Kámforint

Tulajdonképpen az van, hogy most mindenki passzolgatja a másiknak a pénzét. Mindent egy-két forintosával adnak vissza, hogy ne legyen vele többet gondjuk. A pech csak az, hogy a következő sarkon ugyanezt a játékot velük játsszák el. Amúgy nem ez az első eltűnő forint. Csak azokra gondolok itt, amikre már élesen emlékszem:

[url=http://www.forintportal.hu/forint/100_forint.php][imgl h= w=250]http://www.forintportal.hu/forint/100_forint/www_forintportal_hu_1993_100_forint.jpg[/imgl][/url] Ennek a százasnak például nagyon szép törénete van. Ezt tudni illik, nem visszavonták, hanem egyszerűen a bankokból nem engedték ki, és nem nyomtak többet utána. Akkor hallottam a tévében egy szakértőt, aki azt mondta hogy így (hogy nincs utánnyomás) fél év alatt ki fog kopni a forgalomból. Ez akkor hihetetlennek tűnt nekem, de alig egy-két hónap, és nem kaptam többet olyat a boltokban…

Amúgy érdekességként jegyezném meg, hogy ma, az érmegyűjtők ötven forintért passzolgatják ezeket a százasokat egymás közt. De ez még mindig hivatalosan érvényes, és száz forintot ér! Persze, jogszabály ide-oda, nem tudnám megmagyarázni a Teccsóban a pénztárosnak, hogy igenis el kell fogadnia a pénzem…

Most meg elgondolkodtam. A [url=http://www.forintportal.hu/forint/200_forint.php]kétszázforintos[/url] érmék közül melyik volt a magasabb ezüst tartalmú… Na mindegy…

A minap álltam a vásárcsarnokban, és támasztottam a nagy, piros, kerek, Coca-cola feliratú műanyagasztalt, közben szürcsölgettem a kávém és a szódám. Tőlem jobbra feltűnt egy nénike. Összetöpörödött, ráncos asszonyka volt, a lábán szürke harisnya, testén tarka otthonka, fekete kötött kardigán, fején egyszínű, sötét kendő. Gondterhelten nézett maga elé, majd megkérdezte tőlem:
– Mit lehet itt kapni?
– Kávét. Üdítőt. Nápolyit. Sört… – hirtelen ennyi jutott az eszembe.
– Mennyi egy kávé?
– Kilencvennégy forint. – Mondtam. Ő bólintott, majd odalépett, és rendelt.
A pultban ott állt Éva, Éva asszony, Éva néni… Nem tudom. Ő is öreg már, de messze jobban tartja magát, mint a mostani vevője. Alig, hogy levette a csészét a polcról, meglátta, hogy a töpörödött öreg hölgy egy nagy zacskó kétforintost halász elő a szatyrából.
– Azt tegye el! – a néni riadtan nézett. – Ne nézzen, az nem kell! Azt tegye el! Annyi apróm van, alig bírok megszabadulni tőle. Nem kell!
A nénike ezzel odébb is állt. Onnan, ahol támaszkodtam, jól lehetett látni, hogy a legközelebbi zöldségeshez odament. Kivárta a sorát, majd röviden szóba elegyedett az árussal. Később az árus leemelt egy darab almát, és a néni nyúlt a szatyorba a zacskó kettesért. Az árus rázta a fejét.
Kicsit arrébb a néni megint sorba állt. Amikor sorra került, megmutatta a zacskót, majd elsétált. Itt tűnt el a tömegben a szemem elől. Én csak álltam ott, és azon gondolkoztam, vajon mennyi pénz lehetett nála. Az biztos, hogy száz darab érmét nem tartalmazott a zacskó… Kevesebb, mint kétszáz forint…
Hihetetlen, hogy egyesek mennyire a létminimumon lavíroznak, hogy mekkora érvágás nekik kétszáz forint veszteség. Aztán beugrott. A pénztáros visszautasíthatja ugyan a pénzem, de csak akkor, ha egy fajta címletből több mint húszat akarok neki adni, és akkor is el kell fogadnia a többit, ha ezt a kis hibám tudom korrigálni. Persze, egyértelmű, ez a törvény a diszkrimináció ellen van. Névszerint, ha valaki fizetőképes, és meg akarja venni az árum, joga és lehetősége is van rá. Ezek szerint a néni negyven forintot ki tudott volna fizetni a kávéból, a a maradék hatvanat (ötvennégyet) meg hozzá dobhattam volna én.
Ötven négy forint nem a világ. Nagyobb baj lett volna, hogy felhúzom Éva nénit, akivel – pesti, “gyorskávézói” eladó létére – egész jó viszonyban vagyunk. Például tudom a nevét. Volt már, hogy ingyen megszámította a szódát a kávémhoz. Ezt pedig nem akarom eldobni magamtól.
Lassan rakom össze magamban a mondatot. Eladtam egy riadt nénit harminc forintért. Az három deci szóda. A szikvizesnél másfél liter húsz forint. Huszonnégy áfával…