Leslie L. Lawrence: A budapesti Fantom

[right][i]Ajánlom könyvemet minden tizenkét
és tizenöt év közötti fiúcskának.[/i][/right]
Érkezésem Budapestre maga volt a pokol. Régen jártam már itthon, és megszoktam a remekbe szabott brit körülményeket. Nem vágytam már másra, mint egy jó fürdőre, meg egy nyelet whiskyre, megy arra, hogy rágyújtsak a pipámra, no meg a Sunday Times legújabb lapjára.
Alig, hogy letáboroztam a hotelben, elindultam, hogy régi jó cimborámat, öreg tanáromat meglátogassam. Szomorún vettem tudomásul, hogy a régi épületből elköltöztünk egy újba, Lágymányosra.
Hamar kiderítettem, melyik emelten dolgozik éppen a vén professzor, és felcaplattam hozzá. Bekopogtam irodája ajtaján, de semmi válasz. Kicsit félénken, mint anno, amikor vizsgahalasztást kértem tőle, benyitottam. Bent aztán a poklok polka várt rám.
Kisiskolás koromban nem rémültem meg ennyire a professzor látványától. Nem az lepett meg, hogy ott volt, vagy hogy mennyit öregedett, sokkal inkább az a nyakkendő, amit képes volt rózsaszín ingéhez fölvenni. No meg a mellkasából kiálló metszett vaslap sem volt túl szép látvány.
Hívtam a rendőrséget
– Szóval hogy is hívják magát? – kérdezte a nem túl kedves nyomozó.
– A nevem Lawrence, Leslie L. Lawrence.
– Maga angol?
– Egy ideje már angol az állampolgárságom, de itt születtem, ez az én hazám.
– És haza jár gyilkolni, mi? – kérdezte a szokás szerint kemény fejű főrendőr.
– Nem, régi tanárom kerestem…
– Miért, mi maga? – szakított félbe.
– Hát… végzett biológus, rovarkutató vagyok. No meg keletkutató. Ja igen, és szolgáltam az amerikai tengerészgyalogságnál. Említettem már, hogy évekig dolgoztam az Interpolnak? Vagy azt, hogy több száz rejtélyt oldottam már meg? Na mindegy, nem akarom magát az unalmas részletekkel untatni! – és az olvasót sem, ezért nem írom le soha, hogyan járhat be valaki ilyen életpályát.
– Mindegy. Ne hagyja el az országot!
– Van ötletük, ki lehetett az?
– Talán… – monda egy fiatal fiú, aki ekkor lépett be az ajtón. – abból a metszett vaslapból… szerintem…
– Ugyan már, ez badarság! – mondta a rendőrfőnök. – Az csak egy kitaláció! Egy fantom!
– De mégis, ki? – érdeklődtem.
– Vasfelmetsző… Vasfelmetsző Jácint!
Persze nem akartam megoldani az ügyet, de úgy éreztem, bele fogok keveredni.
Hogy miért tettem, magam sem tudom, de este elmentem az ünnepségre, amit az egyetem szervezett. Amikor be akartam lépni a forgóajtón, az csúnyán orrba vágott, mert egy lángvágós, marcona alak, kezében egy még metszettlen vaslappal, amin a T. R. monogram állt, kifelé nagyon sietett. Faragtalan segédmunkás! – gondoltam magamban.
Bent aztán, a Gömbaulában, azt hittem, elveszek, annyi embert láttam. Már már kezdtem kétségbe esni, amikor odalépett hozzám egy fekete hajú nő.
– Lawrence? – kérdezte.
– Igen. – feleltem megrökönyödve.
– Mivel most látom magát életemben először…
Hogy eztán mit mondott, nem tudom, mert elámultam az alakján. Természetesen ez a nő is vékony volt, gyönyörű, és akkorák voltak a mellei, hogy ha megpróbálnám lerajzolni, nem lenne elég ez a papír. Csak utolsó szavaira riadtam föl:
– … szeretnék szeretkezni magával!
– Rendben! – vágtam rá, és hogy mi történt ezután, annak csak az ég, a föld, és persze az asztal a megmondhatója.
Amikor kimásztunk az asztal alól, nyugodtan konstatáltam, hogy senki nem vett észre semmit, mert figyelmüket valami más kötötte le. Mindannyian ugyanabba az irányba néztek, háttal az asztalnak, és lehorgasztották a fejüket, de én nem láttam abban az irányban semmi érdekeset.
– Lawrence! Maga már megint itt van! Tuti, hogy maga a gyilkos! – kiáltotta a nyomozó.
Mint kiderült, újabb remek biológiatanár, egyik ex professzorom, Tóth Roland meghalt. A mellkasában egy metszett vaslapot találtak. De nem akarom az olvasót a rémisztő részletekkel untatni, ezért nem írom le a hömpölygő vértömeget, a vérmocskos szőnyeget, a professzor eltorzul arcát.
Másnap épp a whiskymet ittam és a pipámat szívtam, amikor rájöttem, hogy meg kell oldjam ezt az ügyet, ha vissza akarom kapni az útlevelemet. Az is megvilágosodott előttem, hogy ebben az ügyben még egy helyi vallási vezetőt sem kerestem meg. Elmentem hát a Petőfi-híd pesti hídfőjénél horgonyzó Krisna Hajóra, és beszédbe elegyedtem egy ott lévő szerzetessel. Tőle azt a tanácsot kaptam, hogy ne egyek húst. Ez rengeteget választ jelentett. Elemnőben megláttam, hogy az egyik szobában egy férfi éppen egy lángvágóval egy vaslapot vagdal darabokra. Sosem fogom megérteni a Krisna hitet. Meg akartam kérdezni, miért teszi, de a szerzetes közénk állt. Búcsúzóul állcsúcson vágtam. Kiterült.
