[i]//A gépíró jegyzeteivel[/i]
Még annak idején, mikor szent Miklós havában ücsörögtem egy kávéházi teraszon, és iszogattam kedvenc aszúmat, oda kellett, hogy hívassam a pincért, mert az a drága nedű nem volt pincehideg, és mi más nagyobb szentségtörés létezne ezen a világon, mint rosszul felszolgálni egy jó magyar bort? Ám az a semmirekellő italhordár nem tudott kijönni hozzám, mert a teraszajtó bé volt fagyva, és ily módon akadály gördült közénk. Ekkor lépett oda hozzám az a férfi, aki az egyetlen volt rajtam kívül ezen a világon, aki a tél ellenére a szép teraszi kilátást választotta a meleg, kályha-, és kandallótűz fűtötte szobabelső helyett. Ha már így összetalálkoztunk, összeszorultunk, elmesélte nekem élettörténetét.
[i]//Lényegre![/i]
Gyönyörű szép fővárosunk, melyhez foghatót még nem hordott a hátán a vén Európa, mely körülöleli a lágy hullámú szép vizű Dunát; mely úgy fekszik a Gellérthegy lábához, mint a legengedelmesebb vadászkutya a megsebesült vadásza lábához; melyet mint acélpántok fognak össze a gyönyörű ívű gyönyörű hidak, és neve is gyönyörű: Budapest. Ezen város nyugati szárnyán, a végén, a szélén, a legesleges legszélén, ott ahol a Budaörsi út vágja át a hajdani sztyeppéket, na ott nyílik a következő szupermarket novemberben, és emelkedik, tornyosul, nő ki a földből és zabolázza a tájat mint jó juhász a lovakat: a Kőrösi Csoma Sándor Kollégium és Bolondmegőrző. Itt élt, éldegélt, tengette, múlatta, fogyasztotta és teltette életét az, aki történetünk főszereplői gúnyájába bújik, hogy az események folyásnak, csorgásának perdülését főszerepelje, aki nem más mint János. (…)
[i]//Itt lapoznék nyolc oldalt.[/i]
(…) ami szintén jól mutatja, hogy János amúgy remek ember volt. Az ő kedvese nem más, mint a szép, kedves, szerény és csodálatos Janka. Janka messze földön híres volt természet adta szépségéről, ugyanis megjelent pár képe a PlayBoyban. Beceneve nem is volt más csak Kebel, amit szegedi származásából kifolyólag csak Köbölnek mondtak, ami tökéletesen illet rá, hiszen mellei páronként pontosan egy köbölt tettek ki, a mi francia barátaink tiszteletére kiszámolva pontosan százhuszonöt liter, ami nem a gyermekeltartási képességét jelöli, hiszen férfiember nem volt még, ki megrontotta volna, hiszen az amit ő és barátai néha-néha csináltak, csak azáltal neveztethetik megrontásnak, aki álszent vagy még tudatlan. Haja úgy omlott vállára (…)
[i]//Ugorjunk![/i]
(…) hogy mégis mi késztette arra Jancsit, hogy abban a sötét táncteremben, a sosem látott idegen lány zsebébe csúsztassa a cetlit, melyen ez állt “Holnap este nyolckor a Lánchíd előtt.” és melyből mindig volt egy a zsebében, nem tudni, de az bizonyos, hogy ez után inába szállt bátorsága és még a villanyok feloltása előtt eltűnt. Nem tudta ki volt a nő, de biztos volt benne, hogy selymes érintéséből ismét felismerné. Álmodozva nézett ki az ablakon, hogy megfejtést találjon, de nem látott mást, csak jegenyét, melynek levele úgy nyújtózkodott a napfényben, mint fürdőskurva a nap végén. A jegenyék levelére amúgy is jellemző (…)
[i]//Nem biológia könyvet kértem…[/i]
