Zavaros erdei álom

Úgy éreztem, utál itt lenni, hogy nem szereti, hogy itt nincs tévé, csak könyvek, és hogy sokszor azzal tellenek el a kora-délutánok, hogy a nagymama és a nagypapa olvas. Ő meg már szégyelli mindig játszani hívni őket, mert utána mindig mennek is vissza olvasni, úgyhogy biztos nem szívesen szakítják meg a dolgot. Ráadásul a papa meg nem is volt éppen otthon, mert a városba ment könyvet venni. Ezt is utálta. Nem szerette, hogy őt nem vitte magával, mert nem akarta hajnalban felkelteni. A városban jobb mint itt, ott nem olvas mindig mindenki.

A konyhából több ajtó is nyílt, már nem tudnám megmondani, mennyi, de talán túl sok is. Mindenesetre az egyik, amerre mi mentünk, az közvetlenül a hátsó kertre nyílt. Odakint gyönyörűen karbantartott veteményes találtunk, káposztával, répával, és kis, kitaposott úttal közöttük, ami éppen középen, nyílegyenesen előre vezetett. A kislány ebbe az irányba ment, és én erre is követtem.

A kiskert után egy füves terület következett, jobbra egy homokozóval. A gyermek épp ide tartott, emellett telepedett le egy nagyobb darab fehér kőre. Ott aztán unottan kezdte el félkézzel lapátolni a homokot, míg nem egy céltalan kis lyukat ásott, amit azonnal be is temetett. Még így gubbasztott volna egy darabig, de ugatást halottunk, ő felkapta a fejét, én megrémültem, megfordultam, és egy loncsos pulikutyát fedeztem fel a lábaim előtt. A kutya előtt heverte egy kis lila labda, amit felkapott, elejtett, és megint ugatott.

– Most nincs kedvem játszani, Tomi! – mintha villám vágott volna át rajtam, úgy villant be a kutya emléke. A kutyát racka Tominak hívták, a nagymama nevezte el így, és mindig mosolygott, akárhányszor csak szólította.

Racka Tomi azonban kitartó volt, és a kislány elunva az ugatást, felkapta a labdát, és elhajította. A kutya hihetetlen sebességgel lendült a labda után. Aztán nem jött, csak ugatott. Ezt a l’ányzó is észre vette, és az eb után nézett. Az egészen a kis füves rész végéig futott, ahol aztán fel-alá járőrözve ugatta a fákat.

– Na mi az, nem mersz bemenni, te buta? – alig, hogy ezt kimondta, már indult is a labda után, hogy példát mutasson. Ahogy ott járt kelt, nem a labdát, hanem egy frissen felvert sünit vett észre a földön. Ahogy közelebb lépett az erdei állatka iszkolni kezdett befelé.

A kislány gondolkodás nélkül vettette magát utána, én meg a kislány után. Aggódva néztem vissza a még mindig idegesen ugató kutyára. Vajon mit akarhat? Miért nem jön be? Attól féltem, hogy valami szörnyűség lakik a fák között, de szerencsére nem lett igazam.

Nem történt semmi ijesztő. Az álombeli gyerkőcöt magával ragadta az erdő élővilágának szépsége, és megbámult minden gombát, a nagyobb mohákat, é találkozott kis rágcsálókkal is, és hatalmasra nyílt szemekkel járt körbe-körbe.

Aztán rábukkant egy területre, amit kis fakerítés vett körbe. Nem tudta, hogy minek azt a pár métert bekeríteni, még csak egy virág sem volt köztük, hogy azt védjék, ahogy a nagyi szokta bekeríteni a virág ágyásokat. Egyszeriben az a kis terület lett a legérdekesebb hely a világon. Át akart mászni a kerítésen,d e nem tudott, mert amint megtámasztotta magát, hogy fellépjen az első fára, a korhadt szerkezet bedőlt. Kicsit megijedt ugyan, hogy mit csinált, de mivel nem volt senki a környéken ezért félve belépett a frissen keletkezett lyukon.

Nem volt benn semmi érdekes. Az első lépésnél legalábbis biztosan nem. Beljebb ment. De akárhogy is igyekezett a hely épp olyan volt, mint az erdő bármely másik pontja. Már majdnem visszafordult, amikor megérezte, hogy enyhén rugózik a lába alatt a talaj. Ez tetszett neki, úgyhogy ugrott egyet.

