Philo Sophia

(…)

– Nem hát! Te már nem csak egy filozófus vagy, hanem A filozófus. Te egy brand vagy, és a brandekre vigyázni kell. Amikor írsz egy könyvet, az az emberek megveszik. Elolvassák, de nem értik. De ez nem baj, mert megveszik, és ezért te élhetsz itt fent a hegyen boldogan, és írhatod a következő nagyszerű könyved. És ez nagyon fontos.

(…)

Szeretettel ajánlom ezt a novellát Micónak,
mert akkor született, amikor lelkemben
tőle vettem búcsút.

A Filozófus épp a háza előtt üldögélt a kertben egy padon. Jobb lábát keresztülvetette a másikon. Bal kezében egy vizipipa kék csöve volt. A pipa körülbelül már fél órája elaludt anélkül, hogy a Filozófus egyetlen szippantásnyi füstöt is szívott volna belőle. Elmélyülten figyelte az előtte nyiladozó rózsákban serénykedő méhecskét. Volt a mozgásában valami rendszerszerű feleslegesség. Minden alkalommal, mielőtt végleg lejutott volna a nektárhoz még tett egy-egy utat vissza a virágszirmokhoz. Eközben persze rengeteg pollen ragadt rá vagy éppen hullott le róla, ami a rózsának jó volt, de neki csak felesleges munka. Mintha tudna a szívességről, amit éppen a virágnak tesz.

Szeme sarkából, miközben a méh táncát nézte, feltűnt neki a Vándor. Egy férfi viseltes ruhában, oldalán lapos táskával, kezében szépen faragott sétapálcával közeledett egyenesen feléje. Mintha csak érezné, hogy nem érdeklődik már iránta senki, a méhecske odébb állt a virágoskertből. Szótlanul és mozdulatlanul figyelte ahogy az idegen közelít felé, miközben a férfi már messziről integet neki, mintha csak régi ismerősök lennének, akik hosszú évek után ismét találkoznak.

A portához érve a férfi bátran, gondolkodás nélkül belépett a szélesre tárt kapun; noha nem a végtelen és kérdés nélküli vendégszeretet jeléül volt ilyen állapotban, hanem mert pár hete beletolattak, amitől kitörött a zár nyelve, és a szél pedig kegyesen kitárta aznap reggel.

– Jó napot kívánok! – Itt a Filozófus nevét mondta a Vándor – úrhoz, a világ legnagyobb élő filozófusához van szerencsém? – Aztán a saját nevét mondta – vagyok, és én is filozófus, persze nem olyan híres, mint Ön, ezért is jöttem el magához, hogy tanuljak, hogy egy nap én is olyan nagyszerű legyek, mint amilyen Ön.

Csend ereszkedett közéjük. Csak a rózsalevelek zajongtak néha, ahogy félénken összeértek az enyhe szellőben. Végül a Filozófus hátradőlt és mélyet szippantott a kezében lévő csőből. A bugyborékoló levegő hangja robajszerű volt a nagy csend után. A Filozófus hosszan kifújta a füsttelen levegőt, majd annyit kérdezett:

– Mégis, hogy képzeled el ezt pontosan?

A Vándor azonnal kész volt a válasszal, és szélesre tárt karokkal mondta:

– Hát beszélgessünk a filozófiáról!

A Filozófus összefonta karjait a mellkasán, összeráncolt homlokkal bámult a semmibe, majd egy újabb mély szippantást vett magához a vizipipából. Tanácstalanul emelte tekintetét a Vándorra, aki készséggel magához ragadta a szót.

– Felkészült vagyok. Rengeteg mindent tudok már most. Például a filozófia a görög philosophia szóból jön, aminek két tagja van: philo, ami szeretet, és sophia ami a bölcselkedést jelenti. Az egész szó pontos fordítása a bölcselkedés szeretete. Van-e ennél szebb mesterség? Amúgy a sophia szó a Zsófia női név eredeti forrása. Micsoda szégyen, hogy még sincs egyetlen igazán nagy filozófus, aki a keresztségben a Zsófia nevet kapta volna. Most az igazán komoly és neves filozófus alatt olyanokat értek, mint Platón, Szókratész, Rousseau, Kant, Hegel, vagy Ön! Akik tényleg tovább gördítették ennek a nagyszerű tudománynak, ennek az igaz művészetnek a kerekét. Mert vannak olyanok, akik csak ellubickolnak ebben a vízben, és azzal tetszelegnek, hogy ők gondolkodók, de igazából csak mások szavait ismételgetik, ami semmi.

