.

– Valami azt súgja nekem, – mondta kacéran Katika – hogy adnál te ezért a kacatért akár ezer forintot is.

Tibor fejében nem megszólalt a vészharang, hanem szabályos koncertet adott a müncheni Glockenspiel minden hangeszköze: a lassú, mély és tompa óriásharangok, valamint az apró fürge, és fülsiketítően magas, éles hangú csengettyűk; két légiriadós sziréna kánonjával kísérve. Itt őt meg akarják fejni. Most azonnal jött a terv.

Felkapta az asztalról az ötszázast, visszavette a borravalót, felállt, és a sáljáért nyúlt.

– Ne csináld, Tibi! Tudom, hogy kell neked.

– Nem kell. – Nyakára tekerte a sálat. – Az is sértő, hogy egyáltalán feltételezted rólam, hogy hazudok neked és nem puszta jó szándékból akarom visszaadni a pénzed.

– Ne viccelj! Hétötvenért megkapod.

Tibornak az arcizma sem rebbent, pedig magában mosolygott: sínen van.

– Nem kell. Azt mondtad, kell neked, hát tartsd meg.

– Ne már! Legyen hatszáz! Ezúttal én csinálok üzletet rajtad! Csak egy kis haszont!

– Haszont?! A pénzed akartam visszaadni. Nincs szükségem arra a vacakra. Egy fillért se adnék érte, akkor se vinném el, ha fizetnél érte.

Tibor a vállára dobta a kabátot.

– Nem-e? Te bármibe belemennél, ami pénzt hoz neked!

– Ebbe nem!

– Fogadjunk?

– Úriember biztosra nem fogad.

– Adok egy százast, ha elviszed – ajánlotta Katika.

– Engem nem lehet megvenni.

– Mindenkit meg lehet venni. Te magad mondtad.

– Az lehet, de te nem tudsz.

– És ha én is beszállok? – kérdezte Éva, a másik pincérlány.

– Nem.

– Odaadom a mai borravalómat. Mennyi az Éva?

– Még nem osztottuk el.

– És ha mind odaadjuk? – a kérdés a pult mögül érkezett Katitól, a harmadik pincérlánytól.

– Felejtsétek el! Nincs annyi pénz a világon.

– Ma jó napunk volt, van itt vagy húszezer forint.

Tibor megállt a mozdulatban. Épp a kabátját gombolta, de a gyomorszájánál megállt. Arra gondolt, hogy most nem szabad elrontania. Mély levegőt vett, és befejezte a gombolást.

– Nem!

– Elgondolkodtál.

– Nem.

– Adok még egy ezrest – vágta rá Katika.

– Én is – egészítette ki Kati.

– Velem együtt három – mondta Éva, aki még a pénzt is elővette a nyomatékosítás kedvéért.

Tibor érezte, hogy most már borotvaélen táncolt, de tudta, hogy tovább kell mennie. Ezúttal már nem szólalt meg, nem nézett a lányokra, csak megrázta a fejét.

– Még tíz ezer! – mondta az egyik vendég, Laci, aki ügyvéd volt, és Tiborhoz hasonlóan ide járt munka után. – Látni akarom, amikor egyszer téged vesznek meg.

– Oda adom az apróm – mondta egy másik ügyvéd.

– Én a kocsim is odaadnám ezért – szólt közbe egy férfi, akinek Tibor nem tudta a nevét –, de az asszony felhúzna a mestergerendára!

Tibor nem mozdult. Állt némán. A csend egyre feszültebb lett. Az egész kávézó izgult azért, hogy Tibort meg lehet-e vásárolni, vagy sem. Ő csak mereven bámult maga elé. Ólomlábú másodpercek vánszorogtak el fölöttük, amikor felcsendült egy női hang.

– Nekem is megér egy ezrest.

Fiatal lány ült az egyik asztalnál, Tibor még sosem látta. Sóvárnak látszó tekintettel nézte a nőt, aki a magasba tartotta a pénzt. Egy másik ismeretlen, egy férfi is megszólalt.

– Még ötszáz.

Tibor lassan leült. Halálra vált tekintettel bámult az asztallapra. Kívülről olyan volt, mint akiben most dőlt össze egy világ, aki csalódott magában, hogy mégis megvehető. Belül azonban feszülten fogta vissza a mosolyt, mely mindenáron fel akart kúszni az ajkára. Még nem lehetett mosolyogni.

Katika letette a pénzt az asztalra. Kati kihozta a borravalót a kasszából, és mellé tette a saját ezresét. Szépen sorban mindenki az asztalához járult, és lerótta a beígért pénzt. Végül a hógömb maradványa is az asztalra került. Tibor a tárgy felé nyúlt, aztán mégsem érintette meg. Olyan mélyet sóhajtott, mintha ezer éve nem lélegzett volna már.

– Nem kell a pénzetek.

Felállt, és kisietett a kávézóból. Ahogy elfordult az ajtó előtt sietős léptekkel haladt, mindaddig, amíg csak az emberek látóterében volt. Bent – ahogy képzelte, és amennyire látta, míg kisuhant – hatalmas döbbenet ült mindenki arcán. Még mindig nem mosolygott, még mindig bambán bámult a cipőjére, és lassítani kezdett. Hagyta, hogy Katika utolérje még a kereszteződés előtt, hiszen nem tudhatta előre, hogy ott pirosat kap-e, vagy zöldet. És csakugyan. Pár méterrel a gyalogosátkelő előtt kihallotta a Nagykörút zajából az ismerős ajtó csapódását, és gondolatban a sietős női lépteket is pontosan ki tudta venni. Majd valóban hallotta a magas sarkak gyors kopogását, és egy vékony női kéz belecsúsztatott valamit a zsebébe.

– Makacs szamár! – mondta az idegen Katika hangján, majd hallani lehetett, hogy távolodik.

Tibor nem tudta, hogy Katika megfordult-e, vagy hátrafelé lépegetve távolodik-e tőle, így inkább rezzenéstelenül sétált tovább. Nem nézte meg, mi van a zsebében, még csak egy kósza mozdulatot sem tett. Arcára még mindig rá volt fagyva a döbbenet kifejezése. Csak akkor kezdett el mosolyogni, mikor az út túloldalára tévedt. Ennél többet azonban nem tett. A Blaha Lujza térre befordulva nyúlt csak a zsebébe, hogy kivegye a néha hógömb földi maradványait.

Hihetetlenül elégedett volt magával. Leintett egy taxit, beült és bediktálta az úti célt.

A taxiból kiugorva egy földszinti lakás ablakán kezdett kopogtatni. A Nap épp eltűnni készült a horizonton, és odabent már égett a villany. Tibor látta, hogy a bent lévő férfi lassan föltápászkodik a vacsorája mellől, és mogorva arcot vágva az ablakhoz jön, hogy kiderítse, ki zaklatja. Mikor meglátta a vendégét, akkor sem lett vidámabb.

– Bemehetek?

Csak egy kósza morgás hívta beljebb, majd a kaputelefon biztató berregése jelezte a szíves fogadtatást. Tibor belépett, majd ismerősként haladt a pesti lakás udvara felé, hogy végül még azelőtt megtorpanjon, hogy kiérne a kapuszín alól. Kinyílt mellette az ajtó, és egy vidáman mosolygó negyvenes nő invitálta beljebb.

– Mi szél hozott Tibikém?

