Ma a templomban nagyon nem értettem egyet a pappal. Nemrég esketett egy vegyes párt, és a másik pap prédikációjáról mesélt. Az a lelkész egy német lapban olvasott egy tanulmányt: házasság előtt álló párokkal sorba rakattak tíz fogalmat aszerint, hogy melyiket mennyire tartották fontosnak a házasulandó fél kiválasztásában. Abban a felmérésben az utolsó helyre került a pénz, és ez az atya szerint nálunk nem eshetett volna meg; Magyarországon biztosan első helyre kerül, mert itt jószerével mindig csak úgy választanak az emberek, hogy két bankszámla, két hitelkártya egyesüljön.
Ezzel én nem értek egyet. Nem hiszem, hogy így lenne, de ami még jobban felidegesített, az a pap tanácsa volt: ne nézzük a másik anyagi helyzetét. Szerintem, ezt nem tehetjük meg! Igenis, fontos. Nem akkor, amikor úgy döntök, hogy na igenis, ezt a nőt elveszem, hanem jóval korábban.
Hiába futok össze egy okos, humoros, kreatív, művelt, kedves, nyitott, határozott, bátor, dolgos lánnyal; vagy álmaim nőalakjával, (esetleg egyszerre, egy személyben mindkettővel) ha megismerkedésünkkor arról szerzek tudomást, hogy szórja a pénzt, hogy saját felelőtlensége miatt a létminimumon tengődik. Egyszerűen, az ember nem akar közelebbi kapcsolatba, vagyonközösségbe kerülni valakivel, aki elszórja, eljátsza, elissza, elszórakozza a pénzét. Nem tartom pozitív vonásnak, amikor arról hallok, hogy egy huszonéves lány havi húszezer forintot költ ránctalanítóra, bőrfeszesítőre, stb… Másik kedvencem: az alkalmi ruha attól alkalmi, hogy csak egy alaklommal jelenik meg benne. De még sorolhatnám. Ha úgy hozza az élet, hogy nem találkozunk két-három napig, biztosra vehetem-e hogy amikor összefutunk, még nincs jelzálog a házunkon?
Vagy a másik véglet: annyira fogához veri a garast, hogy nem lehet mellette élni. A párom igenis fogadja el, hogy amíg nem muszáj, addig nem kérek pénzt a tanítványaimtól; hogy általában visszautasítom a publikációimért járó honoráriumot; hogy ha ünnepelni, mulatni megyek, meghívom egy-két körre a barátaimat. Persze, van úgy, hogy ha hosszabb időt töltök Pesten, pénteken, amikor tudom, hogy este fél tízre otthon leszek, azon vacillálok, hogy az utolsó ötszázasomból reggelit vegyek, vagy a legújabb ÉS-t vigyem haza. Habár általában az újság nyer – holott négy-öt napon belül az anyaga ingyen elérhető az interneten -, nem érzem, hogy rosszul osztanám be a pénzem, mert az elmúlt húsz hónapban összespóroltam egy laptopnyi pénzt, és még maradt is.
Egyszerűen arról van szó, hogy már az ismerkedésnél negatívan kezelünk valakit, aki egy anyagi csődtömegnek látszik. Ez így helyes. Aztán, amikor addig jutunk, hogy gondolkodunk a házasságon, biztos hogy fontosabb a hűség, a bizalom, a “várható gyerekek száma”, mint a pénz, de addig el kell jutni.
Ha tetszik, ha nem, az egyház feladat az lenne, hogy útmutatót adjon az élethez, de egyszerűen nem értem, hogyan adhatna családtervezési tanácsokat valaki, akinek nincs és nem is tervez családot. Holott ez az életnek egy nagyon fontos része. Tudjuk, hogy a cölibátus (mely csak a házasságot tiltja ugyan, na de hogy nézne ki egy vadházasságban élő pap, ugyebár…) intézménye a papi földek elörökíthetetlenségének fenntartása érdekében jött létre; amire ma már nincs szükség. Miért nem lehet ezt eltörölni? A papok is közelebbről szemlélnék az életet, és én is gondolkodás nélkül beállnék közéjük. De addig… én nem mondok le a családról, bocsánat!
Leave a Reply