Torpor. Így hívják azt a… helyet? …síkot? …dimenziót? …állapotot? …álmot? …azt a furcsa létezést amibe egy vámpír kerül… ha szerencséje van! Már ha ezt szerencsének lehet nevezni! A vámpírok nem békés lények. Sokat harcolnak. Aki harcol, az sebeket is szerez. Noha egy efféle lény, gyorsan gyógyul, még ők sem hevernek ki csak úgy mindent. Sőt! Hiába haltak meg, majd támadtak fel ebben az új létformában, meg tudnak halni újra. De néha nem, néha épp hogy nem, néha, amikor már annyi sebet szereztek, hogy összesnek, hogy eszméletüket veszítik, hogy még egy karcolás, és testük egy szemvillanás alatt elhamvad, akkor ez az utolsó apró pici sebesülés nem esik meg rajtuk.
Ez az az apró, vékony hajszál, amin függve az életük a semmi felett lebeg. Ez az a pillanat, amikor testük Torporba zuhan. Torporban nincs semmi. Sem fény, sem érzelem, sem idő. Legalábbis a szerencsések azt mondják. Vannak vámpírok, akiknek elsötétül minden, majd egy pillanattal később kinyitják a szemük, és túl vannak Torporon. Legalábbis ezt mondják, és ennél többet nem is akarnak beszélni róla.
Évtizedekig, néha évszázadokig látszik egy vámpíron, ha megjárta Torport. Hogy mi történik ott? Nem tudni pontosan, nincs egyértelmű válasz. Volt aki arról számolt be, hogy a semmiben lebegett, hogy bár nem tudta mennyi ideje van ott, de úgy érezte, hogy az örökkévalóságot éli át.
George színesebb képeket látott. Ugyanaz a jelenet kísértette őt éveken át. Aztán kinyílt a szeme. Sötét volt. Félhomály. Felkelt. Szédelgett. Valahol messze egy ajtót látott. Amíg arra tántorgott, görcsbe merevedett, hullaszín testek mellett haladt el. Az ajtó egy folyosóra nyílt, aminek fala távoli fényeket vert vissza. A fény felé indult. Amikor a hosszú, ajtóktól szabdalt falszakasz végére ért, egy portaszerűség tárult a szeme elé.
— Hol vagyok? — kérdezte a tévét bámuló alaktól.
— Maga él? — kérdezett vissza amaz, válasz helyett.
— Illik ilyet kérdezni egy vámpírtól?
— Nem vártuk még vissza. Még nem. De sebaj, a főnök örülni fog!
— Hol vagyok?
— Ejnye, hát hol volt eddig?
A kérdés fájdalmasan hasított az agyába. Szinte már el is feledte, szinte már meg is szabadul a szörnyű emlékképtől, hogy ugyanazt éli át újra és újra, hogy a folytonos déjà vu lassan minden részletig ismert forgatókönyvé, majd unalomig ismételt filmmé válik. Újra látta, egyszerre élt át mindet, és ahogy a több milliárd emlékkép átsuhant az agyán, grimaszba torzult arccal felnyögött, majd fojtott hangon azt mondta:
— Torporban…
— Jól van! Tud maga, ha akar. Nyugodjon meg, jó kezekben van! Ez egy telep. Egy elfekvő, ha úgy tetszik. Az olyan mázlisták kerülnek ide, mint maga. Az olyanok, akik nem hallnak meg egészen. Csak a többség nem kel fel ilyen gyorsan.
Furcsa volt ezt hallgatni. George évszázadok óta vallotta magát egészen halottnak. Most meg épp ezt vonják kétségbe. Lassan megfogalmazódott benne egy gondolat:
— Milyen évet írunk?
– Kétezer-kilencet. – jött a felelet. George szeme tágra nyílt.
— Tíz…. tíz éve alszom?
— Ideje fölkelni, mi? — viccelődött a kis alak. — Egyelőre azonban üljön le abban a szobában. Talál bent vért eleget!
Vér… Nem kellett többet mondani. Éhséget érzett. Olyan éhséget, amilyet csak nagyon ritkán. Évszázados ösztönök lettek rajta úrrá. Belépett a szobába.
Torporból
Posted
in
by
Tags:
Leave a Reply