– Semmi? – kérdezte a Filozófus.

– Nem semmi, hanem fölösleges időtöltés, ami persze, mentségükre legyen szólva – jegyezte meg bensőséges, fontoskodó intonációval a Vándor –, már ha ez mentség egyáltalán, hogy ez néha abból fakad, hogy nem is tudják, hogy mást ismételgetnek. Fontos az eredetiség. Ismétlésre nincs szükség. Ráadásul ez ember soha nem lehet elég óvatos. Egyszer azon kapják, hogy más gondolataival ékeskedik, és máris azt hiszik, hogy nincs neki sajátja. Például észrevettem a feliratot a kapu tetején. „Nékem üres fecsegőt fest az üres fecsegés.” Ezt nem te mondtad, ezt Kazinczy. Te mégis ezzel fogadod a vendéget. Azt fogja gondolni, hogy magadtól nem tudsz fölírni valami emlékezeteset. Ezt a te pozíciódban nem engedheted meg magadnak.

A Vándor lehuppant mellé a padra, kinyújtotta a lábait maga elé, és kivette a csövet a Filozófus kezéből, majd mélyet szívott a parázs nélküli vizipipából.

– Nem? – kérdezett vissza hitetlenkedve a Filozófus.

A férfi kifújta a füsttelen levegőt, majd folytatta.

– Nem hát! Te már nem csak egy filozófus vagy, hanem A filozófus. Te egy brand vagy, és a brandekre vigyázni kell. Amikor írsz egy könyvet, az az emberek megveszik. Elolvassák, de nem értik. De ez nem baj, mert megveszik, és ezért te élhetsz itt fent a hegyen boldogan, és írhatod a következő nagyszerű könyved. És ez nagyon fontos.

– Miért fontos, ha úgysem értik?

– Mert nem csak egyszerű emberek vannak a világon. Itt vagyok például én. Én nem csak elolvasom a szavaid, én meg is értem őket. És talán egy nap majd én tudom tovább gördíteni a filozófia kerekét, mert te eltoltad hozzám azt. A többi ember csak eszköz, hogy legyen kommunikáció közted és köztem. De már nem szorulunk a segítségükre, mert már közvetlenül is tudunk kommunikálni. Azt gondolom, hogy a legjobb, ha hozzád költözöm egy időre, és abból mind a ketten profitálunk. Te kijutsz abból az intellektuális magányból, amiben létezni kényszerülsz, én pedig végre igazi útra indulok, hogy közelebb vigyem az emberiséget a végső nagy kérdések megválaszolásához.

Újabb erős szippantást tett a csővel, majd átnyújtotta azt a Filozófusnak. A férfi nem vette át, laza mozdulattal elhessentette magától, és felállt. Pár lépéssel a bejárati ajtóban termett, kinyitotta, de nem lépett be rajta. Rövid gondolkodási idő után, hátra se nézve azt mondta:

– Van egy vendégházam a hátsóudvarban. Ott elalhatsz.

Magára hagyta az idegent. Ő hátradőlt, mélyet szippantott, majd rövid nézelődés után felkelt, elégedetten megkerülte a főépületet, hogy bevackolja magát a vendégházba.

Az esti vacsoránál már rendbe szedte magát, már amennyire tudta. Nem volt más ruhája, csak az a viseltes útiruha, amiben megismerkedtek, de megmosakodott és sokkal üdébbnek tűnt, mint délután.

Kellemes illatok szálltak az asztal körül. Sült kolbász és ropogós kenyér volt középen. Az asztal fehér abrosszal volt leterítve, mintha ünnep lenne éppen. Az asztalfőn a Filozófus ült. Vele szemben a felesége, aki egy fiatal, mosolygós nő volt, akinek éppen kontyban volt a haja a feje tetején. A Filozófus jobbján ült a vendég, balján pedig a fia, aki a húszas évei elején járt. A fiú elmélyülten nyomkodott egy nagykijelzős telefont. Eszegettek már egy ideje, amikor a Vándor így szólt.