– Kerteljek arról, hogy mennyire hiányoztatok, míg végül eszembe jut, hogy ha már itt vagyok, akkor szívességet is kérnék?

– Ne kertelj! – morogta álmos hangon a férfi, aki a szobaajtóból figyelte őket.

Tibor előhalászta a zsebéből a hógömböt, és a fény felé tartotta. A karimán még fellelhető apró üvegszilánkokon megcsillant a negyvenes izzó sárga fénye.

– Erre szeretnék új üvegburát.

– Minek? Nincs elég kacatod?

– Bal lábbal keltél fel?

– Nem, de a műhely már bezárt!

– Tudom, ott már voltam – hazudta Tibor.

– Meg különben is, fúvatni kell hozzá! Nekem csak tábláim vannak! Üveges vagyok! Nem tudok szerezni hozzá semmit… idén!

– Jaj, ne már! Te vagy a legnagyobb üvegmester, akit ismerek!

– Ablakokat üvegezek be. Ahhoz vannak eszközeim. Senki nem javíttat… izzókat!

– Jani! – szólt rá a nő. – Legyél kedvesebb!

– Fáradt vagyok.

– Ugyan – mondta a feleség, majd közelebb lépett –, életem – beletúrt a férfi hajába –, biztos nem tudsz segíteni? Olyan okos és ügyes vagy!

– Igen, életem – mondta Tibor –, te olyan csodálatos vagy!

A férfi cinikus pillantásokat szórt Tibor felé, majd sóhajtott.

– Van egy halogén izzóm. Ha azt levágom a foglalatról, talán rá tudom applikálni.

– Remek! Bekísérlek a műhelybe!

– Nem kell, mindenem van hozzá itthon. Csak adj tíz percet! – A férfi előre lépett, és átvette a tárgyat. – Előre szólok, hogy a gatyád is itt fogod hagyni!

– Csak ha a nejed húzza le rólam.

A válaszul érkező éles pillantásra Tibor megadóan feltette a kezét. A férfi elvonult, ő pedig leült a feleséggel a konyhában. Egy teányi víz gyorsan a rezsóra került. Ekkor kikiabált a konyhából.

– És víz, meg hó is kerüljön bele!

Hamarosan megérkezett a mester, kezén bőrkesztyű, atlétája fölött bőrmellény, hogy megvédje az esetleg lecseppenő, forró üvegtől.

– Honnan szedjek én havat?

Kínos csend állt be, amit hosszú hallgatás után a feleség lelkes hangja tört meg:

– Tépünk! Szatyorból!

– Mi?

– Fehér szatyor! Kis darabokra cincáljuk!

– Az úszik a vízen – mondta Tibor.

– És?

– Akkor nem fog havazni Egyiptomban.

– Amúgy se havazik Egyiptomban – jegyezte meg a mester.

– Meglepődnél! – vágta rá Tibor. – Volt már, hogy havazott!

– Van az a horgász gumid! – mondta a nő. – Azt mondtad, azért olyan drága, mert süllyed.

– Azt nem! Azt aztán nem!

– Fölvágjuk, mintásra, és kész!

– Tudunk belőle pelyheket?

– Amit csak akarunk, majd én vágom!

– Hallotok engem? Nem adom a szilokon csövemet!

– Megfizetem! – vágta rá Tibor.

– Nincs annyi pénzed!

A vendég csak mosolygott. Sokat sejtetően mosolygott. A férfi lehajtotta a fejét, megrázta, sóhajtott, majd lehajtott fejjel kullogott ki a konyhából, hogy visszajöjjön egy tekercs színes gumicsővel. Tibor kihúzott tíz centit a fehérből, amit a nő lenyisszantott az ollóval.

– Ennyi elég lesz, Klárika, drága!

A férfi nem nézte végig. Pár perc múlva megjelent egy UFO-ra emlékeztető üvegburával, amit rongyokkal tartott. Várt, és amikor már szabad kézzel is megbírta fogni, feltöltötte vízzel. A neje még csak pár centit vágott össze a csövecskéből, de azt tenyerébe söpörte, beleöntötte a burába, az apró fehér lapocskák leszállingóztak a víz fenekére.

– Jó lesz! – jegyezte meg Tibor, majd lezárta a lobogó teavizet.

Rövid idő múlva az asszony felszeletelte a hátralévő cső felét, közösen megállapították, hogy elég lesz, majd útjára bocsájtották a mestert vele. Tibor egykedvűen mártogatta a teáját, mikor az asszony rákérdezett:

– Minek ez neked?

– Van egy ötletem.

– Szőke?

– Tessék?

– Tuti, hogy ez egy nő! Mesélj!

– Miért tuti?

– Egyrészt, te nem az a fajta vagy, aki agglegény lesz, másrészt most nem tagadtad le!

– Barna.

– Szép?

– Azt hiszem…

– Azt hiszed?

– Igen.

– Kár.

– Miért?

– Mert ha nem tudod biztosan, hogy szép, akkor nem vagy szerelmes. Ha szerelmes lennél, akkor szép lenne. A legszebb.

Tibor nem felelt. Belebambult a csészébe.

– De jó úton jársz!

– Miből gondolod?

– Hülyeségekre már hajlandó vagy érte.

Tibor révedezett. Lelkileg nem volt az asztalnál. A nő mosolygott.

Amikor a férje visszatért egy hógömb volt a kezében. A hógömbnek hihetetlenül avantgárd formája volt, és a közepében Egyiptomra szállingózott a hó.

– Szeretném, ha tudnád, hogy a lelki megrázkódtatást is felszámolom, ezért a giccsért.

– Rendben. – Tibor felvette a füzetet és a tollat, amik a mikrosütő mellett hevertek, kitépett egy lapot, átnyújtotta a férfinak az íróeszközzel együtt.

– Most gondolj egy számra. Egy nagyra.

A férfi elhúzta a száját, és biccentett a fejével.

– Úgy értem, hogy igazán nagyra. Add hozzá minden rosszkedved. Fáradtságod. Sérelmed. Megvagy?

A férfi bólintott.

– Szorozd meg kettővel. Írd le.

Leírta. Tibor elvette a lapot, összehajtotta, zsebre tette, anélkül, hogy megnézte volna.

– Holnap átutalom.

Elindult kifelé. A szeme sarkából még látta, hogy a férfi elsápadt, és mielőtt még becsukta volna az ajtót, hallotta az asszony hangját:

– Mennyit írtál rá?

A választ nem várta meg. Hamarosan úgyis megtudja.

A pesti lakás, ami a Dunára nézett és a parlament árnyékában hevert már lehúzta redőnyeit. Tibor egykedvűen vette tudomásul, hogy a lakó már valószínűleg alszik, de mégis csengetett. Hosszan csengett a kapucsengő, míg végül az automatika feladta a harcot és elnémult. Ő újra csengetett. Már épp harmadszor nyomta meg a gombot, amikor egy megfáradt hang beleszólt a telefonba:

– Menjen el!

– Andor bácsi, Tibi vagyok, az ócskás, engedjen fel!

Az ajtót tartó mágnes lágy berregés kíséretében kioldott. Tibor belépett, majd hátra sétált, és hívta a liftet. Csak a harmadikra ment, de ekkora magasságokra már jobb szeretett liftezni. A szerkezet megállt vele az emeleten, kinyitotta az ajtót, és egy nagyon morcos öregúrral találta szemben magát.