(…) mert jó matematikus volt, és könnyedén kiszámolta, hogyha valóban a WC falában akar magának utat ásni a pincéig, akkor több mint tizenhét esztendeig fog tartani, ha csak egy kiskanalat használ. Ezért Jani nem ért rá és két kiskanalat ragadott, és ásni kezdett. A két kiskanál olyannyira megsokszorozta az erejét, hogy már hét órára leért a pincébe, pedig az egyik teáskanál egyszer elhajlott. A leggyorsabban persze a lifttel mehetett volna, de félt, hogy akkor szembetalálja magát a KLÁRI -val, ami nem más, mint a Kollégiumi Lakókra Állandóan Rászóló Iroda, amit azért hoztak létre, hogy a fiatalok boldogságát mindenáron megakadályozza. (…)
[i]//Elég.[/i]
(…) de a harc még nem ért véget. Ahogy megfordult szembetalálta magát a csatorna legnagyobb patkányával, aki olyan nagy volt, hogy akkorát még sem előtte, sem utána, de még közben sem hordott a hátán a föld, ugyanis ez a patkány lebegett. Hiába készült János a harcra, a gusztustalan, csimbókos szőrű, hosszú farkú, kopott fogú, gonosz szemű szörnyeteg, mely leginkább egy afrikai zsiráfra hasonlított, mely ijedtében nagyon behúzta a nyakát és a lábait, csak nézte őt. Hamar rájött Jancsi, hogy ez a patkány nem akar falatozni belőle, csak megfigyeli őt, így biztos, hogy a KLÁRI küldte, vagy talán maga volt az egész KLÁRI (úgy is nézett ki). Nagyobb veszély fenyegette, mint valaha. Mi van akkor, ha a KLÁRI értesíti Jankát Jancsi éjszakai kiruccanásáról? Ezt nem hagyhatta. Rohanni kezdett az állat felé (…)
[i]//Negyven oldal futás, kihagynám.[/i]
(…) Jancsi megállt a Lánchídnak azon az oldalán, melyet ő az elejének gondolt, és várt a leányra. Vajon eljön-e? Jancsi az órájára nézett. Az óra egy kerek szerkezet, melynek tetején, nem az alján (hogy jól lehessen látni), van egy szintén kerek felület, hogy jól illeszkedjék oda (oda, ahol az óra van). Ezt a felületet nevezték el a régiek számlapnak, az ősi isteneik tiszteletére, akik megalkották a számokat, a kínokat, a NumAnal Tanszéket és Simon Pétert. Majdnem egészen föntről jobbra indulva, és körben haladva egytől tizenkettőig olvashatók a számok, és egy furcsa varázslat okán balra indulva tizenkettőtől egyig. Az óra, mely Khronosz furcsa teremtménye két mutatóval mutatja az időt. Ezt nézte meg János. A szép, mutatós mutatók éppen nyolc órát mutattak. Ebben a pillanatban megérintette őt egy kéz. Ez a selymes tapintás ugyanaz a gyöngéd érintés volt, mint amit a táncteremben érzett. Lenézett a kézre, mely gyönyörű volt, fehér, törékeny és kecses. A vékony ujjak végén ápolt körmök ültek, szám szerint ujjanként egy. Nem érdekelte semmi, csókot akart a sosem látott szerelemtől, így odahajolt, ahol az árnyalak arcának kellett lennie, és forró csókban egyesítette kettejük közös akaratát. Ebben az édes ajakban több volt, mint amit Jancsi remélni mert, mert benne volt az univerzum minden szépsége, lágysága és olvadó mályvacukra, melyet akciósan kapni a sarki boltban.
– Janka. – nyögte szerelmesen, mikor ajkuk külön vált.
– A csókomból ismertél fel? – kérdezte régi kedvese, aki szintén ebben a pillanatban ismert rá évek óta imádott párjára.
– Nem. Abból, hogy nem bírtalak átölelni, Köböl, kedvesem.
Úgy hát boldogan éltek, míg meg nem haltak, és abba az öröm lepelbe burkolóztak, mely úgy borul a világra, mint sötét, csikart éjszakákon az ágytál az ágyra.
Leave a Reply