Előjönni

Nagyon rosszul voltam. Nem találtam meg az ajtót, amikor kiléptem rajta, rossz felé indultam. Úgy tévelyegtem a lakásomban, mint egy rosszul letaglózott marha, ami sétál még egy darabig, mielőtt összeesne. Ahogy kinyílt a fürdőszoba ajtaja, rávetettem magam a WC csészére. Az előtörő rózsaszínes-lilás folyadék arra engedett következtetni, hogy előző nap ittam bort is, curaçao-t is.

A második löket előtt megpróbáltam felállni. Ahogy jött az inger a torkomban, úgy fogyott el az erő a lábamból. Visszazuhantam, és a célba vett fehér porcelán peremében kapaszkodtam meg. Hirtelen olyannak láttam, mint az első biciklim kormányát. Fura, hogy beugrott egy kép még azokból az időkből, amikor a „Tekerünk egyet?” kérdés nem jelentett többet szimpla kerekezésnél. Azért furcsa, mert gyakran gondolok a kormányomra, de nem erre.

Később downhillezni kezdtem, és megtanultam, hogy épp olyan erősen kell szorítanom a kormányt, amennyire élni akarok. Vicces sport ez. Az ember őrült sebességgel száguld lefele egy biciklizésre teljesen alkalmatlan hegyi ösvényen, és igyekszik gyorsabban reagálni, mint ahogy az útakadályok jönnek. Ha nem sikerül, akkor borul, de a hegyoldalon se segítség, se bukótér. Ha egy pillanatra lanyhul a figyelem, ha egy szemvillanásnyit lazítasz akkor a következő gyökér kitépi a kezedből a kormányt, és te mehetsz Isten hírével a levesbe. De az adrenalin mindenért kárpótol.

Amikor a pszichiáterem azt mondta, hogy képzeljek magam elé egy helyet, ahol biztonságban érzem magam, akkor azt láttam, amint teljes erőmből szorítom a kormányt. Tudtam, hogy amíg azt fogom, mindig korrigálhatok. De a drága, downhilles biciklim kormányát képzeltem el mindig, és nem ezt az ócska, gumis markolatú Csepel kormányt. Furcsa, hogy most eszembe jutott. Ezt már akkor is, hányás közben is végiggondoltam.

Fölálltam. Vissza akartam feküdni. Visszatámolyogtam a hálószobába, és ránéztem az ágyra. Két lábfej kandikált ki a takaró alól. Abban az állapotban voltam, és annyira sötét volt a tegnap éjszaka, hogy előbb futott át az agyamon, hogy „Add, Uram, hogy életben legyen!”, mint hogy „Add, Uram, hogy nő legyen!”; az, hogy ne legyen csúf, és hogy „Ugye nem csináltam semmi felelőtlent?!”, az csak sokkal később jutott eszembe.

Lassan megérintettem a lábát. Hideg volt… Lassan csúszott fel az ujjam, végig a lábán, be a takaró alá. A vádlija közepe már egész meleg volt. Ha meg is halt, csak nem rég. A combján már biztosan éreztem, hogy él. Az öle forrott, finoman fúrtam előre az ujjam, és biztosan éreztem, hogy egy nő fekszik az ágyamban.

– Ne most, cowboy! – szólalt meg valaki. Én kirántottam a kezem, és hátratántorodtam.

Nő. Élő nő. Most már biztos. Kell egy kávé. Kell az ijedtségre, kell a fejfájásra, kell az a kávé. Kimentem a konyhába. Abszolút ismeretlen volt. Sokkal jobb állapotban volt a konyhabútor, mint amire emlékeztem, vagy én voltam rosszabban? Mintha a színe is más lett volna… Vagy látok én színeket egyáltalán?

Semmi sem ott volt, mint ahova tettem, és a kávéfőző sem olyan volt, mint megszoktam. Inkább emlékeztetett a nagyanyámtól örököltre… Előkotortam volna a napokban? Vagy a nagyanyámhoz mentem volna haza részegen? Remélem nem, azok után… Nem! Nagyanyám meghalt. Ez biztos.

Ledőltem a kanapéra. Amerikai konyhás a lakásom? Jézusom! Annyit ittam, hogy nem csak a tegnap estét törölte, de az elmúlt pár hónapot is? Mindig is meg akartam csináltatni, de mikor volt rá időm?

Felültem. Megráztam a fejem. Beletemettem az arcom a kezembe, rákönyököltem a combomra, és a térdeim között egy óvszert vettem észre a földön. Aztán még hat másikat. Na, az nem lehet! Ehhez még két pasi kellett, az a minimum. Hogy én nem lennék rá képes egyedül, az biztos.

Hátradőltem, elaludtam.

Amikor felébredtem egy barna hajú nő állt felettem. Füst és iszonyú bűz lengett be mindent.

– Köszi – mondta csendesen.

– Tessék? – kérdeztem.

– Leégetted a kávéfőzőm.

Ekkor éreztem csak meg az iszonyú, égett gumiszagot. Kirázott a hideg. Nem csak a bűz miatt, de a gondolatra is, hogy elbuktam a kávé lehetőségét.

– Mit tettem… – mondtam, miközben a hasogató fejemet próbáltam összeszorítani.

– Ezt-azt – mondta ő, miközben mellém ült. – Például összehánytad a WC-met, ami nem baj, de legközelebb húzd le. Összekented az ülőgarnitúrámat, pedig nemrég húzattam újra… bár, ebben én is nagyban hibás vagyok.

Még mondott valamit, de az én agyam csak egyetlen szón ugrált: ülőgarnitúrámat. Pontosabban azon, hogy az ő ülőgarnitúráját. De mit keres az ő ülőgarnitúrája az én lakásomban? Vagy…

– Ez a te lakásod? – szakítottam félbe. Igazán meglepődve nézett rám.

– Igen – mondta bizonytalanul. – Szerinted?

Hirtelen annyi minden értelmet nyert. Ez az információ annyi kis részletet világosított meg hirtelen, hogy azonnal el is álmosodtam újra. Megráztam magam, hogy ne aludjak el.

– Mi az, nem hiszed?

– De! Hogyne hinném! Na de hogy kerültem ide?

– Tegnap este odaléptél hozzám, és azt mondtad: ha fél órán belül szerzek egy ágyat, akkor úgy meg fogsz baszni, ahogy még senki.

Ez nem. Ez nem én vagyok. Én nem mondok ilyet. Egyrészt mert nem illik, másrészt mert nem mernék soha ilyesmit ígérni. Nem is lennék rá képes. Lassan formálódott bennem egy kérdés:

– És ő… és… szóval, te belementél?

Csak pislogott. A szemembe nézett, pislogott, felhúzta a szemöldökét. Rövid idő után széttárta a karjait, hátradőlt, és azt kérdezte:

– De ugye nem vagy retardált, vagy ilyenek?

– Nem – mondtam. – Legalábbis nem tudok róla…

Ott ültem, darabjaimra hullva egy idegen lakásban, egy idegen nő mellett, aki tegnap este még egy számomra is vadidegen férfival feküdt le az én testemben. Ő törte meg a csendet.

– Betti vagyok.

– Szia Betti.

Lassan és érzelem nélkül dolgoztam fel az információt. A fejemben épp úgy nem volt semmiféle Betti, mint ahogy egy darab óvszer, idegen lakás, vagy a tegnap este sem szerepelt. Morzsákban sem. Képtelen voltam reagálni. Rohadt nehéz előjönni a sötétből. Ismét ő törte meg a hosszú hallgatást.

– És te? Te ki vagy?

– Teljesen, Betti, teljesen…