– Nem jó dolog, hogy a fiad nem rád figyel az asztalnál. Minden percet ki kéne használnod, hogy taníts neki valamit. Tekintetbe véve, hogy milyen kiváló helyzetben van, még az is lehet, hogy ő lehetne az én generációmat követő következő nagy filozófus.

– Rá lehet valakire kényszeríteni a bölcselkedés szeretetét, aki nem érdeklődik? – kérdezte maga elé mormogva a Filozófus.

– Két féle ember van. Van, aki gondolkodik és kötelessége behatóan tanulmányozni más gondolkodókat, és van, aki alantas lény, és csak azért létezik, hogy fenntartson minket. Ez azonban nem feltétlenül dől el születéskor. Az agyi lustulás sok esetben választott. Te mondhatod, hogy a fiad nem érdeklődik, de biztos vagyok benne, hogy mégis ragadt rá körülötted valami abból, amit te képviselsz a világban. Soha nem rágtad a szájába, de biztos, hogy pontosan tudja, hogy mik a filozófia alapelvei.

A Filozófus keze megállt a mozdulatban, ahogy egy falatot a szájhoz emelt. A fiára nézett, megszólította, és azt kérte tőle:

– Sorold fel, mik az élet legfőbb kérdései!

– Hogy miért nem lehet leköltözni a városba, ahol sokkal jobb a térerő – felelte.

– A térerő, meg a város az csak külsőség, ami elvonja a figyelmet a filozófiáról. Ezért élsz itt, mert neked kötelességed a filozófiával foglalkoznod, ezt majd a fiad is belátja. Első látására az avatatlan szem azt hihetné, hogy azért él valaki egy tanyán, egy hegy tetején, ahova földút is alig visz, mert nem akar beszélgetni senkivel, pedig azért, mert nincs kivel beszélgetnie, és ezt így teszi nyilvánvalóvá. Illetve eddig nem volt, de most eljöttem hozzá én, hogy végre fényt gyújtsak abban az intellektuális sötétségben, amiben eddig létezni kényszerült. – Kezét bizalmasan a Filozófus feleségének a kezére tette, és suttogó hangon csak annyit mondott: – Már ne vedd sértésnek.

– Hozok egy kis bort! – állt fel lelkesen azt asztaltól az asszony. – Borozgatva sokkal jobb, mindent megtanulni a filozófiáról.

– Én már mindent megtanultam a filozófiáról. Most magát a filozófiát fogom megtanulni, aztán pedig azt fogom megalkotni, ami utána jön. Tudod, a feleséged nem is tudja, de te vagy a legmagányosabb ember a világon, és ha egyszer elmondtál nekem mindent, már én leszek az. Eddig csak a fejem dugtam ki a hétköznapi emberek mocsarából, de hamarosan teljes valómban föléjük fogok emelkedni.

– Nincsenek följebb és lejjebb való emberek – jegyezte meg olyan halkan a Filozófus, hogy maga sem tudta, tényleg kimondta-e.

– Én tovább fogom görgetni az emberi értelmet. Mások nem járulnak hozzá a világhoz semmivel.

A filozófus kivett még egy szelet kenyeret a kosárból, majd a lámpafény felé tartotta, mint aki egy borítékon akar keresztülnézni. Tört belőle egy darabot és majszolgatni kezdte.

– Értem, hogy miről van szó – vetette oda a Vándor –, de nincs igazad. Akkor voltam végzős az egyetemen, amikor a kétszázadik évfordulóját ünnepeltük Hegel úr-szolga tanulmányának. Akkoriban mindenki ebből írta az értekezéseit, és persze mindenki tévedett. Az úr nem lesz kiszolgáltatott a szolgának, ahogy nem is lett senki trónfosztott az öntudatra ébredő elnyomottaktól. Soha nem a legkiszipolyozottabb réteg lázad, mert azok nem látnak el egy szebb jövőig. A középréteg akar felülre kerülni, mert nekik, akiknek vannak szolgáik, már feltűnik, hogy maguk is szolgák. És nem függ az úr a szolgától, mert nem ad a szolga semmit, amit az úr ne tudna előállítani önmaga. Itt van ez a kenyér. Most azt gondolod, ha nincsen az a pék, aki csak a kenyeret érti meg a világból, akkor nem lenne mit enned a kolbászhoz. Ha azt nem is nézzük, hogy akkor is ott van a kolbász, ha hiányzik a kenyér, még akkor is, kenyeret sütni nem nehéz. Elolvas az ember egy receptkönyvet, követi és kész is van.