A férfi ősz haja és ősz borostája mutatta a sok évet, mit hátra hagyott. Tartása még mindig szálfa egyenes volt, ruhái öt-hat évvel kullogtak a divat mögött. Szemében tetterő és harag fénye csillogott.

– Úgy örülök… – kezdte Tibor

– Gyere be!

A parancsoló hangjának nem lehetett ellenállni. Alig, hogy Tibor mögött becsukódott az ajtó, az öreg elcsoszogott mellette, és azt morogta.

– Tea van, de kekszet nem adok, mert hájas vagy!

Tibor végignézett magán, és megállapította, hogy még mindig kifejezetten soványnak számít.

– De hát én…

– Több rajtad a zsír, mint az izom!

– Nem is vagyok hájas!

– Izmos se nagyon…

– Andor bácsi!

– Mit akarsz?

– Csak olyan régen találkoztunk…

– Régen?! – csattant fel az öreg. – Felém se néztél karácsonykor! Pedig még csomagot és készítettem neked!

– A családdal voltam…

– Még hazudsz is?

– Miért? Nekem is van!

– A frászt, neked apád van, nem családod. Szóval, miért jöttél?

Tibor elővette a zsebébe rejtett hógömböt. Az öreg felhúzta a szemöldökét, elvette a tárgyat, és az előszobából a nappaliba lépdelt. Tibor követte.

Bent egy tágas szoba fogadta őket, ahol egymás hegyén-hátán sorakoztak a polcok, és mindegyiken hógömbök ezrei álltak. Az öreg továbbment a hálószobába, ahol hasonlóan sok hógömb volt elhelyezve a szoba minden sík felületére. Voltak itt maroknyi emléktárgyaktól egészen az emberfej nagyságúnál is nagyobb havas tájig mindenféle gömbök. Andor bácsi felvette a szemüvegét az éjjeliszekrényről, és kijött a szobából.

A nappaliban még mindig nem nézett a kezében lévő tárgyra, csak átsétált a konyhába. A konyha volt a lakás egyetlen része, ahol csak ímmel-ámmal hevert egy-két hógömb. Itt többnyire azok a felszerelési és berendezési tárgyak foglalták el a helyet, ami minden rendes konyhába fellelhető szokott lenni.

A hógömb is és a szemüveg is pedánsan egymás mellé került a konyhaasztal egyik sarkában, és Andor bácsi elkezdett teát készíteni. Mikor a víz már a rezsón volt, leült az asztalhoz, feltette a szemüvegét, elkezdte vizsgálni a tárgyat, és közben monoton hangon motyogta.

– Fekete teát kapsz. Hátha ad annyi erőt, hogy elvonszold innen a ványadt testedet.

– Kedvességed határtalan.

– Ezt ismerem. Ezt nem akartad eladni nekem.

– Az régen volt.

– Akkor meg nem volt ilyen viharverte. Mi az, összetörted és feladtad?

– Mit?

A hógömb az asztalra került, és a szemüveg is mellé lett igazítva katonás rendben.

– Azt mondtad, nem adod el nekem, mert ez neked igazi kihívás. Mi van a kihívással?

– Semmi. Eladtam.

– Eladtad?

– El. Ma pedig visszakerült hozzám.

– Aha… Mesélsz a lányról?

– Milyen lányról?

– Aki elvette az eszed!

– Helyén van az!

– Egy fenét! Ha van egy hógömböd, felhívsz. Míg én nem láttam, félreteszed. Így megy évek óta. És most azt akarod nekem elmesélni, fiacskám, hogy ezt személyesen elhoztad nekem, amikor tudod, hogy én ilyenkor már senkit sem akarok látni?

– Kárpótlásul azért, mert korábban nem adtam!

– Adok én neked kárpótlást! Ha hülyére veszel, édes fiam, akár haza is mehetsz.

– Miért kéne, hogy legyen egy lány?

– Még soha, de soha, de soha nem láttalak ilyen összeszedetlennek. Én voltam szerelmes. Igazán szerelmes. Látom, ha valaki az.

– Még ha volna is lány, nem ismerhetném annyi ideje, hogy szeressem.

– Jaj, ez nem így megy! Te még észre se vetted a nőt, de a tested már tudja, hogy ő az igazi. Kémia. Mire felfogod, hogy te tulajdonképpen szerelmes vagy a lányba, a tested annyira bedrogoz, hogy teljesen függővé válsz. De a jelei már megvannak. Teljesen hülye lettél, és idős embereket zaklatsz.

– Hoztam egy hógömböt.

– Mire jó neked ez a hógömb?

– Megveszi?

– Mennyi?

– Mennyit ad érte?

– Már nem éppen sértetlen… Kapsz kétszáz forintot, és menj Isten hírével!

– Várjál, kérlek! – Tibor elővette a telefonját, és elindította rajta a videórögzítés funkciót. – Most felveszlek kamerával, szabad?

– Minek?

– Kérlek!

– Odaadod kettőszázért?

– Várjál, válaszolj! Mi van a kezedben?

– Egy hógömb.

– Mit ábrázol?

– A piramisokat.

– És ezt te teljesen saját akaratodból szeretnéd megvenni, anélkül, hogy én kértelek, vagy kényszerítettelek volna?

– Igen.

– Akkor kérem az összeget. – Tibor a kezét nyújtotta, de még ezt is rögzítette.

– Mi ez az egész?

– Csak kérem az összeget, és megkapod a gömböt.

Andor bácsi az asztalon álló kis porcelán cukortartóhoz nyúlt, és levette a fedelét. Benne sok aprópénz volt, kikotort egy kétszázast, és Tibor kinyújtott kezébe nyomta.

– Köszönöm, használd sokáig, egészséggel! – Kikapcsolta a kamerát.

– Sokáig? Mit gondolsz, mennyim van még hátra?

– Száz év!

– Frászt! Száz napom sincs!

– Ne mondjon ilyeneket! Olyan jól tartja magát!

– Egy fenét! Alig bírok kikelni az ágyból, a memóriám sem a régi, ilyenkorra már majd leszakad a lábam, és minden nap rosszabb.

– Ez csak a szokásos öreges panasz!

– Nem. Megrogytam, érzem. Szóval jól nézz körül, mert hamarosan mindez a tiéd lesz.

– Én öröklöm a lakást? – gúnyolódott Tibor.

– Nem. Azt a fiam. És ő amint ráteszi a kezét, mindenemet neked fogja adni, méghozzá bagóért.

– Nem hiszem azt.

– De igen. Évek óta vár arra, hogy a nejével beköltözhessen ide, mert nincs pénzük arra, hogy maguk vegyenek egy normális lakást. Tudod mit kaptam tőlük karácsonyra?

– Kötelet?

– Nem, még azt sem. Még egy lapot sem. Nem kellek neki. A lakás kell. A tárgyaim sem kellenek neki.

– Nem csak te emlékezel Margitkára, ő is hiányolni fogja az anyját.

– Hiányolni? Nem hiányol az semmit! Hálátlan. Tiszteletlen. Számító.

– Az ember az ember. Szentimentális.

– Szentimentális? Akkor ő nem ember. Szerinted megérti ezt?

– Mit?

– A gömböket! Tudod, nem lehetett gyerekünk. Mire költsön két szerelmes, ha nem alapíthat saját fészket?

Tibor be akarta szúrni, hogy hógömbökre, de inkább csendben maradt.

