Az utolsó nyár

Például mennyire természetellenes érzés az, hogy most már, olyat lehet mondani, hogy a másik hozzá tartozik, hogy ők együtt vannak, holott egyáltalán nincsenek együtt. Mert azt már kezdték megszokni, hogy álomba merülés előtt a másikon jár az eszük, és elképzelik, hogy megfogják a kezét, megölelik, megcsókolják, de most, hogy minderre lehetőségük is volt, és az álmok naponta valóra váltak, akkor is el kellet fogadni, hogy a másik nincs ott, nincsenek együtt, és még mindig muszáj csak álmodni minderről. És a reggelek!… Azok, ha lehet még rosszabbak voltak! Ha korábban felébredtek, és a másik volt az első gondolatuk, vagy őt látták utolsó álomképükben, sóhajtottak egyet, és lassan belekezdtek egy újabb reménytelen napba. Most viszont jött a tépelődés: fel ébredt-e már? Illik-e ilyenkor zavarni? Mit fog gondolni, ha úgy rohanok hozzá minden reggel, mint egy kiskutya? Vagy éppen azt: El jön-e ma is? És vajon mikor? És vajon mit fog gondolni, ha felhívom, hogy megkérdjem, eljön-e, és vajon mikor jön, ha jön?

Aztán meg a barátok, akik nem akarták megérteni, minek egy ilyen unalmas csajjal lógni minden nap; és akik már csak azért sem találták vele a hangot a közös programokon, mert még a végén el kell ismerniük, hogy Elvirára sok mindent rá lehet mondani, de hogy unalmas, azt semmiképpen sem. A barátnők valamivel könnyebb esetnek számította, nagyon szerették hallgatni a rózsaszín meséket a közös délutánokról, még akkor is, ha többnyire ugyanarról szólt mind… Csak az volt a baj, hogy ezeket a meséket leginkább Benő nélkül hallgatták, mert ha nem volt jelen a társaságban, sokkal könnyebb volt mást, egy igazi macsó pasit képzelni a helyére.

Aztán valahogy elmúlt ez is. Az új iskolaévvel már egészen belerázódtak az egészbe. Szépen lassan mindkét baráti kör elfogadta, hogy itt változások történtek. Aztán lassan kezdték összemosni a két különálló csoportot, és egyre több péntek estét, vagy szombatot töltöttek együtt. Egy egész nagy, és összetartó társaság alakult ki végül, aminek a magjában Benő és Elvira álltak. A többségük ugyanabba a gimnáziumba jelentkezett, és osztálytársak maradtak továbbra is.

Még egy év sem telt el, és a női társasághoz hozzászokott fiúk egyre sikeresebbek lettek a lányok körében, és hol a kis csapatból, hol azon kívülről, de egyre több randevút kértek, illetve a lányok egyre több randevút adtak. Mire az érettségiig jutottak már többször párt cserélt mindenki, túl voltak egy-két „Vége van a világnak, nekem Ő volt az igazi!”-balhén, de a kis csapat mellett töretlenül kitartottak.

Épp ily töretlenül kapaszkodott egymásba Benő és Elvira – a csapat „stabil pár”-ja – az évek során, és most a táncparketten. Már javában zajlott az érettségi bankett, a vacsorát maguk mögött tudták hamar, koccintottak is, majd Benő hamar felkérte Elvirát és lassan két órája ropták már a táncot, hol egymáshoz simulva, hol pedig a lehető leglátványosabb elemeket felsorakoztatva, már amennyire a látványos pörgetések, dobálások, és egyéb nehéz mozdulatok nekik mentek.

Soha nem voltak nagy táncosok, Benő nem szerette ezt, de ma este valami felejthetetlent akart nyújtani, úgy akarta befejezni, hogy arra öröm legyen visszagondolni bármikor. Mit akart befejezni? A gimnáziumot. Legalábbis ezt mondogatta magának, meg akarta győzni magát, hogy csak a középiskolai évek felett ül víg tort, és nincs semmi más az életében, aminek a múlásán kéne gondolkodnia. Hajnali egy körül, amikor a tanárok java már hazament; az osztály átlagos józansági szintje pedig a nullához közelített, ők a végletekig kimerülten zuhantak le órák óta elhagyott helyükre, és koccintottak végig egy utolsó búcsúpoharat; majd még egyet, majd ezt még háromszor ismételve, mert valahogy valaki mindig kimaradt, és nem lehetett sértődés a dologból. Az egészet nehezítette az is, hogy minden alkalommal valaki bekiabálta a szlogent: „Fenékig, vagy soha többé szex!”, amit – legyünk őszinték, érthető módon – senki nem mert megkockáztatni.