– De azt a receptkönyvet meg kell írni.

– Mi, filozófusok, semmi másban nem vagyunk olyan jók, mint a könyvek írásában. Nekünk egy recept könyv az semmi!

– De egy receptkönyvben nem lehet azt a receptet írni, hogy olvass utána egy receptkönyvben.

– Ó – mondta a Vándor, miközben fölált az asztaltól –, hát ezt én is tudom. Ehhez nem kell filozófusnak lenni. – Miközben ezt mondta, megértően megveregette a Filozófus vállát. – A receptet előbb kell elolvasni – azzal kivonult a vendégházba, hogy aludni térjen.

Másnap megkezdődött a tanítás. A Vándor azt látta legjobbnak, hogyha először beavatja a Filozófust mind abba a tudásba, amivel már rendelkezik, és bevezeti őt saját értelmezései kristálypalotájába. Csak azért, hogy a Filozófus tudja, hogy honnan kezdje a maga tudományát.

Több mint egy hónap telt el így. Minden nap követte a Filozófust, bármerre ment, és megállás nélkül beszélt. Elmondta, hogy Platón barlanghasonlata nem kevésbé helyes, mint Einstein téridő elmélete, csak az emberek félreértik. Különös elragadtatással beszélt Kant társtalan társas lényéről, amilyen ő maga is, amilyen csak igazi gondolkodóként lehet az ember.

Végezetül egy teljes hónapjába telt a Filozófus műveinek ismertetése és elemzése. Korábban a Filozófus lehajtott fejjel, lehunyt szemekkel, időnként bólogatva hallgatta őt, de most a szemébe nézett, összeráncolt homlokkal és jobbára mozdulatlanul. Mire mindent elmondott, amit akart már alig emlékezett, hogy miért jött.

A nyári forróság beálltával a Filozófus elkezdett lejárni a patakhoz. Egy füzetet és tollat vitt mindig magával, de nem mindig írt bele. Ugyanígy a Vándor is cipelt magával füzetet és tollat, és ő folyamatosan írt. Egy nap, a patakparton ülve a Filozófus felnézett a papírból, keze megállt az írásban, szeme pedig megakadt egy kékszínű lepkén.

A Vándor fontoskodón megjegyezte:

– Tudod, az a lepke valószínűleg nem kék. A legtöbb állat és növény nem termel kék pigmenteket. Ehelyett csalnak. Olyan a szárnyuk, pikkelyük, tolluk vagy bőrük struktúrája, hogy főleg a kék színt veri vissza felénk. Az emberi szem, ha kék, mint a tiéd, az is ezzel a trükkel él. A különbség az, csak hogy megértsd, hogyha az én barna szaruhártyámat ledarálnák, akkor azzal a barna porral lehetne barna festéket készíteni. Ha a tiédet ledarálnák, elveszítené a szerkezetét, egy szürke port kapnának, és nem lehetne vele kék festéket készíteni. A gyerekek, akik kék szemmel születnek, aztán besötétedik a szemük, azok rendelkeznek ezzel a struktúrával, de amint elég festékanyag jut a szemükbe, az elnyomja a fénytörést, és olyan szemet kapunk, mint amilyen a pigment.

– Ez a lepke szép – mondta a Filozófus. Hetek óta ez volt az első mondata, amit a Vándorhoz intézett.

– Ezt mindenképpen lejegyzem – mondta, és írni kezdett, de közben is beszélt. – Tudom, hogy te mit csinálsz. A következő műveden dolgozol. De te nem tudod, hogy én mit csinálok. Én arról írok naplót, ahogyan a következő műveden dolgozol. Olyan sohasem látott hiánypótló mű lesz ez, ami elválaszthatatlanul összeforr a tieddel, és ezáltal az én nevem is a tieddel. Ez lesz a mérföldkő, amivel melléd lépek, hogy egy napon ellépjek föléd végleg.