– Utaztunk. Akkoriban keletre lehetett. Mindenhonnan, ahol jártunk, onnan hoztunk egy gömböt. Aztán csoda történt, és szülők lettünk. Késő volt már hozzá, kifutottunk az időből, de elfogadtuk az ajándékot. Nem is volt már pénz utazásra. Innentől kezdve, minden hógömb, amit vettem egy ígéret volt, hogy majd megnézzük személyesen. De öregek voltunk, ő meg beteges, majd itt is hagyott hamar. Én pedig nem vittem sehova.

– Akarsz utazni?

– Nem akarok. Nem az utazás a lényeg, hanem az együtt töltött idő. Ez a gömb – emelte fel –, ez sem lényeges, csak a gesztus, hogy én még gondolok rá. Minden gömböt neki veszek, még most is. Mindegyik mementó: emléke annak, hogy neki adtam volna az egész világot, de nem tettem.

Tibor felállt, megigazgatta a kabátját, és barátságosan az öreg vállára tette a kezét. Lezárta a teavizet, majd kisétált az ajtón. Az öreg nem jött utána, az ajtó becsukódott, ő pedig némán ment le a lépcsőházban.

Másnap alig bírt magával. Tízpercenként megnézte a tegnap készített videót, sajnálta, hogy nem volt több fény, és félt, hogy a gömb nem elég felismerhető. Az egyetlen időszak, amikor nem a videón töprengett az volt, amikor megérkezett hozzá a kirendelt futár.

Reggel ígéretéhez híven betért egy bankba, sorszámot húzott, majd amikor rákerült a sor, közölte hogy szeretne átutalni egy összeget. Ezután kihúzta a zsebéből a lapot, amit tegnap az üvegestől kapott, széthajtotta, elolvasta, majd elnézést kért és elment a bankból.

Amikor megérkezett a boltba, akkor magához hívatott egy futárt, majd hátrament egy dobozzal, és kisvártatva széles vigyorral az arcán leült a kasszához. A cetlin ez állt: „a gatyádat is”, ő pedig ígéretének megfelelően még aznap reggel elküldte a férfinak amit az kért: az alsónadrágját. Dobott még mellé némi aprót, amiből valami horgászfelszerelés talán, de egy izzó biztosan kijön.

A következő nap könnyebben telt. A biztos tudat, hogy a múló órák végén várja a találkozó, ahol kiderül, mire ment korábbi mesterkedésével, megnyugtatta. Bár higgadt volt, mégis ebédidőben bezárta a boltot, és hazament, hogy felkészüljön. Ekkor látta csak meg, milyen furán veszi ki magát az életmódja. A mindennapi teendőkhöz volt bőven ruhája, de ha ki akarta csípni magát, akkor komolyan el kellett gondolkodnia, hogy mit vehet fel. Nagyon sajnálta azt az öltönyt, amit korábban visszavitt a szabónak. Most jól jött volna. Bár, talán túl elegáns egy efféle randevúhoz.

Fekete vászonnadrágban, sötétkék garbóban, kicsit fényes, ébenfekete cipőben indult el végül otthonról. Hamar átnavigált Pestre, ahonnan szinte mindenhogyan el tudott jutni a Deák térre.

Fél órával előbb érkezett. Eszébe jutott, hogy behúzódik valahova, de úgy ítélte, hogy nem túl hideg az este, szóval inkább sétálgatott fel-alá, elolvasta a villamosok menetrendjét, figyelte az embereket. Öt perccel a találkozó megbeszélt időpontja előtt megérkezett Tímea.

– Pontos voltam – szólalt meg Tibor bal válla felől.

– Tessék?! – kapta oda a fejét Tibor meglepetten. – Szia!

Az ereiben megfagyott a vér. Mit kell most tenni? Vannak már olyan viszonyban, hogy puszival köszöntse a nőt? Váltottak már puszit? Talán nem… Nyújtson kezet? Az túl hivatalos… Legutóbb hogyan köszönt el?

Észre sem vette, de keze automatikusan elindult a lány felé, aki szintén automatikusan reagált, és már meg is szorította Tibor jobbját. Ez a szorítás térítette Tibort magához: nem engedte el a kezet, lassan felemelte, sajátját lejjebb fordította, és gyenge csókot lehelt a piros, hasított bőr kesztyűre.

Hagyta elszaladni a csókot, és még mindig izgulva nézett fel a lányra. Ő kicsit szégyenlősen, de bátorítóan mosolygott, talán picit elpirult, vagy csak a hideg csípte meg.

– Látom, vadászni jöttél.

– Hogy? – Tímea arcáról eltűnt a mosoly.

– Vörös csizma, vörös harisnya, vörös koktélruha, vörös kabátka, és fogadni mernék, hogy ez a puha kesztyű a könyököd fölé ér. Úgy süt rólad a vad szexualitás, mint etiópról az éhség.

– Mi? Nem, nem! Nem. Ez… csak ez volt otthon. Gondolod, hogy túl kihívó?

– Nem. Én megértettem, hogy nem vadászol, a többi férfi meg majd lepattan rólam.

– Hogy?

– Biztonságban vagy.

– Az, az jó… Hova megyünk?

– Várj! – intette le Tibor, és elővette a mobilját. Kicsit pötyögött rajta, majd átnyújtotta.

Tímea először nem értette, hogy mi ez az egész, miért nézi az ismeretlen öregembert, majd felismerte a kezében a tárgyat. Megváltozott, a burája kisebb volt, és lapított, de ez az ő hógömbje volt, újra épen és egészségesen. Szó szerint leesett az álla. Fel akart nézni a képernyről, hogy megkérdezze, hogyan lehetséges ez, de nem bírta levenni róla a szemét, és a hangja is elment. A videónak már régen vége volt, de ő még mindig a kis kijelzőt bámulta.

– Ez… – Tímea nem tudott többet mondani.

– Azt ígértem, hogy mire találkozunk, addigra eladom.

A lány most nézett rá először.

– A pincér…

– Az csalás volt, azt mondtad.

– De ennek van teteje…

– Tetettem rá.

– Én… lenyűgöztél!

Tibor felajánlotta a karját, Tímea belekarolt, ő pedig azt mondta:

– És még csak most kezdődik az este!

Egyből a Deák téren van egy szórakozóhely. Oda mentek le. Hosszú sorokban álltak ott emberek, akik mind bebocsátásra vártak. Ők könnyeden, mintha dolguk lenne elől, elhaladtak a sorok mellett. Tibor egy idő után arra lett figyelmes, hogy Tímea lassítana, ezért gyengéden visszahúzza, ránézett, és látta, hogy ráncok gyűltek a homlokára. A tömeg is egyre nyugtalanabb lett. Az ajtóhoz érve megállította őket egy magas, erős biztonsági őr.

– Nem mehetnek be többen, tűzrendészeti ügy.

– Van jegyem.

– Nem biztonságos.

– Nem érted.

– Húzzál a sor végére faszfej!

Tibor mély levegőt vett.

– Még új vagy itt. Küldj ki légyszíves egy tapasztaltabb kollégát!

– Ne ugrá’tassá’! – kiáltott rá az őr, és jobbjában megjelent egy fekete vipera.

