Olyan ez, mint egy átlagos „modern” novella: nem indul el sehonnan, nem tart sehova, nem megy végig semmin, nem akar közölni semmit. Csak egy jelenet. Illetve ez sok jelenet. Logikus is, hosszabb, mint egy átlag novella. Van benne jó is. Érzést kelt. Helyenként. Az jó. Gyakrabban kéne.
Az összefüggés gyakorlatilag az idő. A történetek egymást követik. Legalább. Rudolf Péter nem sokat hoz ki magából, Alföldi jó, Hegyi Barbara állandóan kézállásban (ami csak azért van így, mert biztosabban emlékeztet a kifejezni valóra, mint a: „Milica mindig kétszer túrt a hajába, ha gyorsan kellett egy jó ötlet” típusú megjelenítés), Udvaros Dorottya útközben közlekedési rendőrből valahogy főnyomozóvá avanzsál. Szabó Győző nem való a tolószékbe, a megjelenésén, és a mozdulatain látszik, hogy majd kicsattan az erőtől, és mindjárt talpra ugrik.
Igazán csak az törte össze a szívem, hogy látnom kellett Magyar Attilát hihetetlenül maga alatt teljesíteni. Szacsvay tőrös kivonulása meg nem is minősítem…
A játszótéri jelenetnél jó a vágás. Egyébként az ugrándozó kép zavaró.
Mint magyar filmet… egyszer látni kell… alapműveltség, vagy tájékozottság, vagy valami hasonló mizéria… Egyébként: kerülni!
Lehet, hogy van tartalma, íve, mondanivalója, metaforája, jelképrendszere, de nekem, első megnézésre nem jött le. Többször meg, hát… nem tudom… Talán… Ha valaki meg tud győzni!
Leave a Reply