Könyveim között, ahogy telik a nap, egy érdekes építészeti szócikkre bukkanok, ami bármily meglepő, statikailag valóban helyesnek tűnik, és persze kedvem támad kipróbálni. Gyorsan végignyálazom a környező építkezési problémákért az ismerős blogokat, és találok is egyet a szomszédban, Déván. Épp csak egy határ választ el minket egymástól.
Ott aztán az éj leple alatt meglepem a mestereket, és dÉva várát felhúzom, hát úgy ahogy lehet, mert ha kell én merek áldozni. A felkelő kőmívesek meg a szokásos menetrend szerint kavarják a habarcsot, és csak egy órával később eszmélnek az álló kastélyon. Elbúcsúzom, és mindnyájan elindulunk haza.
Később Kelemen postját olvasom, hogy hazafelé összefutott az épp ebédet hozó nejével. Megebédeltek, együtt töltötték a napot, eltervezték, mire költik majd az egy huszonnegyed véka (hiszen fejenként annyi jár) aranyat, és az egy tizenketted véka ezüstöt (mert az meg kétszer fél), ami szép is meg jó is, de valahogy valami nem stimmelt. Talán érzik, hogy valaki ellopta tőlük az örökkévalóságot.
Én is hazaérek, egy hosszú és kimerítő út után, hiszen a semmi közepén lakok egy földszintes elefántcsonttoronyban; amihez persze (külön kérésemre) napjában tizenkétszer járnak a turista buszok, de én nem engedek be senkit, csak ha hoz magával egy újságot, és elvisz tőlem egy levelet. Mindez azért kell, hogy a nagy és önként vállalt magányom ellenére is kezem lógjon mindenbe Ungtól Urbsig.
A nap végén még blogolok valamit az özvegyem nevében, és senkinek nem tűnik fel a turpisság. A honor a szokásos!
Leave a Reply