Végül is, nagy nehezen búcsút vettek a társaságtól, de előtte még megbeszélték, hogy másnap, ébredés után pár órával – az nagyjából este hatot jelentett – összefutnak még a szokott helyen, és folytatják azt, amit ma elkezdtek. De akárhogy is az erős baráti marasztalás, Benő és Elvira útra keltek, hogy elgyalogoljanak a lány otthonába. Útközben, Benő kérésére, kitértek pár utcát, hogy még egy utolsó pillantást vessenek a gimnáziumra. Így történt, hogy a rég elhagyott általános iskola elé is odakeveredtek. Benő megtorpant. „Itt kezdődött minden.”

– Emlékszel? – kérdezte a lányt, aki magassarkú szandáljával a kezében már jó pár méterre lehagyta kedvesét.

– Mire? – kérdezett vissza olyan ártatlanul, mintha semmit sem sejtene.

– Itt kezdődött minden…

– Nem… – felelte pajkosan a lány.

– Nem emlékszel?!

– Nem, nem az: nem itt kezdődött minden. Az első világháború például Belgrád ágyúzásával kezdődött a Dunán. Vagy például… – de a mondatot nem bírta befejezni, mert Benő elkapta a csípőjét, és egy erős rántással magához vonta az utcai lámpa halvány fénykörébe.

– Nekem te vagy a minden!

– Én sem itt kezdődtem… Majd holnap reggel megkérdezhetjük anyát, hogy hol, de szerintem meg lesz lepve…

– Csacsi! Ne csináld! Tudod, miről beszélek!

– Persze… – majd megcsókolta.

A heves csók sehogy sem akart véget érni. Mintha teljesen tudattalanul mozogtak volna a fejek, az ajkak a végtagok. Az mindenesetre biztos, hogy egyikőjük sem tudott volna beszámolni róla, hogyan is kötöttek végül ki a méterekkel arrébb lévő padon, de mikor kibontakoztak egymás karjaiból, már ott ültek a cinkos sötétségben. Újabb, de sokkal lágyabb csók indult köztük, ami közben Benő keze ösztönös vándorútra indult Elvira derekáról ágyékára, hogy tenyerében gombócba gyűrve felhúzza szoknyáját. Az ezt követő óra minden másodperce épp oly könnyen folyt át egymásba, mint egy aprólékosan rendezett balettelőadás mozdulatai. Soha nem hitték volna, hogy valaha szabadtéren tesznek ilyet, de egyáltalán nem bánták a dolgot. A hazafelé vezető úton csend és mámoros boldogság ölelte őket, ami közben Benő mondani akart valamit, majdnem szétfeszítette mellkasát a tüdejébe zárt mondat, de nem merte ezzel elrontani az estét. Sejtelme sem volt róla, hogy Elvirának ugyanazon a mondaton jár az esze.

Valahogy később sem került sor a mindent eldöntő vallomásra, peregtek a nyár napjai. Egyre-másra szervezték a programokat a bárátokkal, és épp mikor már kezdték megunni egymást: az Oktatási Hivatal előrukkolt a felvételi eredményekkel. Onnantól kezdve megint csak együtt ittak, hol egymást vigasztalni, hol a közös szép jövőről töprengeni, hol egy párhuzamos osztály eredményeiről tanácskozni, de valamilyen okkal mindig összeültek.

Aztán jött a görög út. Benő és Elvira szülei – érettségi ajándék gyanánt – befizették a gyerekeket egy görögországi utazásra. Nyílt titok volt, hogy Elvira szentimentális édesanyja úgy suttog a dologról, mint egy elő-nászútról, és a buszindulás puszikkal és ölelésekkel teletűzdelt utolsó perciben is talált rá módot, hogy több mint ötvenszer mondja el a könnyeivel küzdve, hogy „Milyen szépek vagytok így együtt, gyerekek!” Ezzel szemben Benő apja mindössze egy férfiasan szigorú kézszorítással, és egy „Nagyon vigyázz a kislányra!” felszólítással engedte őket útjukra.

A nyár utolsó közös mozzanata volt. Tudták, hogy alig, hogy hazaérnek Elvira pakol, és megy gólyatáborba, és egy nappal a hazaérkezése előtt Benő megy a sajátjába. Gyakorlatilag ezt követően szeptemberig nem is látják egymást, akkor meg jön a költözködés, egymástól messze, más városokba. De ezzel akkor még nem akartak törődni. Boldogan utaztak el.