Tibi rezzenetlen maradt. Tímea próbálta elhúzni őt onnan. Az őr megmozdította a karját, amikor azt elkapták hátulról. Az ismeretlen kéz félretolta az őrt, így az ajtóban megjelent egy alacsony, de két embernyi széles férfi, aki épp olyan biztonsági ellenőr öltözetet viselt, mint a másik.

– Tibi! Gyere be!

– De a létszám… – védekezett a másik.

– VIP – mondta az alacsony férfi, és bevezette a párt.

Bent nem voltak veszélyes állapotok. Tényleg sokan voltak, de voltak már itt többen is. Valószínű szilveszter éjszaka szigorúbbak az ellenőrzések, és a hely nem akart kockáztatni. Az őr exkuzált a társa miatt, majd magukra hagyta őket.

– Ez mi volt? – kérdezte Tímea.

– Törzsvendég vagyok.

– Itt is?

– Nem úgy, mint a kávézóban.

– Lesz még ilyen az este?

– Hogy érted?

– Hát… halálközeli élmény…

– Remélem! Az adrenalin közel hozza egymáshoz az embereket.

– Te pszichopata vagy?

– Nem bizonyították.

Tímea mereven nézte őt.

– Vicceltem.

– Ne legyen több ilyen.

– Vicc, vagy halálközeli élmény?

– Egyik se! De főleg a második ne…

– Rendben, a következő helyet te mondod.

– Következő helyet?

– Azt beszéltük, ha bárki ismerősbe botlunk, tovább állunk.

– Előbb igyunk valamit!

– Meghívlak!

– Kösz, nem.

– Hadd legyek gentleman!

– Legyél! De úgy legyél, hogy nem hozod rám a frászt!

– Rendben!

Kaptak egy italt, Tibor egy whisky-t kért, Tímea pedig egy piros-zöld koktélt. Elcseverésztek az elmúlt nap történéseiről, a nőt főleg az érdekelte, hogy hogyan készült a videó. Főleg Tibor beszélt, közben lassan elfogyott a koktél, ő pedig lehúzta a whisky végét.

– Induljunk! – vezényelte.

Tímea javaslatára az Astoria felé vették az irányt. A hely, amit kinéztek maguknak képviselhetetlenül tele volt emberekkel. Tovább haladtak a Kálvin tér felé. Alig hogy a tér széléhez értek, letértek egy kis utcába, ahol kiszúrtak egy szórakozóhelyet, ahova még épp be tudták préselni magukat. Tibor megrendelte ugyanazt, mint amit a korábbi helyen ittak.

– Ne rendelj helyettem! – szólt rá Tímea.

– Tessék?

– Nem mondtam, hogy most is azt szeretnék inni.

– Nem ízlett?

– Nem erről van szó. Csak…

– Drágállod?

– Nem! Na jó… nézd, rajzot tanítok. Tanár vagyok, tanár fizetéssel. Rajzot tanítok. Azért mondtam el újra, hogy megértsd: még csak különórákat sem adhatok. Hallottál már olyanról, aki külön tanárhoz jár rajzból?!

– Azt hiszem nagyon sok ilyen művészt ismer a világ.

– Lehet… de azok nem hozzám járnak!

– Ilyen rossz vagy?

Lesújtó pillantás érkezett válaszul.

– Rendben, nincs több vicc!

– Az a lényeg, hogy kellemetlen helyzetbe hozol.

– Legyen úgy, hogy az este során mindent kifizethetsz, amit ki szeretnél fizetni, a többit pedig én állom. Zokszó nélkül.

– Ne akarj megvenni!

– Nem akarlak megvenni! Szilveszter éjszaka van! Minden drága. Ha jól akarjuk magunkat érezni, akkor ezzel szembe kell néznünk. Értem, hogy neked nem telik rá, de nekem igen.

– Tényleg! Azt mondtad, elmondod mennyire vagy gazdag.

Tibor hirtelen nem tudta, hogy erre mit feleljen. Ezt találta a legjobbnak:

– Van elég.

– De mennyid van?

– Sok.

– Csak tudsz mondani egy pontos számot. Hány forint?

– Nem tudok.

– Akkor csak egy nagyságrendet!

– Milliárdok.

Tímea tekintete megint szúrós és hideg lett.

– Nyugodtan mondd meg, ha nem akarod megmondani.

– Jobb ötletem van! Elmegyek az italunkért, mert ez a pincérlány borzalmas. Te megiszod míg én intézkedem, majd lelépünk innen.

– Mit intézkedsz?

– Kizárom a pénzt az estéből! – nem mondott többet. Felállt, és elment.

Hamarosan visszaért az italokkal, a színes koktélt letette, majd magára hagyta vele a nőt. Pár perccel később megjelent egy üveg drágának látszó whiskyvel a kezében.

– Így zárod ki a pénzt?

– Aha.

– Nem szeretem a whiskyt.

– Nem baj, nem kell innod. Majd meglátod.

– Oké. Szóval, azt mondtad, nem a boltból van a pénzed. Akkor, honnan lettek… milliárdok?

– Arculattervező voltam egy nujórki cégnél, és olyan durván jó eladási statisztikákat produkáltam a ténykedésemmel, hogy a második évtől kezdve százalékot kaptam a profitból, és ez jelentett súlyos dollármilliókat.

– Mit mondtál, hol?

– New York – Tibor próbálta olyan artikuláltan kimondani, amennyire csak lehetett.

– Éltél kint New York-ban?

– Igen.

– Miért jöttél haza?

– Inkább az a kérdés, miért jöttem el. Mi most viszont azért megyünk el, mert kizárjuk a pénzt az estéből.

Felállt, és Tímeát is felsegítette. Alig hogy kiértek az utcára a nő vissza akart térni az előző témára, de Tibor a szomszéd kapualjban állt, és egy első emeleti lakást nézett, ahonnan hevült jókedv zajai szűrődtek az utcára.

– Szerinted melyik a kapucsengője?

Még mielőtt bármi válasz érkezhetett volna egy férfi jött ki a kapun, Tibor pedig odaugrott, és lábával támasztotta ki a kaput.

– Mit csinálsz?

– Gyere, és egy kicsit hagyj kibontakozni!

Beléptek, és amikor a lépcsőház fénykörébe értek, Tibor megfordult:

– Kaland lesz, azt el kell mondjam, de nem lesz halálközeli élmény – ezzel elindult felfelé.

Becsöngetett az ajtón, ahonnan a leghangosabban szűrődött ki a zene. Nem jött válsz. Újra csengetett. Alig, hogy Tímea mellé lépett az ajtó feltárult, és egy fürkész tekintetű férfi meredt rá kigombolt ingnyakban.

– Szia! – kezdte Tibor. – Bocs a késésért! – ekkor már a lakásban volt, és a férfit is megölelte. Miközben kibontakozott az öleléséből kezet ráztak. – Hadd mutassam be Timit!

A férfi kezet nyújtott, és nagy meglepődésében ennyit mondott:

– Endi.

– Hoztam italt, szerintem hűtsd le! – azzal Tibor bele is nyomta a kezébe a whiskyt.

Beljebb haladt, és Timit is vitte magával. A nappaliba lépve a legtávolabbi sarokban álló férfi felé intett, aki azonnal visszaintett neki, nagy „Hejj!” kiáltás kíséretében. Az egyetlen meglepődött arcot egy nő vágta, aki – első ránézésre – épp egy konyhából jött kifelé.