Átsétálva az egyetemhez, rendőrautókat találtam. Épp szembe jött a keményfejű rendőrfőnök.
– Tudom, hogy ezt is maga ölte meg Lawrence!
Nem foglalkoztam vele sokat, mert egyszer csak megállt előttem egy szőke szépség. Ez a nő is vékony volt, gyönyörű, és akkorák voltak a mellei, hogy ha megpróbálnám lerajzolni, nem lenne elég ez a papír.
– Szeretkezzen velem, Mr. Lawrence!
Ó, ha lett volna egy városépítő a környéken, rögvest átnevezte volna a Petőfi-hidat Sóhajok hídjának.
Ezt követően felhívtam egy ismerősömet, aki olyan hasznos információkkal szolgált az ügy megoldása érdekében, hogy azt nem árulom el az olvasónak.
Este megint volt egy ünnepség az egyetemen. Elmentem, de a marcona biztonsági őr nem akart beengedni. Állcsúcson vágtam. Kiterült.
Éreztem, hogy közel járok az ügy végéhez, mert már a vallási vezetővel is találkoztam, és már fekete és szőke ismeretlen nőkkel is háltam. Megoldott bűnügyi rejtélyeim hosszú sorát végignézve egyértelmű volt számomra, hogy valamelyik nő benne van, de nyakig. A tapasztalat azt mutatta, hogy a fekete. Tehát bennem össze is állt a kép, úgyhogy, amikor a sunyi pincér itallal kínált, rögvest állcsúcson vágtam. Kiterült.
Ekkor lövések hangzottak el, és megvolt az utolsó láncszem: előkaphattam a 38-as Smith and Wessonomat.
Pont mint számítottam. Előttem állt az egész Komputeralgebra Tanszék, kezükben uzikkal. Gyorsan leszedtem öt docenst, két tanársegédet és egy adjunktust, ami szép teljesítmény egy hatlövetűvel a kezemben. De eddigre már nagyon közel értek, így két doktoranduszt kénytelen voltam állcsúcson vágni. Mindkettő kiterült.
– Meglepődött, Mr. Lawrence? – kérdezte a tanszékvezető.
– Egyáltalán nem. – mondtam, ami igaz is volt. – Már az nagyon gyanús volt, hogy az első este Ferihegyen nem volt akciós sós mogyoró. Ezt csak fokozta, amikor a Tropicariumban láttam az eltévedt krokodilt, és egy telefonhívás miatt hamar kiderítettem, hogy a Komputeralgebra Tanszéken kívül más keze nem lehet a dologban. Ugyanis a telefonba azt mondták nekem: a Komputeralgebra Tanszék a tettes!
– Gratulálok, de látom, nem érti…
– Dehogynem. Az Informatikai Kar megszorult mostanában, ezért a virágzó formalin üzletbe fektetett, ám a kellő tőkéhez először rá kellett tenni a kezüket az egyetem formalin készletére, így nekiálltak a biológusokat módszeresen kiírtani, hogy végül megörököljék a biológiaraktárak kulcsait.
– De miből jött rá?
– Első este találkoztam egy lángvágós marcona legénnyel, és ahogy utánanéztem, láttam, hogy áll egy kamion a déli épület előtt, amire a “Metszett vaslap” felirat volt festve. Egyértelmű volt, hogy valaki, akinek az irodája odaát van, azt a látszatot akarja kelteni, hogy ő Vasfelmetsző Jácint. Meg aztán az első esti fekete szépség azt suttogta szerelmes kéjjel a fülembe, hogy “Mi, a Komputeralgebra Tanszék, az IK anyagi nehézségei miatt, a virágzó formalinüzletbe való befektetés érdekében kinyírjuk az összes biológust.”
– Áruló ribanc! – kiáltott a tanszékvezető, és lelőtte a fekete szépséget. Odafutottam hozzá, és megismételte legutóbb nekem mondott szavait:
– Még ne…
Elözönlötték a termet a rendőrök. Megint addig nyújtottam a végjátékot, míg megoldódott magától a veszélyes helyzet.
– Gondolom, most azon töpreng, hogy találtam meg, mi? – kérdezte a rendőrfőnök — Értesítettek, hogy valami barom öt perce hívja innen a Szerencsekerék számát. Csak egy régóta Angliában élő bolond lehet olyan barom, hogy ne tudja, már rég nincs is Szerencsekerék. Azonnal iderohantam.
Megköszöntem a segítségét, és búcsúzóul állcsúcson vágtam. Kiterült.
Hiába kereste a szőke szépséget, nem leltem sehol. De szokás szerint találtam helyette egy vöröset. Természetesen ez a nő is vékony volt, gyönyörű, és akkorák voltak a mellei, hogy ha megpróbálnám lerajzolni, nem lenne elég ez a papír. Szeretkezni akart velem. Mielőtt hazarepültem volna, még két hetet együtt töltöttünk, szeretkeztünk, majd végül állcsúcson vágtam. Kiterült.