Nem értettem mindenben egyet a szervezőkkel. Főleg az előfeladatok kezelése ügyén. Meg azzal, kapcsolatban, hogy parancsba adták: minden indulni vágyó csapat adjon két szervezőt. (A belsős csapatok persze.) Menjen szervezni az, aki szervezni akar! Aki azt érzi magában: jó ShowHajtást tudna csinálni, vannak ötletei, szívesen dolgozna érte és képes pártatlan maradni. Az, hogy ki volt kényszerítve a szervezőnek jelentkezés, meghozta azt, hogy néha úgy éreztük: inkább a klubok hűséges, önfeláldozó katonái irányítják csak annyit jelenet, hogy én is többet fogok segíteni a saját klubomnak, mint másoknak. Az ilyenektől tudok a plafonra mászni! Nem, egy szervező független, ha ad segítséget, akkor egyenlő mértékben ad!
De ezeken túl azért nagyjából rendben volt. Egész jó előfeladatok voltak — leszámítva egy-kettőt, amihez nem füllött a fogam –, és talán jól is sikerültek. Vegyük példának a blogot. Tavaly nagyon szerettem, mert nem volt annyira kötött, mint idén. Most nem volt olyan jó, mert napról-napra megkaptuk, hogy mit csináljunk vele. De persze azért dolgoztunk vele szívvel-lélekkel. Elvileg ez az egész azt célozná, hogy felpörögjünk az SH-ra. Néha ez meg is volt. Nem egyszer rohangáltam a különböző emeletek között, hogy éjfél előtt beküldjem a megoldást. Csak egy feladat, az utolsó előtti feladat csúszott el, ha elhiszik ezt, ha nem. (Idén nem dátumoztam vissza, pedig lehet, hogy belefért volna…  igen, tavaly csalni próbáltam, de le is buktam, mint a szemét azonnal.)
Abszolút elégedettek voltunk az előfeladatainkkal, csak a leadást követő napon megtudtam egy részeredményféleséget. Olyan az jobb volt, az meg kevésbé típusú véleményt. Nem akartam tudni, de így alakult. Kellőképpen padlóra vágott. A pénteki SH így is kezdődött. Valahogy nem jött meg a hangulat. A kreatívok kemények voltak, mert sokszor már a feladat olyan szintű volt, mint amit megoldásnak adunk. Az ilyenekkel kell küzdeni bőven. A legrosszabb, ami ezt kísérheti, ha az átvevők reakció nélkül veszik át az összes kreatívot. Még az “Ez de szar volt, tűnjetek innen!” is jobb, mint a faarcú szervezőgárda. Mert akkor legalább tudjuk, hogy ne az effélékkel próbálkozzunk. Sok olyan feladat volt, amit úgy vittünk: “Csak TASZ ott legyen!” — mert ő reagált, sőt, értette a viccet, sőt, nem szakította meg a performanszokat magánjellegű kérdéssekkel. Néha úgy éreztem, a szervezők nem igazán tudják, mi történik, volt, hogy el kellett mesélni, mi is a feladat. (A kedvenc beszólásom pedig, amikor a pantomim közben az egyik szervező halkan megkérdezte a másiktól: Ezek meg se szólalnak?)
A hajtás után szusszantunk Istivel, és megállapítottuk, hogy idén nincs meg a lendület. Nem éreztük a csít… Ijesztő volt. Aztán jött a színdarab. Óriási öngól volt Totitól, amikor bevallotta, hogy nem foglalkoztak vele, hiszen mindenki tudta, hogy ez a darab akkor lesz működőképes, ha a mindenki odateszi magát. Főleg azért volt ez hiba, mert amiket előadtak, az megütötte a színvonalat. Nem színházi előadás volt, az tény, de kellőképpen látványos, és vicces. Hogy úgy mondjam, megoldotta a feladatot. Sok olyan előadást láttunk, amin éreztük, hogy egyrészt a szereplők nem igazán tudják, mit kéne művelniük az adott színben, másrészt szarta arra mi történ eddig a színpadon. Persze a My hozta a papírformát, és a Dokk darabja is felejthetetlen volt, de úgy éreztük, hogy a mienk vitte a prímet.
Ezen felpörögtünk. Újra felhangzottak a mondatok, amik elkísértek jó pár blogfeladatot: Nyerjük meg! Gyerünk, nyerjük meg! De éjszaka túl sok volt a rejtvény. Mindenki ott ült valahol egy sarokban, és fejtett valamit, ketten-hárman pedig a kreatívokon ötleteltünk. Leült a hangulat, de nem ment túl mélyre, megvolt még a színdarabbal szerzett lendület. (Az éjszak egyik legfájóbb pontja az volt, hogy TASZ egy hölgy karjaiban volt éppen elérhetetlen, és nem pontozta a kreatívkodást. Szerencse, hogy Zsolti ott volt!) Az est egyik legjobb része — meglepő — a keret játék volt. Nem csak egyszerű dobálózás történt, hanem komoly taktikázás is. Persze a kérdés köröket megint nem ránk szabták, nem is szerepeltünk jól. (Jobb volt három éve, amikor kifejezetten a kolesszal kapcsolatos kérdések voltak összegyűjtve.)
Egyrészt Tonyó CsK elvárta, másrészt éreztem, hogy haszontalan lenne fennmaradnom, így elmentem aludni három órácskát. Utána bevonulást és színdarabot terveztünk. (Már az első rögtönzős sikere után megbeszéltük, idén nem írunk szövegkönyvet a másikak sem.)
Bevonultunk, egész jól sikerült. Én kivonultam színdarabolni. A gála szokás szerint pörgött. Nem sokat láttam belőle, vagy háttérmunkáztam, vagy valahol a színdarabról töprengtem, azt meséltem el a különböző résztvevőknek. Amit láttam az ijesztő volt. Az előadásaink sokszor vagy nem voltak jobbak, mint a My-é, vagy épp olyan rosszak voltak. Úgy éreztük, hogy ők az idei ellenfél.
A színdarab — hogy úgy mondjam — megint papírforma volt: A dokk fergetegeset alakított, a My darabján látszott, hogy foggal-körömmel jól akarták megoldani (és ez elég jól sikerült is), és a mienket is szerették.
Féltem. Nagyon erősnek éreztem a My-t, magunkat meg kevésbé. Elrontottuk a hajtást, és nem pörögtük túl az éjszakát sem. (A sportról meg jobb nem is beszélni.) Második helyre vártam a csapatot. Elsőre el se hittem, amikor a második helyre a My-t szólították. Megkönnyeztem ezt is. (Hátra is vonultam, felhívtam zui-t, ő is tudjon róla, és legalább addig se látnak lányos zavaromban.)
Este akartam menni egy tiszteletkört. A legtöbb helyen jószívvel fogadtak, és koccintottunk, és örültünk, hogy volt még egy SH rengeteg emlékezetes jelenettel, de az egyik klub szabályosan kidobott. Abszolút baráti és versenytársi szándékaim csúnya véget értek a padlón némi nyál és emberi salakanyagok kíséretében. Persze két napra rá kaptam rá magyarázatot, hogy miért, de ez egy fájó tüske.
Fájó, hallani azt is, hogy mi minden pletykák keringenek egyes szervezőkről, de most már mindegy. Túl vagyunk rajta, jövőre jobban csináljuk. (Kapjuk össze magunkat, le voltunk eresztve idén!)
Végezetül: Buuuuuuuunkós! Buuuuuuuunkós!
Leave a Reply