Babits Mihály 1913-ban írta A gólyakalifa című regényét. Nekem egy nagyon kedves ismerősöm ajánlotta, ámde Babits költészete nem ragadott magával (legalábbis a maga teljességében nem…), így elég vegyes érzelmekkel vágtam neki ennek a regénynek.
A téma a következő: A főszereplő álomszép életet él, gazdag nemesi család eszes gyermeke, aki az élet minden területén sikeres. Gyönyörű életét megzavarja, hogy egy nap találkozik „a mesterrel”, aki valamiért sötét érzéseket kelt benne, mintha régi, elfeledett, rossz emlékeket idézne. Aznap aztán lefekszik, majd fölébred, mint egy szerencsétlen, szegény, megalázott asztalos inas. Fény derül arra is, hogy az álmában látott férfi az asztalosmester, akinél lakik. Ó, ilyen csodás álma még sosem volt, mennyire fáj, hogy fel kellett ébredni. Este lefekszik, majd felébred, mint a nemes fiú, aki még sosem álmodott ilyen rosszat. Mikor aztán elalszik, máris inasként ébred, és ha inasként elalszik, nemesként felkel. Rájön: a mester arca volt, ami miatt most már képes emlékezni az álmára, de eddig is, egész csöpp gyermekkora óta ez az álom kísérti. Az inas pedig rádöbben, hogy ő gyermekkora óta ezt a tündérmesét nézi minden éjszaka. Melyik az álom? Melyik a valóság? Ki álmodik kit? Ki él? A főszereplő élete rémálom vagy tündérmese?
A regény egésze lebilincselő és magával ragadó. Az elején, amikor az első húsz oldalon Babits csak sorban újra és újra előjegyzi a bajt („Ki tudja, mennyi időm van még? A lépés, melyre elszántam magam, talán végzetes lesz.”, „És ezen a napon kellett megtudnom mindent!” satöbbi), és mondtam is magamnak: „Na, Zaicsek, Babits mégiscsak verset ír, egy gondolat végigvonul, fel-feltűnik az egész műben, hogy csak a legvégén kapjon értelmet.” Tulajdonképpen azt vártam, hogy ijesztget egészen a mű végéig, és akkor bejelenti: „Ősz van!”(Bár erre még tizenhét évet várni kellett…), vagy azt hogy „Kifutott a tej!” De nem, ezen hamar túllép, és csodálatos történetfolyamba rántja az olvasóit. Sajnos azért két hibát mégiscsak fölfedeztem. Biztos mindannyian ismerjük azt az érzést, amikor egy olcsó kalandregényben a szerző azt írja, hogy a főhőst meglőtték, szakadékba zuhant, kígyók veszik körül, emelkedik a vízszint, közelednek a falak, behatolt a testébe „A szuperhalálos méreg”, nincs kiút, nincs légkondi, elfogyott a kávé, és a kalapját is elfújta a szél, ráadásul mindez egyszerre, de mi a kezünkben tartott könyvön látjuk, hogy ötszáz oldal van még hátra(!); na ilyenkor fog el a kínos érzés, hogy minek oldalakon át írni, hogy „Jaj, vége, jaj, vége!”, amikor mindenki tudja, hogy nincs vége?! (Egyszerűbb lenne, ha a helyzet ismertetése utáni hosszas siránkozást így írnák le: „Hosszasan sopánkodott, de…” és jöhet a megoldás…) Ilyenfajta módon ez a regény is eléggé kiszámítható volt, főleg a vége, pedig úgy éreztem, az utolsó fejezetet csattanónak szánták. Ráadásul előkerült az utolsó és az utolsó előtti fejezetre egy kínos logikai hiba. (Mintha az író olyat írt volna: „Számomra ez azóta is rejtély, soha sem sikerült kiderítenem , valószínű úgy halok meg, hogy sosem tudom meg: Az anyám rabolta ki a széfet. Valószínű életem végéig kísért majd a gondolat: Vajon ki volt a tolvaj? Soha nem fogom megtudni, hogy az anyám. Nem is gyanakodnék rá soha.”) De azért én jó szívvel ajánlom mindenkinek!
Leave a Reply