Aztán odakint is csak telt-múlt az idő, már csak két nap volt hátra az egyhetes turnusból, amikor is este, egy olcsó bár pancsolt söreit maguk mögött hagyva, sétára indultak az elnéptelenedett tengerparton. Követték a víz vonalát, ami lassan kivezette őket a forgalmas belvárosból a halszagú kikötőbe, onnan pedig tovább a város fényein túlra. A sötétség csendjét csak a tenger zúgása törte meg, ahogy az apró hullámok újra és újra reménykedve a partnak futottak, majd azon elterülve hangosan morogva visszacsúsztak és gáncsot vetettek egy másik ostromló társuknak.

– Innen szépek a csillagok. – mondta Benő.

– A csillagok mindenütt ugyanolyan szépek. – javította Elvira. – Innen csak jobban látszanak, mert nem takarja az eget annyi fény.

Benő a földre zuttyant, és egy gyengéd mozdulattal maga mellé húzta kedvesét.

– Jól van, kis tudósom, akkor most azt mond meg, hogy hívják azt a csillagot? – mutatott maga elé Benő, majd hanyatt feküdt a homokban.

– Melyiket?

– Azt ott.

A lány felhúzta a szemöldökét.

– Az a B3N0.

– Nem az – kötekedett Benő –, az a mellette levő!

– Ja, a mellette levő? Az a 3LV1R4! – replikázott a lány, majd fejét a fiú mellkasára hajtva mellé feküdt.

– Értem… A lényeg, hogy szépek így együtt.

– Szépek. Csak messze vannak egymástól.

– Nem biztos, hogy a távolság akkora baj… Gondolj bele, ha közelebb lennének egymáshoz, talán egymásnak ütköznének, és megsemmisülne mindkettő.

– Igaz… Néha távolságot kell tartani, még akkor is, ha elsőre nem úgy tűnik helyesnek…

Aztán csend lett. Benő lassan simogatta Elvira felkarját, aki szótlanul hallgatta a fiú rendezetlen szívverését. Pár perc telt el így, mégis, nekik hosszú várakozásnak tűnt, mintha minden szívdobbanás egy ólomlábú óra lassú lépte lenne, mintha minden gyengéd kézmozdulat az idő rozsdás kerekeit próbálná sürgetni.

– Szeretsz még? – kérdezte Benő.

– Igen. És te?

– Szeretlek.

– Akkor miért?

– Én is ezen gondolkozom. Szerinted tévedek?

– Nem, már egy ideje nekem is ezen jár az agyam.

– Miért?

– Nem tudom…

– Valahogy kifulladt…

– Igen… talán ez a jó szó rá…

– Félre ne érts, tényleg szeretlek! Elvira, te vagy nekem a legfontosabb a világon, de…

– Nem kell megmagyaráznod, ugyanezt érzem.

– …fejezzük be!…

– …fejezzük!…

Valahogy mindketten megkönnyebbültek. Kimondták azt, ami hosszú hónapok óta gyötörte őket. Kis szünet után Elvira kezdett beszélni:

– Te mióta tudod?

– Amikor egy éve februárban felhívtad a figyelmem arra, hogy milyen tárgyakból javítsak… mert kell majd a pont az egyetemhez, tudod, akkor jöttem rá, hogy nagyon máshogy képzeljük el az elkövetkező éveket…

– Azért hangsúlyoztam annyira, hogy nehogy eltántorodj… Tudod, féltem, hogy hülyeséget csinálsz, és feladod az álmaid…

– Még akkor is… Még akkor is, ha te vagy a legszebb álmom?…

– Beni… Tudod, hogy mire gondolok most!

– Hogy ne beszéljek már megint hülyeségeket?

– Hogy ne beszélj már megint hülyeségeket! Igen.

– Ez nem hülyeség…

– Ez fölösleges… Tudod miért?

– Mert ha még lenne ebben valami…

– …akkor küzdenénk érte!

– De én éppen küzdök!

– Hát… lehetnél egy kicsit aktívabb…

– Akarod?!

– Nem.

– De ha aktívabb lennék, bánnád?

– Nem. – kis szünet után a lány folytatta. – Akarsz aktívabb lenni?

– Nem.

– De ha én akarnám, hogy légy az, akkor bánnád?

– Nem. Le tudnám élni veled az életem… és boldog lennék abban az életben!

– Csak hát… már nem ez a legszebb álmunk…

– Igen… Elvira, te mióta tudod?

