Hűtlen

[size=25]Hűtlen[/size]

Álmomban elutaztam távol innen,
messzi földre, ahol minden
olyan más színű-fura.
Mindenki csupa-csupa
jót kívánt még búcsúzónak
és örült, hogy utolsónak
látjuk egymást itt e tájon.
Vigyorogtak, nehogy fájjon
búcsúzásunk emlékképe,
így mentem el vendégségbe.

És az új hely csupa talány,
rejtélyek, és egy furcsa lány
vezetett ott körbe-körbe,
majd megállt és kicsit törve
azt mondta, hogy itt élsz mától,
búcsúzkodjál a hazádtól!
És én búcsúztam repesve,
és mosolyogtam aznap este,
mikor először aludni tértem,
mikor Istent arra kértem,
ne vigyen már haza többet,
ne lássam a Magyar földet.

Napok teltek-múltak sorra,
és nem is gondoltam azokra,
akik otthon elmaradtak,
ám mégis, az egyik nap,
éppen délben meghallottam,
harang zúgott a toronyban,
édesanyám jött az eszembe,
hogy ő most keresztet vetne,
és hogy most is, napról-napra,
keresztet vet a harang-hangra,
és hogy most mégsem vet keresztet,
merthogy máshogy járnák ott a percek,
hogy még az órám sem a régi,
hogy olyan messzi, nem is érti
meg a szívem, csak az ész,
mi e távolsággal bírni kész.

Akkor szívem egyet dobbant,
megértettem én ott nyomban,
hogy odahaza mit hagytam el,
hogy drága anyám már nem felel,
arra, hogyha sírva hívom,
annyira fáj, alig bírom!

Kiszaladtam az utcára,
jönne bárki elém, hátha
megkérdezné tőlem mi bánt,
és ha én anyámat mondanám,
semmit nem kérdezne többet,
kitörölné szememből a könnyet,
mint azt ő tettem meg régen,
de a tömeg kint a téren,
semmit nem értett meg abból,
mit zokogva préseltem magamból,
és ott voltam árván, egyedül,
kinyílt a szemem és kiderült,
álom volt ez, csakis álom,
elnyújtóztam a párnámon.

Majd rájöttem, hogy mindez igaz,
és erre csak sovány vigasz,
hogy olyan messze
nem lettem én eleresztve,
hogy csak pár órára laknak innen,
mégis e-helyt anyám nincsen,
hogy én őt alig látom,
ha keresem nem találom.

Fel akartam akkor hívni,
de hajnal volt és sírni
sem akartam,
hát hagytam,
hogy majd reggel…
de nem ezzel
a gondolattal keltem
és bár százszor hívtam fejben,
egyszer se tárcsáztam őt,
de azért még lefekvés előtt,
ő hívott fel,
hogy képzeljem el,
egész nap csak rám gondolt,
úgy érezte, hogy bajom volt,
és akkor én már nem bírtam,
akkor tiszta szívből sírtam,
mert nem hívtam,
mert nem írtam
neki soha semmit,
de azt felelte, hogy ennyit
ő még megbocsájt nekem,
és hogy szívem ne fájjon,
majd elbúcsúztunk, és az ágyon
végre megtalált a nyugodt álom.