Hmm

(..) meghallotta.
– Hmm… – szólt a hang a… háta mögül? Igazából olyan volt, mintha egyszerre minden irányból zengett volna. (…) 

Márknak,
aki nem hagy megfeledkezni olyasmikről,
amikről nem lenne szabad.
Remélem, nem bánja,
hogy kölcsönvettem a nevét…

Egy júniusi napon történt, többnyire huszonegyedikén. Reggel volt akkor Franciaországban, ahol Márk éppen túrázott. Előző este már látta a kis falut a völgyben, de már nem akart nekiindulni, a közelgő sötétség miatt, így letáborozott. Alighogy összeszedte a holmiját, és tovább indult volna, még egyszer megállt, hogy megcsodálja a hegyvidékes tájat.

Ekkor történt, hogy meghallotta.

– Hmm… – szólt a hang a… háta mögül? Igazából olyan volt, mintha egyszerre minden irányból zengett volna. Mély volt, nyugalommal teli, barátságos, ismerős és bár mindenhonnan szólt, egyszerűen nem jött sehonnan sem. A rövid hangfoszlány visszhangot vert a szívében, és beleremegett a lelke, ahogy újra és újra átfutott a gondolatain. Márk hiába nézett körül egyes-egyedül volt a hegyen, legalábbis hallótávolságban egyértelműen nem volt senki.

– Furcsa… – gondolta. Elindult a völgy felé, és közben azt twittelte: „A pillanat, amikor elámulsz a világ szépségén, és valaki más (aki nincs is ott) hümmög helyetted: megfizethetetlen! #hum” Nem is sejtette, hogy ezzel a tettével ő volt az első az egész világon, aki hírt adott a jelenségről. A sors fintora, hogy pár méterrel lejjebb sétálva a hegyen megszakadt a mobil kapcsolata, és még egy napig nem tudott a rengeteg visszajelzésről, amit kapott. Ugyan ő volt az első aki erről megemlékezett, nem az ő üzenetét, hanem egy kilenc perccel későbbi születésű mondatot, egy George Hanning nevű amerikai újságíró szavait: „A puszta azt mondta: Hümm! #hum” kapta fel a világ, és ő csak egész véletlenül használta ugyanazt a taget.

Márk látta a pásztort, aki a szemben lévő hegyoldalról hajtotta lefelé az állatait, de nem gondolta volna, hogy személyesen is találkozni fog vele, vagy hogy beszélni fognak. Egész úton az aprócska zaj járt a fejében, ami – gondolta – a legmegnyugtatóbb hang volt, amit valaha hallott. Majdnem dél volt már, amire elérte a falut, felfrissítette készleteit egy boltban, majd beült a község egyetlen vendéglátóhelyére, hogy egyen valamit. Az asztaláról rálátott a kerthelyiségre, ahol pár nyugdíjas férfi kacagott hangosan egy középkorú társukon.

– Esküszöm, hogy hallottam! – csattant fel az idegen. – És tényleg nem volt ott senki!

Márk úgy pattant fel a székéről, mint akit kilőttek. Kirohant a kerti asztalhoz és tört franciasággal azt kérdezte:

– Mit hallott? Ugye maga is hallotta?

Nem volt szüksége válaszra. Ahogy a férfi szemébe nézett, látta benne azt a megkönnyebbülést, amit ő maga is érzett. Az előtte álló alak pontosan azt és pontosan úgy élte át, amit és ahogyan ő is és most mindketten felismerték, hogy nincsenek egyedül. Ahogy ő látta a másikon mindezt, úgy látta a férfi is rajta, és mindkettőjük számára egyértelmű és természetese mozdulat volt, hogy átölelték egymást.