A Filozófus rendíthetetlenül írt tovább.

Néhány héttel később a Filozófus fia állást kapott pár várossal arrébb. Nem volt éppen messze, de mégiscsak jobb volt odaköltözni, mint bejárni a hegyről. A megüresedett szobába beköltözhetett a Vándor, aki így sokkal több időt tölthetett a Filozófus társaságában, hogy fontos elméleteit elmesélje neki. Közben a filozófus rá sem nézett, vagy írt, vagy azt olvasta, amit eddig leírt. Néha javított.

Már közeledett a tél vége, amikor egy nagyon enyhe időjárású napon a Filozófus gyalog indult el a városba. Magával vitte a kéziratát, és elküldte a kiadójának. A nagy sétára való tekintettel megéhezett, és beült egy kávéházba, hogy erőt gyűjtsön a visszaútra. A Vándor ott ült vele szemben az asztalnál, és őt figyelte.

A kávéház előtt egy férfi megafonnal beszélni kezdett. Arról beszélt, hogy a szomszédos országban politikai alapon ítélnek el embereket, és ezt itt mindenkinek tudnia kell, mert kötelességük segíteni. A szomszéd ország nem volt messze. Annak a hegynek a gerincén húzódott a határ, amin a Filozófus háza állt.

– Ez az ember nem látja, hogy reménytelen, amit művel – mondta a Vándor, akinek ez volt az első mondata a Filozófushoz ebben az évben. A Filozófus most sem mondott neki semmit.

Újra a nyár közeledett, mire a szerkesztőmunka véget ért, és nyomtatásba került a könyv. Csak ekkor látta és olvasta a Vándor, aki nagyon elégedetten állapította meg, hogy nélküle ez a munka nem jöhetett volna létre.

– Olvastam a könyvedet – mondta egy nap a patakparton. – Örülök, hogy megérintett téged, amit a lepkéről mondtam. Azt persze látom, hogy félreértetted, de azt is tudom, hogy abban a pillanatban a lelkünk összeért, és nem csak ugyanazt láttuk, de ugyanazt is gondoltuk. Már most is vannak olyanok, akik arról suttognak, hogy ez életed fő műve, pedig már vagy egy évtizede nem számított tőled senki semmi jelentősre. Kellett hozzá neked egy társ, hogy lelkednek kapuját ismét kitárja.

A filozófus akart válaszolni, de távoli robbanások hangja vonta el a figyelmét. Sietve, botladozva futottak fel a hegygerincre, hogy meglássák, mi történhet. A hegy túloldalán sűrű füst szállt fel a városból. Innen már géppuska ropogást is lehetett hallani.

Éjszaka volt, amikor kopogtattak a Filozófus ajtaján. Egy férfi állt a küszöbén, aki egy fiatal fiú vállát szorongatta. Menedéket kért éjszakára, a Filozófus pedig befogadta. Meleg étellel kínálták őket, aztán ágyat vetettek a fiúnak. A férfi visszautasította a vendéglátást, mert vissza akart menni a feleségért, aki elkeveredett tőlük, amikor rajtuk ütöttek szökés közben. A szomszéd országban kitört a forradalom.

A fiú náluk maradt, a férfi pedig nem tért vissza. A fiú költözött be hozzájuk a házba, a Vándor pedig a vendégházba szorult. Esténként a Filozófus kijárt a hegygerincre, és nézte az időnként robbanásoktól alulról megvilágított füstfelhőket. Egyik nap a Vándor megjegyezte:

– Igazságtalanság, hogy ez éppen most történik, a sajtóban szinte teljesen megfeledkeztek a munkádról.

A Filozófus nem ment ki többé a hegygerincre.

A rosszidő közeledtével a Vándor egyre több időt töltött a Főépületben, mert az sokkal melegebb volt, mint a vendégház. Aznap este, amikor a Filozófus először gyújtotta be a kandallót, csendben üldögélt a tűzzel szemben, és almát pucolt, amiből a felesége lekvárt főzött.

– Megfigyeltem valamit – mondta a Vándor, aki a sarokban ült, és cigarettázott. – Minden este mesélsz a fiúnak két mesét. Egy hasznosat a filozófiáról és egy feleslegeset sárkányokról meg lovagokról. Csak egyet kéne mesélned.

