Egérút

„Fiam!” – szólította meg a legújabb széllöket. Ezt követően semmit sem hallott, csak a zúgást, ahogy a levegő elrohant a füle mellett. A légmozgás elállt, kinyitotta a szemét, és meglepetten pislogott körbe. Fülelt, hogy újra hallja a szél hangját.

„Fiam!” – hozta felé a hangot egy újabb életveszélyes léghullám, és ő ijedtében majdnem eleresztette az eső koptatta díszkövet. „Lehetséges ez?” – kérdezte magától reménykedve. Légzése felgyorsult, minden porcikáját elöntötte a vér. „Ugrani kell, majd ő elkap!” – gondolta magában, majd felkészült, lendületet vett, és már majdnem ugrott, amikor ismét felcsendült a hang.

– Fiam, gyere már be, ne szórakozzál! – hátranézett, és az apja orrát látta kikandikálni abból a kis lyukból, amin ő is kimászott. Minden ereje, minden lendülete elhagyta, és úgy vonszolta vissza magát a lyukba, mintha minden tagja súlyos ólomtömbökből állna.

Bent a lyukban ugyan ilyen kedvetlenül, némán és fürgén szedte a lábait, ahogy egy egér mindig is járni szokott. Csak akkor torpant meg egy kicsit, amikor az apró nyíláson befütyült a szél. Tétovasága nem tartott sokáig, ugyanis apja ellentmondást nem tűrően hátrasandított rá. Tovább tipegtek.

Ahol már volt rá hely, egymás mellett haladtak, egészen addig a pontig, ahol a szellőző járatban az odújuk felé kellett fordulni, itt ugyanis megtorpantak mind a ketten. Kis várakozás után a kopottas bundájú öreg egérapa nagy méltósággal a földre feküdt. Fia engedelmesen követte a példát. A közéjük telepedő csend mindkettejük szívét nyomta.

– Mi vagy te, fiam?

– Egér.

– Helyes. Mit kell tudnia egy egérnek?

– Enni és lapulni.

– Helyes. Mit tanítottam én neked?

– Kaját szerezni és lapulni…

– Igen. És még?

– Hogy milyen a jó egér, és hogy milyen a rossz egér.

– Milyen?

– A jó egér sokat eszik, és mindig lapul.

– És a rossz?

– A rossz egér halott.

– És milyen a halott egér?

– A halott egér rossz egér.

– Így van, fiam… így van! – mély lélegzetet vett, majd azt mondta – Te jó egér vagy, fiam, jó egér! Értsd meg, te jó egér vagy! – újabb szünet állt be a beszélgetésbe, majd lassan folytatta. – Amikor feltűnt nekem, hogy kijárkálsz ide, azt hittem, hogy a tájat nézed. Gyönyörű, nem véletlen lakunk itt, azt elhiheted! Annyi helyre mehettek volna, de mégis, a dédnagyapád, az én nagyapám, az apám apja azért választotta ezt a helyet, mert gyönyörű. Persze akkoriban még az egészben laktak, nem csak a tetején! Akkor még nem múzeum volt, hanem gazdag polgári ház. Apám sokat mesélt arról, hogy milyen nehezen viselte, amikor a konyhákat sorra kipakolták, és szobrokat hoztak a helyükre. Meg festményeket! Festményeket, amiket bűzös olajfestékkel festenek, hogy ne tudjuk megenni a finom vásznat! A dédnagyapád bele is betegedett, meg is halt. Én már itt születtem… te is! Mi nem tudjuk megérteni, milyen volt, amikor itt éhezés tört ki, amikor százával költöztek ki innen az egércsaládok! Mi már csak azt látjuk, hogy mi és még pár másik família jól megvagyunk, és köröttünk minden gyönyörű!

Az apa fölkelt, és elindult az odúval ellentétes irányba, egy szűk járaton. A fia némán követte. Egy darabig kacskaringóztak, de lassan újra egy szellőzőbe értek. A fiú jól ismerte ezt a helyet, ami ez után következett, az tiltott terület. Amikor kicsi volt még sokat járt erre, de soha nem szegte meg a szabályt.

– Tudod, fiam, régen én is sokat jártam ki a párkányra! Néztem, ahogy az úton forgolódik a pesti nép, ahogy lassan éjszakába fordul a nap, ahogy estéből reggel lesz… De nem ezért kezdtem el oda járni… Sokat romantikáztam ott! Persze nem anyáddal… Akkor még kisegér voltam, nem jött ez olyan könnyen, és volt egy lány… Nem lehetett az enyém, én meg majd belepusztultam! Amikor feltűnt, hogy kijárkálsz oda, akkor először azt hittem, hogy azért, mert annyira hasonlítasz rám, hogy elbűvöl téged minden szépség… De láttam tegnap, hogy nézted azt az egérlányt, az esti összeröffenésen. Alig nyúltál az ételhez, még csak morzsázni se morzsáztál… Akkor jöttem rá, hogy te pontosan olyan vagy, mint én! Tudom, miért járkálsz oda, de hidd el, nem szabad! Mi az egér dolga?

– Enni és lapulni!

– Így van! Hidd el, nem is kell több! Egyél, lapulj! Aztán a többi az megoldódik. Ha eszel és lapulsz, akkor öreg egérré fogsz érni. Öreggé, mint én! Akkor annyira más! Ha eszel és lapulsz, a többi jönni fog magtól! Neked semmi mással nem kell foglalkoznod, csak egyél és lapulj! A nők meg majd csak jönnek! – kis hallgatás után az öreg folytatta – Egyél és lapulj, a nők meg majd csak jönnek, de… de!… De azért egy picit segíthetek! Neked adom az utam!

– Az utad?

– Az utam!

– Miféle utad? – a fiú semmit nem értett az egészből.

– Minden család fejének van egy úja. Van egy titkos kis vájat a falban, ahova senki más nem mehet. A túloldalon mindig van étel, és minden út biztonságos! Ez kell, mivel a családfő nem éhezhet, mert akkor a család kerül veszélybe. Erről senki más nem tud, ide senki más nem jöhet! De én most neked adom ezt az utat. Nem élek én már sokáig, tudod?… Te vedd át a helyem! Olyan vagy, mint én! Nálad biztonságban lesz a család! Tied az utam! Mostantól nem kell már ételért rohangálni, és egész napokat a falburkolat mögött lapítani… Már csak várnod kell, mert biztonságosan tudsz enni, és a nők… a nők meg csak úgy jönnek! Most pedig menj előre, jobbra a falban lesz egy szalvéta. Azt mindig gyömöszköld vissza! Az út végén a kövér igazgatónő szobájába jutsz, a dívány és a szekrény közé… Óránként szokott az a nő enni, és akkor ott fekszik, és morzsál. Te meg lakomázol, fiam! Na menj!

Ahogy elindult, remegett a lába. Soha nem járt még ezen a területen. Úgy tudta, az öregek sem járnak erre. Megtalálta a szalvétát, kirángatta. Volt ott egy lyuk. Ahogy ezt meglátta, kicsit kótyagosnak kezdte magát érezni. Lassan mászott be. Az üreg végén mindent úgy talált, ahogy az apja mondta. Elsettenkedett az ágy széléig, majd elterült a földön. Kis idő múlva fölé telepedett a kövér igazgatónő, és majszolni kezdett valamit. Egy nagy darab morzsa épp az orra előtt landolt.

– Enni és lapulni! – ismételte magában – Enni és lapulni, a nők meg csak úgy jönnek!… Ha tudnád, hogy nem dugni akarok, hanem repülni…