Órákon át beszélgettek. Ő volt a pásztor, akit Márk látott az északi lejtőkön, ahol épp oly élesen és tisztán volt hallható a hang, mint a másik oldalon. Ahogy beesteledett egyértelmű volt számára, hogy befogadja az idegen természetjárót éjszakára. Másnap reggel a gyalogtúra megszakadt, és Márk egy busszal igyekezett vissza a „civilizációba”, hogy régi ismerőseivel is megbeszélhesse a történteket. Sokként érte a rengeteg reakció, amiről a telefonja értesítette, amikor újra rátalált a hálózatra.

Eddigre már az egész világ erről a különös jelenségről beszélt, amit greenwichi középidő szerint nyolc óra tizenegy perckor érzékeltek több mint százmillióan világszerte. Hallották a hangot Afrika déli szegleteiben, Norvégiában, az Ausztrál sivatagban, Santiago mellett, a Central Parkban. Rengeteg ember hallotta magányosan sétálva, párok, akik csendben fürkészték az éjszakai égboltot, szerzetesek, akik némán imádkoztak, halászok a nyílt óceánon és minden egyes kutató minden egyes kutatóállomáson az Antarktiszon.

De nem hallották milliárdok metrón ülve, autóban utazva, zúgó Night Klubokban szórakozva, kávézókban heves szócsatákba merülve, gyárak hangos szalagjai mellett, az utcák forgatagában. És más milliók észre se vették munkába merülve, elmélázva, tévék zúgásába merülve, éjjel valami különös zajra felriadva. És nem tudta senki valóság volt-e.

Minden weblap, minden újság, minden podcast, minden magazinműsor foglalkozott vele. Minden nyelv leggyakrabban kiejtett szava a napokban a „hümm” volt, és senki sem tudta eldönteni mit is higgyen. Senki, kivéve azokat a milliókat, akik megélték. Soha nem érzékeltek még csak hasonlót sem, és mind az életükre meg mertek volna esküdni, hogy igenis hallották a hangot.

Hümmögőknek nevezte el őket a világ, és mindazokat, akik hittek nekik hümmistáknak. Nem sokkal több mint egy óra kellett ahhoz, hogy valaki írásban is összefüggésbe hozza a hangot Istennel. Semmi más nem lehetett volna nagyobb olaj a tűzre: minden második ember a világon személyes sértettséget érzett ezzel a feltételezéssel kapcsolatban. Vagy azért, mert nem hitt Isten létezésében, és felháborítónak tartotta, hogy valaki megpróbálja ezt a jelenséget arra használni, hogy bizonyítsa létét; vagy mert hitt benne, és úgy érezte, ha Isten szólna egyesekhez, akkor őt biztos nem hagyná le a listáról. A többi ember nagyrészt csak nem érdekelt az isteni vonal, simán csak a jelenség valós vagy valótlan mivolta.

Az elkövetkező hetekben voltak műsorok, ahol hazugságvizsgálóval ellenőrizték olyanok szavait, akik azt állították, hallották a hangot. Aztán voltak olyan műsorok, ahol szkeptikusok állították a poligráfnak ugyanolyan meggyőzően egymást követően azt is, hogy hallották és hogy nem hallottak semmit. Tudósok nyilatkoztak arról mi lehet ez az egész.

Sokan felemlegették a másik, a korábban felfedezett zúgást, aminek angolul ugyanúgy a „The Hum” nevet adták, amit már évtizedek óta mérnek, az emberiségnek csak két százaléka hallja és főleg a kőzetlemezek súrlódásának gondolják. De egyes hümmögők meghallgattak ilyen felvételeket és mind határozottan állították, hogy a két hang még csak nem is hasonlít egymásra, az egyik egy zúgásnak, a másik egy emberi hangnak tűnt. Rengeteg tudós állt elő megannyi magyarázattal, hogy mi történhetett.

