Az elmúlt napok

Pénteken elindultam, kis házamból, hogy részt vegyek a főpróbán. Mifélén? A pápai történelmi- és bornapok alkalmából törököt játszottam. Tapasztaltam érdekeset.

A másnapi előadás egész jól sikerült, annak ellenére, hogy nem vittük túlzásba a próbálást. Különösen nagy hatást tettek rám (a már ismert pápaiakon kívül) a [url=http://www.prodinfo.hu/egyedi/szamszer.htm]Szt. Sebestyén Számszeríjász társaság[/url] és a [url=http://kardforgato.uw.hu/]Magyar Királyi Kardforgatók Rendjének[/url] tagjai. “Jó arcok.”

Jó dolog töröknek öltözni, mert mindenki megnézi az embert. Komolyan elgondolkoztam rajta, hogy így kéne egyetemre/csajozni menni. Az első benyomás garantált. Volt egy lány, aki megkért, hadd érintse meg a jelmezem. Egy másik szerette volna fölpróbálni a turbánom. Kár, hogy öt és hét évesek lehettek. Nem baj, ráérek… A dologhoz még hozzátartozik az is, hogy elég őrült vagyok ahhoz, hogy a poén kedvéért a rendezvény közepén imádkozni kezdjek Mekka felé fordulva. Jobb voltam mint sok-sok “muszáj-maskarás”, azt hiszem.

Tegnap elkapott a zuhé. Szétáztam teljesen. Akkora eső volt, mint amilyet csak a trópusokról beszámoló leírásokban láttam. Nagy, sűrű cseppekben zuhogott a víz. Az úttesten hömpölygött, az ereszekből ömlött, a csorgáshoz szoktatott csatornákban folyt a víz. Nem volt hideg. Csak elsőre. Utána kifejezetten jól esett. Ahogy néztem az eget borító vizet, a cseppeken megtörő lámpafényeket, a pattogzó utat, a lábamat mosó rögtönzött folyókat, azt mondtam: Istenem, zseniális voltál, amikor az esőt kitaláltad. Persze máskor is az volt, mindig, de akkor ez hatott éppen.

Ma megtanulhattam, hogy a belső démonokon nem fog külső fegyver. Azt is, hogy a szenvedés olyan, mint egy gyors, fertőző betegség. Kimászik a szenvedőből, és mindenkit elkap, aki a közelben van. Amikor valaki segíteni akar, tulajdonképpen az önzés vezérli, a másik baján keresztül saját gyötrelmeit könnyítené meg. Ami még rosszabb a sikertelen kúránál, az a tehetetlenségre kárhoztatás. Nézni, ahogy mindenki szenved körülötted, és tudni, hogy nem tehetsz semmit. Nem csak azért, mert nem tudsz, hanem mert nem is szabad. Mintha egy süllyedő gálya leláncolt rabszolgája lennék. A bilincs a kezemen, a rabkarika a falban van rögzítve, de mindkettő az én fejemben van. Melyiket törjem össze, a bilincsem, vagy a karikám? Amíg töprengek, süllyed a hajó. És azt várják tőlem, hogy ne törjek össze semmit, csak fulladjak meg, de lehetőleg csendben.

Észrevettem azt is, hogy változtak a képességeim. Sokkal könnyebben írom le a rosszat. Nehezen a jót. Nálam szinte alaptétel volt, hogy győzzön a jó. Legalább nálam. Legalább a papíron. Most is bennem van, csak nem gördül belőlem az írás. Ezen változtatni akarok, ha tudok… Most már nem írok NaPirézHalmazt sem, bár tudom, a következő tíz poszt tartalmát. Csak ma nem lenne belőlem hiteles. Majd ha felkeltem.

u.i.: Jó dolog Balla D.-nél kommentezni, mert azért napokig lehet efféle jópofa leveleket kapni:

”