– Akkor lettem biztos benne, amikor azt a fényképalbumot adtad most karácsonykor. Éreztem, hogy minden kép célja az, hogy minél pontosabban emlékeztessen kettőnkre. Nem rád, vagy rám, hanem…

– Igyekeztem.

– Épp ezért adtam neked ezt az órát! Tudtam, hogy csak akkor veszed le az órád, ha muszáj! Azért a hátlapjára gravíroztattam, hogy ne lássa csak az, akinek te mutatod meg. Tudod, te tudod, hogy ott van, de mégsem olyan, mint egy jegygyűrű, hogy le keljen venned csajozás előtt…

– Csajozás előtt… te aztán végiggondoltad…

– Tudod, hogy nem maradunk egyedül!

– Tudom. Amúgy, nem kellett volna, hogy egyszakosak legyünk, vagy egy egyetemre járjunk… Elég lett volna, ha egy városba jelentkezünk. Akkor már megoldhattuk volna…

– Most is megoldhatjuk. Akkor sem akartuk volna megoldani. Te is tudod, én is tudom, hogy ebből ennyi elég volt. Egy új fejezet kezdődik az életünkben, és csak nagy áldozatok árán tudnánk belepréselni egymást ezekbe a fejezetekbe…

– …és ez nem ér meg ennyi áldozatot. Annyit már nem akarunk áldozni.

– Így van! De ugye így is gondolod?

– Igen, csak furcsa, hogy se egy hangos szó, se egy könnycsepp…

– Ha akarod, sírhatok!

– Tudod, hogy semmit sem akarok kevésbé… Talán én meg kiabáljak?

– Minek? Én hallom azt is, amit csak mondani akarsz, más meg nincs itt.

– Ezeknek nem így szokott vége lenni. Most a kezedet kéne megkérnem, nem elhajítanom…

– …hát anyám meg lesz lepve, hogyan végződött az „elő-nászút”. Tudod, nekem igazából nem is fáj, csak…

– …csak félek, mint az állat! – fejezte be Benő.

– Így van! Rettenetesen félek! Én is, félek, hiszen az utóbbi időben te voltál nekem a legbiztosabb pont!…

Nem volt már mit mondani. Egy kis ideig még hallgattak, majd Benő kérdezett.

– Hallottad, hogy Gizi és Feri már megint együtt vannak?

– Ja… A kis cafkád lenyúlta a pasimat!

– No hiszen! Hiányzik is az neked?!

– Hogyne! Azok az izmok! Az a tompa agy!

– Hogy jöttetek ti egyáltalán össze?

– Hát, lementem olvasni a játszótér előtti padra, hogy kint legyek a napon. Egyszer csak megjelentek a haverjaival, és figuráztak a biciklijeikkel. Egyszer, amikor épp a közelemben állt meg, megjegyeztem, hogy nagyon ügyes. Fél órával később visszajött, és megkérdezte: „Leszel a csajom?”

– És a te romantikus szíved erre persze egyből igent dobbant!

– Úgy valahogy… bár ezt a szívrészt kihagyhatod a dologból…

– Szóval az sem zavar, hogy úgy hallottam, elveszi?

– Nem.

– Fura, hogy nekik sikerült…

– Sikerült? Én azt hallottam, hogy Gizi terhes… – Benő felnevetett. – Mi ezen olyan vicces?

– El tudod képzelni, hogy az a kettő este elbeszélget otthon?

– Hát…

– Na most gondolj bele, kitől tanul meg az a gyerek beszélni?

– Gonosz vagy.

– Tudom. – csak hosszú szünet után folytatta – Tudod mi az egyetlen jó abban, hogy így csináltuk?

– Kimarad az osztozkodás?

– Igen. Megtarthatjuk a közös barátokat…

– Hogy meg lesznek lepve!

Még úgy fél órát feküdtek a parton. A közben feltámadó enyhe, langyos szellő minden félelmüket, kétségüket belefújta a tengerbe. Aztán Elvira felállt, Benő követte, átkarolt a derekát, és elindultak visszafelé.

– Kicsim, azért még szeretkezünk egy utolsót? – kérdezte Benő.

– Hát, ha még úgyis két napot kell együtt töltenünk, szerintem érdemes kihasználni!

– Akartam veled egy naplementét az Akropoliszon, csak nagyon sietett vissza a csoport, és… Szóval, nem megyünk vissza? Szerintem felejthetetlen lenne…

– Drágám, ez így is az lesz!

Halkabban zúgott a tenger, és szebben fénylettek a csillagok. Lassan új nap kelt fel.