Két héttel a Hümm után már minden jelentősebb vallási vezető nyilatkozott a dologról. Senki sem mondta ki, hogy nem Isten hangja volt, de azt sem, hogy az volt. A pápa sajtótájékoztatót tartott, ahol egy újságíró kérdésre azt mondta, hogy nem tartja furcsának, hogyha Isten az emberiséghez akar szólni, akkor nem rajta keresztül szól, de azt furcsának tartja, hogy csak annyit mondjon „Hümm”. Azt határozottan elutasította, hogy mindez csak véletlenül, amolyan emberi gyengeségből kicsúszott volna a Mindenható száján, de azért az eseményen az is többször elhangzott, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Minden vallás szárnyalt. Soha nem látott embertömegek kezdtek templomba járni, és pár hónappal később a papok már minden mise elején kifejezetten kérték a közösséget, hogy az imák végén az „Ámen” helyett ne mondják, hogy „Hümm”.

Sok tudós emlékeztette az embereket a Mandela effektusra, és sokan gondolták azt, hogy bár szerencsés kevesek tényleg halhattak valamit, a milliónyi fültanú csupán csak egy tömegpszichózis eredménye.

Nyolc hónappal az események után jelent meg az első sci-fi, amiben az idegenek lehallgató rendszere fordult vételből adásba, és jutott ki az elővigyázatlan technikus meglepődött hangja a Földre. Pár héttel később már kapható volt egy másik könyv is, amiben az egész világot egyetlen kísérleti alany álmodta, aki születése óta egy komputeres szimulációban élt, és ez volt az első alkalom, hogy álmába bejutott valami a külvilágból. Ezzel párhuzamosan hollywoodi producerek versenyeztek egymással, hogy mielőbb mozikba küldjék filmjeiket, amik olyan címeket viseltek, mint a „Mi is hallottuk”, „A túlvilág hangjai”, a „Nem hallunk egyedül!”, „Az utolsó Hümm” és az „Aztán csend lett”.

Szilveszterkor rengetegen megemlékeztek erről, mint az év egyik legjelentősebb eseményéről. Egy rövid jelenetben Chuck Norrist is láthattuk, ahogy belekóstol egy kávéba és elismerően hümment egyet. Mások összevágtak évbúcsúztatóul egy dalt, minden olyan slágerben található hümmögésből, ami erről az eseményről énekelt, az így kapott új dallam közel negyed órás lett. A popkultúrába úgy beleivódott ez az esemény, mintha már több évtizedes múltja lenne.

Egy évvel később közel egy milliárd ember várta csendben azokon a helyeken, ahol észlelték a hangot, hátha megismétlődik az esemény. Mindenhol forgató csoportok és nagy teljesítményű mikrofonok várakoztak a tömegben, hátha rögzítenek valamit. Minden hümmista hallani akarta és minden hümmögő magában ismételgette a hangot, mígnem valaki kimondta, és láncreakcióként terjedt tovább a tömegben, hogy aztán pár perc hümmögés után magányos csend telepedjen rájuk. Senki nem hitte, hogy ez a hang az a hang lett volna, de megkönnyebbülést hozott nekik, hogy hallhatták.

Az elmaradt ismétlés után a lelkesedés alábbhagyott. Még mindig a bestseller listák élére lehetett kerülni egy-egy életrajzzal, ami a „Hümm” meghallását az addig vezető utat és az azt követő megújulást taglalta, de már nem foglalkoztak a témával csak legfeljebb hetente egyszer. Még léteztek és virágoztak Hümmcsoportok, ahol Hümmögők és Hümmisták találkoztak és beszélgettek egymással, és gyakran téma volt baráti társaságokba, hogy ki mit gondol, de most már sokaknak olyan távoli volt az egész, mintha csak álmodták volna.