A Filozófus szótlan pucolta tovább az almát.

Egy héttel később kabátban üldögélt a kerti padon, amikor a Vándor azt mondta:

– Nem értettél meg engem. Már csak egyet mesélsz, de feleslegeset. A fiúnak nagyon fontos dolgokat kell megtanulnia, és te nem adod rá meg az esélyt.

– Megtanulni hinni a dolgok jobbrafordulásában nagyon fontos emberi kötelesség – felelte a Filozófus. A Vándor csak a fejét rázta.

–  Még szerencse, hogy én is mesélek neki rendszeren, főleg olyankor, amikor te valami földi feleslegességgel foglalkozol. A nejed kegyeit keresed, meg ilyenek.

Hideg esőkkel köszöntött be a tavasz. Egyik nap sűrű patakokban folyt le az ablaküvegen és keményen verte a háztetőt, amikor kopogtattak az ajtón. A gyermek apja állt odakint, nyúzottan és lesoványodva, mellette egy elgyötört tekintetű nő volt, fiatal, de ősz hajú. Náluk vacsoráztak. Nem mesélték el, hogyan találtak egymásra, de látszott rajtuk, hogy megviselte őket az elmúlt idő: a férfi sántított, a nőnek pedig remegett a keze. A fiú nem tudta, mit mondjon nekik, így szótlanul ült közöttök, de hol az egyikbe karolt, hol a másikba.

Este azonban, elalvás előtt, mesét mondott nekik Lancelotról, aki igazságot tett két veszekedő kofa között. Majd elmagyarázta azt is, hogy az ember által érzett igazság szubjektív, ezért sértődött meg mindkét kofa a lovag ítéletén. Amikor apja megkérdezte, hogy ki az a Lancelot, akkor a fiú elmondta, amit a Vándor mesélt neki az Arthur mondakörről, hogy Lancelot volt a legjobb lovag eszményképe, amit még neve is őriz: Lance-a-lot, mert nem a tudásával vívta ki az elismerést, hanem a lovagi lándzsájával.

Végül egy ágyban aludtak el, a nő ölelte a fiút, a férfi a nőt.

Másnap hazaindultak a hegy másik oldalára, mert véget ért a forradalom, és végre biztonságban voltak. A ház minden lakója elkísérte őket a határhoz, ahol elbúcsúztak.

Már nyíltak a kertben a kerti virágok, amikor egy fiatal nő érkezett a Filozófushoz látogatóba. Elmondta, hogy új eszmény született a forradalommal, és végre minden ember tényleg egyenlő. Olyan csodák valósultak meg végre, amiről az emberiség csak álmodott évezredek óta, és ő ezt mind el fogja magyarázni a Filozófusnak, aki szép könyvet írhat belőle, amiből aztán majd tanulhat a világ minden népe. Végül elindult lefelé a hegyről, mert a szállása a városban volt, de megígérte, hogy másnap visszajön.

A Filozófus és a Vándor egymás mellett álltak a kapuban és nézték a távolodó alakot.

– Nékem üres fecsegőt fest az üres fecsegés – mondta a Vándor, majd oldalra nézett a Filozófusra.

A férfi már nem volt sehol. Megfordult és nem volt sehol a ház sem. Meg akarta ragadni a kaput, de az is eltűnt. Belebámult semmit markoló tenyerébe, és ráébredt, hogy otthon van. Az ágyában feküdt és nagyon éhes volt, mint aki évek óta nem evett. Kiment a konyhába, hogy kenjen magának egy vajaskenyeret.

Ugyanebben az időben, a Filozófus sajgó derékkal kelt ki az ágyából, és kicsoszogott a konyhába, hogy készítsen magának egy reggeli teát. A Vándor a Filozófusra gondolt, aki soha nem beszélt neki a filozófiáról. A Filozófus a Vándorra gondolt, aki tanulni jött hozzá, de soha nem kérdezett semmit.

Mind a kettőnek hiányzott a másik, és egyikük sem tudta eldönteni, hogy ki álmodott kit: ki álmodta a Filozófust, és ki a Filozófiát…

This entry was posted in Novella. Bookmark the permalink.