– Szia! – Tibor adott neki két puszit. – Az italt Endinek adtam, mondtam neki, hogy hűtse be. Ne hagyd, hogy elfelejtse! – kacsintott.

– Persze, figyelek rá…

– Ő itt Timi!

– Szia, Dorka – üdvözölte a nő Tímeát.

– Dorka, van harapnivalód?

– Persze, hozom…

A nő befordult a konyhába. Ekkor hallotta meg Tibor a hátuk mögötti WC öblítésének hangját. Megfordult, és látta, amint a feltáruló ajtóból egy majd két méteres férfi préseli ki magát.

– Szevasz! – köszönt neki lelkesen.

– Evening. – felelt a férfi tökéletes kiejtéssel. Ez volt az első pillanat, hogy Tibor kissé leblokkolt, majd megkérdezte:

– Where are you from?

– Ő – segítette ki a nő, aki ekkor ért vissza némi pogácsával – Steve, Endi New York-i kollégája.

Tibor lelkes csevejbe kezdett az amerikai férfival arról, hogy mégis New York melyik részén él, ismeri-e ezt, meg azt a bárt, majd pár perc után elbúcsúztak egymástól. Míg ő a férfival beszélgetett, a szeme sarkából látta, hogy Endi és Dorka sutyorognak az előszobában, de később ők is teljesen természetesen viseltettek irántuk.

– Most mi van? – kérdezte Tímea, miután Steve otthagyta őket.

– Bejöttünk egy házibuliba – suttogta Tibor. – Garantáltan nem lesz több költségünk. Még új embereket is megismerhetsz!

– Ez nagyon para volt, ugye érzed?

– Ne aggódj, már beépültünk a rendszerbe. Mindenki azt hiszi, hogy ismerjük egymást, csak fogalma sincs, hogy honnan. A legtöbb ember büszke, nem fogja megkérdezni, hogy mégis ki a fene vagy. Higgy nekem! Ha valaki mégis érdeklődne, annak azonnal mutatkozz be. Jelezd, hogy te sem ismered őt. Ha természetesnek kezeled azt, hogy nem tudod, ki fia, borja az aki előtted áll, ő sem fog semmi megkérdőjelezhetőt találni a helyzetben.

– Ijesztő vagy…

– Nem, csak voltam egyetemista.

– Én is voltam egyetemista, mégse csináltam ilyet!

– Neked biztos voltak barátaid.

– Miért, neked nem?

– A kétlaki élet megnehezíti.

– Elváltak a szüleid?

– Csöppet: New York – Budapest.

– Te amerikai vagy?

– Ahogy vesszük. Kettős állampolgár. De ilyen alap információkat ne most beszéljünk meg, mert nem hiszik el, hogy mi egy pár vagyunk.

Ekkor lehalkult a zene. Endi állt a Hifi mellett. Dorka kezdett beszélni.

– Egy kis hiba történt a szervezés során. Hét pár van ma itt, de mint tudjátok, alapvető fontosságú, hogy éjfélkor a hatszög hat csúcsában pontosan hat pár szeretkezzen, ezért arra gondoltunk, hogy sorsot kéne húznunk… – még beszélt, de a következő szavait Tibor már nem hallotta. Timire koncentrált: a lány fal fehér volt, ő pedig úgy érezte, hogy cselekednie kell.

– Endi! Hagyd! Nekünk mennünk kell!

– Ne viccelj, nincs probléma, mi hibáztunk, megoldjuk.

– Mi megyünk. – El se búcsúztak rendesen, csak kiléptek az ajtón, lesiettek a lépcsőházban, ki a kapun, ki az utcából, éppen elérték a villamost, felpattantak, és csak ekkor fújtak egyet.

Először Timiből szakadt fel a nevetés. Annyira nevetett, hogy ha Tibor nem karolja át a derekát, el is esik. Tibor is kacagott. Nagy nehezen kipréselt magából annyit:

– Én mondtam… mondtam, hogy kaland lesz!

Melléjük ért egy biztonsági ember. Mindketten bérletet vettek elő, a sárga mellényes férfi tovább állt. Tímea mosolyogva nézett a férfi szemébe. Tibor most gyönyörűbbnek látta mint valaha. Annyira belefeledkezett a lányba, hogy elsőre a kérdést sem hallotta meg.

– Tessék?

– Azt mondtam, hogy íme hát egy milliárdos, akinek BKV bérlete van.

– Igen. Miért, nehéz elképzelni?

– Könnyebb, mint azt, hogy Szilveszter éjszakáján egy szex-szeánszon kössek ki.

– Látod: ez is valóság!

Tímea mosolya lassan konszolidáltabb lett, majd egy finom lökéssel jelezte, hogy a férfi már el is engedheti, megáll a saját lábán is. Ő kelletlenül, de engedelmeskedett. Egy darabig meg sem szólaltak, csak nézték egymás szemét. A Móricz Zsigmond körtéren szálltak le.

– Most hova? – kérdezte Timi.

Tibor karon fogta őt, és egy másik villamos megállója felé vezette.

– Lenne itt egy dolog.

– És pedig?

– Mint beszéltük, félig-meddig amerikai vagyok. Vagy afféle.

– Igen?

– Van nálunk egy szokás: éjfélkor csókot kell váltanod valakivel.

– És?

– Hamarosan éjfél…

– És?

– És az a férfi, aki az első randin nem csókolja meg a lányt, az gentleman, aki a másodikon sem, az buzi.

Tímea nem szólt semmit. Kényelmesen elhelyezkedett a villamos ülésében.

– Szeretnélek megcsókolni éjfélkor.

Még csak egy kósza reakciónyi szempillarezdülés sem érkezett felé. Aztán a nő előkotorta a telefonját, ránézett, mélyet sóhajtott.

– Mindjárt éjfél – mondta Tibor.

– Ja igen… csak… megnéztem, kerestek-e.

– És kapok választ?

– Mire?

– Akarok adni egy csókot.

– Ja, ja igen! Ja jó…

Elindult velük a villamos.

– Nem kell, ha nem akarod.

– Nem, nem erről van szó…

Csend lett. Tibor nem tudta, hirtelen mit mondjon. Eddig olyan jól alakult minden, és nemrég együtt nevettek… A nevetés szép volt, olyan közelinek érezte a lányt, de most meg…

– Nézd, nem kell megijedned tőlem. Nem vagyok szatír, és nem egy éjszakát keresek. Csak egy ártatlan csókot szerettem volna lehelni azokra az ajkakra, amik mosolya úgy elvarázsolt. Én… nekem ez nem fontos! Mármint nem az ajkad, meg a varázsa, hanem ez a hülye szokás! Inkább volt ez kifogás, mint sem hagyományszeretet. Mesélek egy történetet! Volt nekem egy barátom, még kint…

Az egészet félbeszakította az ellenőr, aki elkérte a bérletüket. Mindezt megnyújtotta az, hogy Tímea hosszan kotorászott a táskájában, mire előkereste az utazásra feljogosító kis cetlit. Aztán az ellenőr is sokat méregette, mintha lenne rajta bármi nem elfogadható. Végül visszaadta, Tímea eltette, majd kibámult az ablakon.

Mintha semmi sem szakadt volna félbe. Tibor ezt észlelte, majd mély levegőt vett, úgy is összeszedetlennek érezte magát. Ránézett az órájára, és látta, hogy az utolsó percben vannak.