Már közel két év telt el, amikor Márk megismert egy lányt. Kedves volt és vicces, szeretett táncolni és forró teával bámulni a téli napfelkeltéket. Két hónapja jártak együtt, amikor egy este a lány felvette „HÜMbuk” feliratú pizsamáját, hogy aludni térjen. Márk összetört, nem tudta eddig, hogy a lány hümmtagadó és heves vitatkozással töltötték a fél éjszakát. Hiába mondta el, hogy hallotta a hangot, hogy nem egy pszichózis áldozata, mert nem is tudott arról, mi zajlik épp a világban, és hogy tanúja van, egy francia pásztor, akivel azóta is tartja a kapcsolatot, a lány hajthatatlan volt. Nem létezhet olyan, hogy egy felsőbb hatalom „ráhümment” az emberekre, és tovább áll, hogy emberi fülek milliói hallják meg, de a rengeteg eszköz, amivel az atmoszféra, a földmozgások és az óceánok mélyén fütyülő bálnák hangját is halljuk nem érzékel belőle semmit. Nem, az emberi léleknek nincs füle, az embernek talán lelke sincs! Tudat van és érzékszervek, és aki ezt nem látja be, az álmodozó!

Negyed öt volt, amikor Márk lerohant az utcára és hazaindult gyalog. Négy óra húsz perckor szaladt utána a lány, hogy megtalálja őt vérbe fagyva az utcasarkon. Amikor Márk négy nappal később pénztárca és telefon nélkül, de tizenkilenc hasi öltéssel gazdagodva felébredt egy intenzív osztályon, akkor már nem érdekelte a hang, csak az, hogy bocsánatot kérhessen a lánytól, és mikor megbeszélhették a dolgokat mindent ott folytattak, ahol a pizsama előtt abbamaradt.

Hat hónappal később feleségül kérte, nyolc hónapra rá megesküdtek. Boldogok voltak, szerelmesek és elválaszthatatlanok. Három éve voltak már házasok, amikor elmentek egy kellemes novemberi napon kirándulni a hegyekbe. Kibéreltek egy apró házikót az erdő közepén, hogy ott töltsék a hétvégét. Márk hajnalban ébredt, mert hiányzott mellőle felesége az ágyból. A nő, gőzölgő teát tartva a kezében, a konyha ablakában bámult a kiszűrődő fényben lassan szállingózó hópelyhekre. Ez volt a tél első hava. A nő úgy érezte, nem is kívánhatna többet, amikor férje mögé lépett, baljával átkarolta vállát, jobbjával derekát, és a fejét a vállára tette. Akkor, abban a szeretetteljes mozdulatban egy halk, meleg, szerelemmel átitatott hang szakadt ki a lányból:

– Hmm…

A másodperc töredéke alatt Márk átrepült időn és téren, és lejátszódott előtte minden alkalom, minden apró jelenet, amikor csak ezt a hangot hallotta. Amikor az iskolában a tanítónéni azt kérdezte: „Hogy lehet, hogy csak te nem tudtad, mi a házifeladat, hm?” Vagy a pillanat, befejezte a diplomavédését, és a vizsgaelnök elsőre csak annyit mondott: „Hm…” Amikor tortát sütött édesanyja születésnapjára, és ő azt mondta „Hmmmm, ez aztán finom!”. Amikor tinédzserként a barátnőjével osontak vissza a buliba, ahol a legjobb barátja a kezébe nyomott egy sört, és azt mondta: „Hm, hm…” Amikor a gólyatáborban az a lány lehúzta a sliccét, és egy hosszan kitartott hangban így szólt: „Hmmmmm” És még sok más apró és jelentéktelen pillanat, és legvégül az a másodperc, ott fent a hegyen, amikor az a hang megnyugtatóan, végtelenül, minden betöltően azt mondta: „Hmm”

Amikor neje kinyitotta a szemét egy könnycseppet vett észre Márk szemében az ablaküveg tükröződésén.

– Te sírsz? – kérdezte meglepődve.

– Igen – felelte Márk elfúló hangon –, mert ez volt a leggyönyörűbb „hümm”, amit valaha hallottam.

This entry was posted in Novella and tagged , . Bookmark the permalink.