Nem tudok írni. Megint nem. Nekiállnék, de nem megy. Vannak ötleteim, vannak még elképzeléseim, de nincsen erőm kidolgozni. Kidolgozni? Leírni, puszta valójában papírra vetni. Ennyi, erre sincs. De lassan, finoman ezek az elképzelések is eltűnnek, belerobotulok a hétköznapokba, és egy büdös betűt nem jegyzek majd le megint… februárig. De nem csak kifelé halok meg, befelé is eldugulok. Azzal kicsit később, de egyszer csak nem vonzanak, és nem szórakoztatna a szépirodalmi kötetek. Csak a ponyva, később meg az se.
[imgr]http://tbn0.google.com/images?q=tbn:gCHy8Ja5mVV-PM:http://www.jhu.edu/~gazette/janmar98/feb2398/images/ache.gif[/imgr]Az a legrosszabb az egészben, hogy fáj. Nem akarom, nem élvezem. Fáj. Még. Később persze úgy hussan el mellettem, mint egy tétova esőcsepp emléke az őszi borongásban. A halottnak nem fáj semmi.
[imgl]http://tbn0.google.com/images?q=tbn:VtmnQ4ofbccVQM:http://www.new-age.co.uk/images/avebury/avebury-diamond-stone-l.jpg[/imgl]Olyan ez, mintha az ember a zsebében egy kavicsot vinne fel egy kis kupac tetejére. Földobom, azt kész. Így írok: könnyen, lazán, egyszerűen, szeretetből, mert élvezem, mert hiányzik, mert… csak úgy is. Aztán egyszer csak elfáradok. [imgr]http://tbn0.google.com/images?q=tbn:Hgm-O1qnHwzmmM:http://www.sigmaguru.com/everest.jpg[/imgr] Jön az egyetem, és annyi felé szórom szét magam, hogy kiderül, hogy a kavics egy hegynyi szikla, a kupac meg a Mount Everest. Én meg hiába nyűglődök, hiába kínlódok, nekifeszülök ezerszer, meg százszor még utána is, de meg sem mozdul, a szikla nem megy a hegyre. Most ez van. Feszegetem ezerrel. Nem megy, nem mozdul. Ebbe persze beleroppan a hátam. Később nem feszegetem, sőt, nekidőlök, alszom.
Aztán, egyéb időkben meg elszaladnak mellettem események, villanó képek, hangfoszlányok. Észreveszem őket, és összeraknak egy képet. És aztán ott állok, és tudom. Tényleg tudom. De nem kérdezhetek rá, nem mondhatom, mert a másik, a másikak, nem tudják, hogy én tudom, és úgy tudják, hogy semmi közöm hozzá. Ráadásul igaz. Most várok. Előbb-utóbb elém fognak lépni, és azt mondják: Nesze, ezek a tények! Én meg persze meglepődöm, mert meg kell lepődjek. Nem szeretem ezt az alakoskodást, csak nincs más választásom, csak megülni csendben. Néha jó volna odavágni, hogy tudom…
[imgl]http://tbn0.google.com/images?q=tbn:UCT2iur6uj_1aM:http://www.ld50.hu/res/user_images/002/788/tn_360_green_eyes__s_cat.jpg[/imgl]Írtam, hogy [url=http://www.balulap.hu/index-pt_id-9.html]álmaimban újabban zaklat egy medve[/url]. Nem igazán tudtam hova tenni. Aztán elmúlt. Jött az egyetem, a medve ment. Jött helyette egy macska. Ez nem ver meg, ez sokkal rosszabb. Hülyét csinál belőlem. Nem tudom elkapni, fürgébb nálam, ha tőrbe csalom, meg nem megyek az egésszel semmire, megszökik. És amíg én egy újabb megoldáson szenvedek, lekezelően beszél hozzám. A stílusa, ahogy beszél velem, nekem persze egyértelműen a medve. Lekezel. Semmi nem vagyok neki. És igaza van. Beszélgettem egy pszichológus hallgató ismerősömmel. Szóba került a dolog, és a jungi pszichológia alapján együtt megállapítottuk, hogy szarban vagyok, nagyon nagy szarban. Amíg nem bizonyosodik be, le nem írom. Sőt, ha leírom, akkor az a búcsúlevelemben lesz… Remélem, Jung (vagy az ismerősöm) téved…
Van egy lány, zöld szemében él a dzsungel összes veszélye és kalandja. (Sosem láttam még dzsungelt, de a benne élő rejtélyes, kalandos pillantás képét egy giccses mondat erejéig hirtelen a dzsungellel kötöttem össze. Erről a mondatról meg nem mondok le. Pont.) Mindig lenyűgöz, ahányszor csak belenézek. Közben, ha képet kéne festenem róla… biztos így ábrázolnám, mindig így látom: magát összehúzva ülne, mondjuk egy sarokban gubbasztana, mint akinek azt üzeni a tartása: ne szólj, ne érj hozzám, ne vedd tudomásul, hogy létezem; ha hiányzol, majd én szólok! Tekintetével összeférhetetlen magatartása, és mégis, mit tudok meg róla: Amerikai focit játszik. Azóta, egyenesen beleborzongok, ha a szemébe nézek. (A tudat, hogy igazam volt? Nem, a tudat, hogy igaz, amit látok!) Teljesen levesz a lábamról.
Ráadásul minden reggel ezzel a mondattal kelek fel: [i]Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta érte.[/i] Nem tudom hova tenni. Nem értem, miért rémlik fel bennem naponta százszor… Nem tudom, miért jár a fejemben elalvás előtt, és miért hasít belém az óracsipogással. Vajon én nem szeretek valakit eléggé?… Vajon én nem érzem eléggé az Ő szeretetét? Vagy csak úgy céltalan? Nem, nem lehet céltalan!…
Ennyi volt, elalszom ülve, pedig lenne még mit mesélnem…
Leave a Reply