Amint a lába a talajt érte, az szörnyű robajjal nyelte el őt. Én hiába néztem utána, eltartott jó pár kínosan hosszú másodpercig, míg a sötétben észrevettem a víz tetején. Legalább úszni tudod, ez volt az első gondolatom. Ez egy kút, futott át az agyamon egyből utána. Segítségért kéne mennem, ezt tudtam ugyan,d e képtelen voltam levenni a szemem róla. Ő prüszkölt, és idegesen kapkodta a fejét jobbra-balra. Aztán kiabálni kezdett, és perceken keresztül csak kiabált, és sírt, aztán már csak szipogott, én meg teljesen tehetetlenül néztem.

Legalább egy óra telt el így, amikor beugattak a kútba. Ő fölkapta a fejét, és felkiáltott.

– Tomi! Hívd ide Zsuzsi mamát! Hívd, Tomi! – de Tomi nem hívott senkit, csak fark csóválva ugatott lefelé.

Közém, és a kutya közé lépett egy férfi. Idős volt már, magas és szikár.

– Na mi az? – kérdezte, majd lehajolt a lyukhoz.

– Papa! Papa! Papa segíts! – kiabált a gyerek. A férfi szó nélkül félredobálta a többi korhadt deszkát is, és így már tisztán látta a kislányt. Nem is volt olyan mélyen. Ha jól nyújtózkodtak mindketten, elérhették egymás kezét. Ez sikerült is, és az idős férfi egy erős rántással kiemelte a csemetét a vízből. Miután partra tette, felállt, az orra hegyéig lehúzta a szemüvegét, és egyszerűen, lassan, kimérten csak annyit mondott:

– Kislányom, ez nagyon hülye ötlet volt!

Nem mert ránézni a nagyapjára, és annyira szégyellte magát, hogy inkább vissza akart mászni a vízbe. Erre azonban nem volt lehetősége, mert a két erős kar fölkapta, és ölben vitték egész hazáig. Én alig bírtam tartani az iramot, és állandóan elakadtam a körülöttük ugrándozó, vidám pulikutyában is.

De csak visszaértünk, és benyitottunk a konyhába, ahol a tésztát gyúró idős asszonnyal szemben egy csont sovány öreg férfi üldögélt. Megbabonázott a látványa. Alig érzékeltem a mellettem zajló eseményt.

– Uram, Isten, mi történt?! – ugrott fel a nagyi.

– Beesett a régi kútba!

– Azonnal vigyük a fürdőbe! – mindenki eltűnt az egyik ajtón át, és én egyedül maradtam az idegennel.

Szótlanul ült ott rojtos karimájú, olajzöld kalapjában. A ruhája piszkos volt, és szakadt. Az arca porlepte, a keze aszott és májfoltokkal teli. Szomorúan nézett körbe, aztán meg egy pipát halászott elő a zsebéből, és azzal kezdett játszani.

Úgy éreztem, földbe gyökerezik a lábam. Közelebb mentem az öreghez, és belenéztem a fáradt kék szemébe. Ez még jobban megijesztett. Nagyon szurkoltam, hogy ne kék legyen a szeme, de az volt. Még remegtem kicsit, amikor előkerült az egyik ajtó mögül a nagypapa, és lelt az idegen mellé.

– Lefekteti, aztán jön. – mondta egykedvűen, a másik csak bólintott rá.

Nem telt el egy perc, és nyílt az egyik ajtó. A nagymama nézett ki rajta.

– Azt mondja, Tamsa papa is jöjjön! – a férfi fölállt, és kiment.

Ez a név megint fejbe vágott. Éreztem, hogy egyre idegesebb leszek. Hát még akkor, amikor a szakadt férfi körülnézett, és a zsebébe tömködött egy fél szál kolbászt, ami az asztalon hevert. Ez betette a kaput. Éreztem, ahogy gyorsul a pulzusom, minden szívverésem úgy zengett vissza a fülembe, mintha üstdobokat vernének körülöttem minden felé. Erőt vettem magamon, és újra a férfi szemébe néztem, ahonnan lassan legördült egy könnycsepp.

Ekkor ébredtem. Úgy ültem föl az ágyamban, mint akit űznek. Az épp velem szemben nejlonzacskót szedő szobatársam nem is győzött bocsánatot kérni azért, hogy felvert. Csak annyit mondtam, hogy amúgy is ideje már, holott legszívesebben összecsókoltam volna mind a két kezét, mert kirángatott onnan, ahol voltam.

Kiültem a szabad ég alá gondolkozni, hogy mi volt ez, hogy miért voltak ismerősek az emberek, és miért hívták őket úgy, ahogy… de nem sokra jutottam. Kicsit még mindig remegtem, és féltem. Hogy eltereljem a figyelmem, megszereltem a kád és a mosdókagyló lefolyóját is, de így sem lettem nyugodtabb. Lassan kezdek beletörődni, leírom, hátha így kimegy belőlem végre… Nem tudom…