Megfogta a lány kezét, aki bátorító mosollyal fordult felé. Tibor felvonta a szemöldökét, Tímea pedig bólintott. A férfi már nem tudta, hogy ez jelzés-e, vagy valami más metakommunikáció, amit éppen nem ért meg, és épp visszavonulót akart volna fújni, amikor a villamos a Duna fölé ért, és a hangosbeszélőn megszólalt Rudolf Péter hangja, akit Szerenyei Béla váltott, őt pedig Hegyi Barbara követte: „Minden kedves utasunknak boldog, – eredményekben gazdag, – szép új esztendőt kívánunk.” Tímea közelebb hajolt. Tibor lehunyta a szemét, és azt suttogta:

– Boldog új évet! – száját csókra nyitotta.

Pulzusa az egekben ugrált, érezte, hogy halántékán hamarosan kifakad egy izzadságcsepp, és amikor megérezte a másik bőrének melegét a sajátja közelében, tudta, hogy arcát éppen elönti a vér. Aztán puha ajkak nyomódtak az alsó ajkához.

Majd elváltak tőle, és távolodó forrásból hallotta:

– Boldog újévet!

Csak egy pillanatra maradt ott kővé merevedve, mégis úgy érezte, mintha évszázadok suhantak volna el fölötte, míg ő előredőlve, csücsörítő szájjal, vesztes, megalázott szoborként utazta körbe Budapestet napról-napra, évről-évre.

Sokkal inkább a villamos fékezése lökte vissza a székbe, mintsem a tudatos mozdulat, hogy hátradőljön. A szeme csak ekkor nyílt ki, és azt látta, hogy a nő épp feláll, és indulni készül. Hirtelen még mindig a sok évszázados körúton volt, és meglepődve látta, hogy csak a Boráros téren vannak, nem utazta be a várost oda-vissza. Zavarát leplezni próbálta, és sietős léptekkel a lány után indult. A villamos hangszórója éppen ekkorra kezdte el játszani a magyar Himnuszt, de a járműről leérve máshonnan is ezt hozta feléjük a szél.

Mire lekeveredtek a villamosmegálló felüljárójáról, és átkeltek az úttesten már az első tűzijátékok is elkezdtek fütyülve az ég felé szállni. Az első durranás volt az, ami magához térítette. Eszébe jutott, hogy mindennek éppen az első érzéki csókjuk közben kellett volna megtörténni, nem pedig egy gyors puszit követően, ami inkább volt olyan, mint egy édesanya gyengéd, útra bocsátó csókja, mint két turbékoló fiatal első összefonódása. Tibor csalódott volt.

Fél lépéssel le volt maradva a lánytól, mert egyre többen és többen jöttek ki az utcára, hogy lássák a tűzijátékot, ő pedig éppen a saját gondolataival volt elfoglalva, nem is figyelte igazán, hogy merre megy. Megragadta Tímea karját, hogy rákérdezzen erre az egészre, de ehelyett a nő megállt, felnézett, és azt mondta:

– Itt tényleg jó lesz.

Nézte a tűzijátékot, és közben a még mindig a karját fogó Tibornak nyomta a hátát. Ő körülnézett, hogy látja-e valaki, valaki aki tudna hirtelen tanácsot adni, hogy most mi lenne a helyes következő lépés. Senkit sem talált. Senki nem nézte őket, mindenki az égen szétdurranó petárdákra figyelt, ő pedig egyedül volt egy nővel, aki nem akarja őt megcsókolni, de neki nyomja a hátát.

Lassan, óvatosan, félénken ölelte csak át a lányt, aki úgy tűnt, hogy mindezt teljesen helyénvalónak találja. Még csak egy kósza mozdulatot sem tett, hogy eltolja magától a férfi kezét, sőt, sajátjával még át is ölelte azt.

Tiborban megszűnt minden. Nem maradt körülötte semmi, csak a karját ölelő kar, a mellkasán emelkedő és süppedő vállak, a nő hajából szálló édes illat, a távoli durranások túlvilági messzeségből suttogó zaja, és a világot betöltő, szétkenődő színek kavalkádja.

Egészen úgy érezte, hogy ez az este mégiscsak úgy sikerült, mint ahogy sikerülnie kellett volna. Épp megfeledkezett volna mindenről, és hagyta volna, hogy ebben a pózban kövüljenek bele a fővárosi járdaszobrok népes táborába, amikor a tűzijáték véget ért, és a nő elhúzódott tőle, megfogta a kezét, és a tömegben lökdösődve bevezette egy kocsmába a Ráday utcán.

– Szeretem ezt a helyet – mondta, miközben lehúzta kesztyűit.

– Van kedvenc asztalod? – kérdezte Tibor.

– Van! – felelte a lány, majd megfordult. Megállt a mozdulatban, és visszarántotta az arcát Tiborra.

Rémült volt, mint az a nyúl, akire az üregében tör rá a róka.

– Menjünk! – mondta Tímea.

Elkezdte felhúzni a kesztyűjét, az ajtó felé indult, majd visszajött.

– Menjünk a pulthoz!

Tibor egészen meg volt zavarodva. Mire utolérte a lányt, addigra az már rendelt is.

– Pálinkát!

A mixer fiú elővett egy ezüstnek tűnő alumíniumtálcát, és a jégszedővel elkezdte püfölni. Minden szem rájuk szegeződött. Tímea lesütött szemekkel, lehajtott fejjel állt ott.

– Emberek! Íme az első nő, aki ebben az évben pálinkát rendelt!

– Ke-mény-csaj! Ke-mény-csaj! – kezdték el többen kántálni, majd még többen csatlakoztak hozzájuk. A hangzavart újra a tálca dobogása szakította félbe

– Különleges kihívásra invitálom őt! – elővett egy üveget, és három poharat. – Meghívom háromra a ház specialitásából, és ha egyben lehúzza, akkor ingyen volt ez a kör mindenkinek!

– Idd meg! Idd meg! – kántálta a kocsma.

A mixer kitöltötte mindhárom felest, a nép ordítozott, Tímea pedig a pultot bámulta. Különös arckifejezéssel fordult Tibor felé, aki hirtelen nem tudta eldönteni, hogy engedélyt kér-e a lány, vagy segítséget. Tibor felvonta a vállát.

Tímea megfogta az első poharat, a mixer csendet csinált, majd megragadta a nő karját.

– Tudod mi ez?

– Tudom.

– Azt mondja tudja mivel áll szemben! – a nép örömünnepben tört ki, amit megint a tálca dobolása szakított félbe. – Csendet! Csendet! Számoljunk vele!

– Egy!

– Egy!

– Egy! – kiabálták be többen is.

– Nem! Nem! Nem! Pszt! Még három van hátra. Szóval: há-rom, há-rom!

– Há-rom, há-rom, há-rom! – szajkózta a kocsma.

Tímea emelt, ivott.

– Ke-ttő, ke-ttő!

Tímea emelt, ivott.

– Egy! Egy!

Ivott.

– Ingyen pia! – üvöltötte egy hang.

Olyan hangos üdvrivalgás tört ki, hogy szinte senki nem hallotta, hogy Tímea mennyire köhög. Tibor odalépett, hogy megtartsa, mert attól félt, hogy a lány eldől.

Tímea megfordult, oldalra nézett, majd szó szerint ráugrott Tiborra. Száját a szájának préselte, combjaival erősen kapaszkodott a férfi derekába.

