Zaicsek Balázs -- az egy kölcsön-szemüveg
Amikor megkérnek rá, hogy mutatkozz be, akkor nagyon sokféleképpen teheted azt meg. Arról nem is beszélve, hogy sokféle kontextusban hangozhat el ez a kérés. Például, amikor tőlem egy állásinterjún önéletrajzot kérnek, akkor arról mesélek, hogy a pápai Petőfi Sándor Gimnáziumban végeztem, hogy az Eötvös Loránd Tudományegyetem Informatikai karán szereztem diplomát, és hogy a számítástechnika mely részei érdekelnek.
Ha egy irodalmi pályázatra, vagy egy folyóiratnak küldök be munkát, akkor ez eddig megjelenéseim és díjaim kerülnek elő. Akkor én vagyok Zaicsek Balázs, aki ezt-és-ezt érte el.
Ha a kollégiumban mutatkozom be, akkor Balu vagyok. Csak így, egyszerűen. Esetleg Balu, aki itt lakom a… Mert ez számít. Ez adta az alapot a találkozásra. És ez a fontos, a találkozás, a fix pont, amiben mindketten ott vagyunk, és amihez képest el kell heylezni a másikat. (Két független inerciarendszer között nehéz jó izomorfizmust találni. Bizony, ilyeneket is mondok néha.)
Ha bemutatnak, az könnyű. Akkor más megoldja helyetted. Ha te te mutatkozol be… Ha te mutatkozol be, akkor vagy csalsz, és csak annyit mondasz: így hívnak, vagy azt mondod, így hívnak és ez vagyok.
Ez a baj. Ez az és ez vagyok. Mert a legtöbb ember ilyenkor azt mondja, ami a munkája. A legtöbb egyetemista azt, ami a szakja. De én azt nem akarom. Mert nem arról szólok. Dolgozom rajta, hogy máshogy legyen, hogy amikor kezet fogok valakivel, azt mondhassam: Zaicsek Balázs, író.
A többit meg majd meglátjuk!