A herceg

Eddig az este remekül telt. Evett. (Ivott.) Lefürdött. Lassan újra megszokta, hogy mozog. Úgy kezelték, mint egy kis királyt. Élvezte a helyzetet. Élt. (Már amennyire ezt egy vámpírról mondhatjuk…) Mindenesetre újra eleven volt. Ura a testének. Meg tudott mozdulni, ha akart. Befolyásolni tudta a körülötte zajló eseményeket… Szabad volt. És ami a legjobb: a világ más volt! Nem ugyanaz a képsor ismétlődött. Változtak a színek, a szagok, a hangok.
Ám a gyönyörű jólétnek hamar vége szakadt. Megérkezett két férfi, akik azt mondták, hogy a herceg látni akarja. Kelletlenül mászott ki a meleg fürdővízből, és szívta a fogát, míg magára öltötte az öltönyt, amit a két alak hozott. Beült a Mercédeszbe, ami a ház előtt várta, és hagyta, hogy a megadott címre furikázzák.
Amikor kilépett az éjszakába, nem ismerte fel a helyet, hogy hol van. Épp eléggé lefoglalta a gondolat, hogy hány lépcsőt kellett megmásznia, míg felért a több emelet mélyen levő pincéből, és csodálkozott rajta, hogy nem állt rendelkezésére lift a feljutáshoz. Érdekelte az is, hogy viszik le oda a testeket, és hogy vajon végigkocogtatták-e az ő becses fejét a lépcsőkön, míg levonszolták az elfekvőbe.
Három sarkot ment vele a luxusjárgány, mire kitette őt a herceg irodájánál. Ekkor már tudta, hogy semmit sem bíztak a véletlenre, az elfekvő az Elízium közepén feküdt, legalábbis nagyon közel az epicentrumhoz, szóval mondhatni, az elmúlt években a hercegnél vendégeskedett, az ő személyes védelme alatt állt. Talán ezért akart beszélni vele.
Bevezették egy díszes tárgyalóba. Leült. Várta a herceget. Kisvártatva bejött egy mitugrász figura. Sápadt volt, kicsit, és jó ha húsznak látszott. Bár ez vámpíroknál vajmi keveset jelent. Bőujjú inget viselt, és egy vékony szemüveg tolta fel szőke, középhosszú haját a homlokáról. Az idegen barátságosan rámosolygott.
George visszavigyorgott, és eltöprengett azon, hogy ki lehet ez. Olyan otthonosan pakolta az aktákat a herceg testes íróasztalán, hogy biztosra lehetett venni, nem először jár az irodában, ahova egyszerű vámpír csak nagy ritkán teheti be a lábát. Talán ő a herceg legújabb titkára. Bár meglepné, ha kiderülne, hogy a vén François lecserélte régi barátját, Jacques-ot. Azonban, lehet, hogy történt valami az öreg Jacques-kal, végül is, tíz éve már, hogy utoljára látta.
— Kényelmesen ül? — kérdezte az idegen.
— Igen. — jött a kelletlen válasz.
— Akkor talán kezdjük el.
— Mit?
— A kihallgatást, természetesen.
— Micsoda?! Még csak nem is a herceg hallgat ki személyesen?
A mitugrász leült az íróasztal mögé, és összeérintette ujjait a szája előtt.
— Én vagyok a herceg. Személyesen.
— Mi? — kérdezett vissza megrökönyödötten George.
— Nem, nem mi, csak én!
— De hát… Hogyan?
— Hm… Égi kegyből… Nem tudom. De fontos ez? Nem ezért hívattam.
George elgondolkodott. Összeszedte magát. Mégiscsak a herceggel beszél éppen. Azt meg nem lehet akárhogy!
— Jó. Hát kérdezzen!
— Rendben. Hol volt Ön az elmúlt években?
George arcára fagyott egy grimasz.
— Torporban. — Nem értette, hogy merülhet fel egyáltalán a kérdés, hisz a herceg biztosan tudta a választ!
— Helyes válasz! — felelte a főméltóság. — De a legizgalmasabb kérdés még csak most jön: Hogy került oda?
— Gondolom nagyon bibis lettem. — felelte gúnyosan George.
— Persze. De mikor, hogyan és kitől?
George elgondolkodott. Nem tudta a válaszokat. Akárhogy is kereste agyában, nem rémlett fel egy olyan csata sem, ami idejuttathatta. Végül széttette a karjait, és azt mondta:
— Nem tudom.
— Hahaha! — nevetett fel a herceg. — Nem leszünk így barátok, Georgy!
— Ezt sajnálattal hallom. Uram! — tette hozzá kis gondolkodási idő után.
— Meghiszem azt, meghiszem azt! Na de addig is, kénytelen leszek téged megbízhatatlannak kezelni. Hiszen, senki nem akarja, hogy visszatérjen az Ancien Régim, ugye?
— Nem, persze, hogy nem! — George ugyan nem tudta biztosan, hogy a herceg az előző hercegre, vagy a Nagy Francia Forradalom előtti arisztokratikus rendre céloz-e, de abban biztos volt, hogy az utóbbit semmi esetre sem akarja viszont látni.
— Figyelj, Georgy-baba! Kell neked egy kis idő, hogy összeszedd magad, hogy aztán velem is olyan remekül dolgozz együtt, mint François-val. Ugye szeretnél velem együtt dolgozni?
— Hát persze, hogy igen! — vágta rá George. Nem véletlen élt meg ennyi évet.
— Remek, remek! Addig is, mindjárt négy… Alhatsz a pincében!
— Nem kell. Haza megyek. A gohuljaim biztosan alig várnak már.
— Haza?! Gohul?! Kapásból több?! Mit képzelsz te magadról?!
— Bocsánat… — torpant meg George. — Nem értem a kérdést…
— Még hogy otthon… Még hogy gohul… Neked ilyenek nem járnak, Georgy-baba. Te kegyvesztett lettél, tudod? Túl közel voltál a tűzhöz még nemrég. Hát értsd meg, miért nem engedhetek neked meg ennyi mindent… Ez persze lehet csak ideiglenes. Csak rajtad múlik!
— Jó, de mi lesz a gohuljaimmal?
— Ó… velük? Velük már semmi. Pár évvel ezelőtt kénytelenek voltunk megölni őket…
George nem kérdezett vissza. Némán lenyelte dühét, majd fölállt. Illedelmesen elköszönt, és leballagott a pincébe.