Tibor először azt hitte, hogy csókot kap, és viszonozta is. Nyelvével átnyúlt a lány szájába, akinek nyelve azonban épp oly mozdulatlan volt, mint egy döglött meztelencsiga. Kívül a lány mozgatta a fejét, és úgy vonaglott, mintha a legdurvább szexuális élményeit élné át egyszerre, de Tibor érezte, hogy a csókon belül, minden olyan részen, ami nem látható, ott nem történik semmi. Úgy érezte, mintha két partra vetett hal egymás szájából szívná ki az utolsó csepp oxigént.

Aztán ez is véget ért. Tímea leugrott róla, és megint oldalra nézett, majd rémülten vissza.

Tibor képtelen volt eldönteni, hogy mit vár tőle a lány, de tekintetét végtelenül könyörgőnek érezte. Az értetlenkedő és találgató filozofálásból csak az a tény húzta vissza a valóságba, hogy körülötte a kocsma elcsendesedett.

– Az én csajom! – jegyzete meg, minek hatására, Tímea is megkönnyebbült, a kocsma pedig örömünneplésben tört ki.

A nő odafordult a pulthoz, a férfi mellé lépett. A mixer letett eléjük két poharat. Mindegyikben fekete ital lötyögött, és a tetején egy fura kanálon egy kockacukor égett kék lánggal.

– Szép volt, ez a cég ajándéka.

– Ha szabadna… – kezdte Tibor.

– Kérlek, ne!

Csendben várták meg, hogy leégjenek a cukrok, a kanalakat beleáztatták, majd belekeverték a lébe. Tibor tósztra emelte a poharat.

– Vigyél haza! – mondta helyette Tímea, kissé összeakadó nyelvvel, majd lehajtotta az italát.

Mindez Tibornak sokkal nehezebben ment. Alig bírta meginni az erős szeszt, de legyömöszölte a torkán.

– Hol laksz? – kérdezte, amikor kiléptek a kocsmából.

– Nem messze – érkezett a koordinálatlan felelet.

Elindultak, távolodtak a Dunától. Tibor átkarolta a lányt, hogy az tudjon egyenesen menni. Nem beszéltek. Csakhamar egy elágazáshoz értek, átkeltek a Nagy körúton, és elindultak lefelé a Mester utcán. Tímeát egyre nehezebb volt tartani.

– Neked is csak az kell? – szólt a lány érthetetlenül.

– Micsoda?

– Hát a szex! Minden pasinak csak az kell!

– Nem csak az kell.

– De kell!

– Persze, hogy kell.

– Tudtam! Mocskos disznó!

Tibor erőt vett magán, és csendben kísérte tovább a lányt. Körülbelül tíz perc gyaloglással az Ipar utca sarkához értek. Itt a lány megtorpant.

– Fel kell jutnunk… oda! – bökött bele a lány az éjszaka egy tetszőleges pontjába.

Tibor céltalanul kísérte őt tovább. Pár lépésre a saroktól, egy kivilágított kapualjban a lány megállt, és kotorászni kezdett a táskájában. Kulcsot vett elő, majd le is ejtette. Mondott valamit, de nem lehetett érteni. Nem tudott lehajolni a kulcsért. Tibor fölvette, majd kis keresgéléssel megtalálta a beleillőt a zárba.

Bekísérte a lányt. A postaládák mellett elhaladva a liftekhez értek. Itt Tímea már nem mondott semmit, csak kettőt mutatott. Tibor hívta a liftet. Felmentek a másodikra. Egyből a lifttel szemben volt egy ajtó, amit a lány megpróbált kinyitni, de sikertelenül.

Tibor kikulcsolta a zárat, de az ajtó nem nyílt. Talált még egy zárat, kinyitotta azt is. Ekkor Tímea szinte bezuhant a lakásba. A férfi felnyalábolta őt, majd beljebb vitte, és becsukta az ajtót. Hamar megtalálta a kapcsolókat, és felkattintotta a villanyt.

Tőle jobbra volt egy résnyire nyitott ajtó. Balra egy tükör, és egy fogas kabátokkal. Kicsit beljebb ment. Két lépéssel beljebb meglátta a kicsi garzon minden részletét. Jobbra egy konyhának csak nagy jóindulattal nevezhető főzőpult volt, és mosogató. Ezzel szemben egy széles franciaágy, ami mögött az ablak húzódott. Az ággyal szemben egy festőállvány székkel, és egy szekrénysor volt. Az egész hely nem volt több huszonöt négyzetméternél.

Lefektette a lányt az ágyra. Lehúzta a csizmáját, és lesegítette róla a kabátot. Amíg ezeknek helyet keresett, addig a lány felült, majd őrült tempóban elszaladt mellette, be a kis helyiségbe, és hallani lehetett, amint hány.

Tibor utána ment. Villanyt kapcsolt.

– Tűnj el! Tűnj el!

– Hadd segítsek!

A lány ismét hányt.

– Nem akarom, hogy láss… – alig, hogy kimondta, eldőlt, és elaludt a padlón.

Tibor takarított. Lehúzta a WC-t, felemelte, és a zuhanyzóhoz vitte a lányt. Kimosta a hajából ami beleragadt, amitől Tímea felébredt.

– Sajnálom.

– Tss! – csitította Tibor.

A lány elaludt. A férfi megtörölte a haj végét, majd becsavarta egy törölközőbe. Bevitte a lányt a szobába, ismét lefektette, betakarta. A fürdőből kivitt egy vödröt az ágyhoz, majd leült a fekhely szélére.

– Nem vagy jól. Itt maradok, és megvárom amíg jobban leszel.

– Menj haza! – suttogta Tímea csukott szemmel.

– Megvárom, amíg jobban leszel!

– Menj el!

Tibor körül nézett. Az ajtó mellett talált egy kulcstartót, és rajta olyan kulcsokat, mint amivel kinyitotta az ajtót. Kipróbálta, a lakást zárták.

El akart indulni, de nem akarta üzenet nélkül hagyni a lányt. A festő állvány mellett a földön sok papír hevert. Gondolta, majd arra ír. Felemelte a felsőt, de mielőtt jegyzetelt volna észrevette, hogy annak a hátán van valami. Egy ceruzarajz volt, ami rókákat ábrázolt. Felvett még egyet, azon ugyanilyen jelenet volt.

Felvette az összes lapot, megfordította őket, és lapozni kezdte. Mind-mind színes rajzok voltak, többnyire rókákról. Aztán a rókák egyre világosabbak lettek, végül csak grafikák maradtak, színek nélkül. Egészen addig, amíg egy képen egy döglött rókát nem talált. A róka is, és az egész kép is grafittal készült, csak a róka körüli vér volt kiszínezve valamilyen furcsa anyaggal. Tibor megszagolta, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve megnyalta azt. Egyértelmű volt: ez a lány rúzsa.

– Ennyire ragaszkodsz a vérhez? – kérdezte félhangosan, majd letette a képeket.

Nem akart ezekre írni. Bement a fürdőszobába. Látta, hogy a tükör sarkát egy kis műanyag fül tartja. Megpróbálta, és stabilan oda tudta illeszteni a névjegyét. Rálehelt a tükörre, és a párába írta: „Hívj fel!”

Nem érezte helyesnek, hogy magára hagyja a lányt, de mégis hazament. Alig múlt fél egy.

This entry was posted in Irodalom, Novella and tagged . Bookmark the permalink.