Füstölünk

Emlékszem, hogy kiskoromban, a harmadik és a negyedik osztály közötti nyáron, egy langymeleg délutánon épp az iskolám előtt bicikliztem el, és észrevettem a földön egy csikket, ami füstölt. Egy slukknyi dohányt hajított el valaki, és nem vette a fáradságot, hogy eltapossa. Akkor megálltam és fölvettem. Hosszan szemeztem a füstszűrővel, egyre közelebb és közelebb emeltem a számhoz. Végül, amikor már csak pár centire volt tőlem, belefújtam. A cigi felizzott, a felcsapó füstöt felém horda a szél, csípte az orrom, ledobtam, és eltapostam. Ezután olyan őrült tempóban bicikliztem tovább, mintha megpróbálnám utolérni jól nevelt énemet, aki már régen, gondolkodás nélkül továbbment volna.

Akkoriban két legjobb barátom volt, és egy óra eszeveszett körözgetés után bementem az egyikhez. Kihívtam játszani, de nem volt kedvem semmihez. Csak el akartam mondani neki, hogy milyen rossz voltam, hogy majdnem beleszívtam egy cigibe, hogy megfordult a fejemben, hogy cigarettázom, hogy szándékosan, tudva és akarva rosszra készültem, és hogy csak a gyávaságom akadályozott meg benne, egyáltalán nem a jó szándék. Nem mertem elmondani neki, mert féltem: mi lesz, ha ezután rosszat gondol rólam? Végül hazamentem, és leültem a bátyám mellé, aki tévét nézett. Gondoltam, majd ő, majd az én nagy és okos bátyám megmondja, hogy… semmit! Erre nem lehet mit mondani, és féltem attól is, hogy elmondja a szüleimnek, és akkor… akkor akármi történhet!

A másik legjobb barátom dohányzott. Az osztálytársam volt, és dohányzott. Volt egy nyolcadikos haverja, vele szívtak mindig. Furcsa, de sokszor a barátom szerezte be a cigit, mert készséggel kiszolgálták, ugyanis senki nem hitte el egy kilenc éves gyerekről, hogy magának veszi a dohányt. Nem tudom, hogy akkor már törvény volt-e róla, hogy nem lehet dohányárút eladni tizennyolc éven aluliaknak, de a srác, az idősebb haver mindig panaszkodott, hogy sokszor a fél várost be kell járnia, mire kap egy dobozzal.

Megtudtam, hogy a barátom dohányzik. Pletykáltunk róla egymásközt az osztályban, és én nem akartam elhinni. Egyszer láttam egy doboz cigit a táskájában, de bizonyos voltam benne, hogy kell hogy legyen rá más magyarázat. Aztán egyszer láttam, amikor a városhatárban lévő, eldugott motokrossz pályán elszívott pár szálat. Korábban sétáltam ki oda, felmásztam egy fára, hogy nézegessem a tájat. Ők megérkeztek, és alattam gyújtottak rá. Nem akartam elhinni. Csakhamar tovább álltak, és én még estig nem mertem lemászni. Mi lesz, ha beérem őket? Ha megtudják, hogy tudom? Sokáig vívódtam. Majdnem fél évig küzdöttem a tudattal, hogy a barátom dohányzik, hogy olyasmit művel, amiről én azt tanultam, csúnya dolog. Aztán, egyszer szótlanul sétáltunk hazafelé, és kiböktem, hogy tudom hogy dohányzik. Nem válaszolt. Lehajtotta a fejét. Ő is tudta, hogy rosszat csinál. És akkor én hős lettem, mert megmondtam neki, hogy én még mindig a barátomnak tartom, és nem ítélem el, de jobb lenne, ha nem dohányozna. Nem hallgatott rám, de ez már mindegy volt, én akkor már hős voltam. Legalább a saját szememben.

Később, amikor nem mertem beleszívni a cigibe, ő volt az utolsó, akinek ezt el mertem volna mondani. Nem azért, mert pár hónappal korábban én szentbeszédet tartottam neki, hanem azért, mert én gyáva voltam megtenni valamit, amit ő nagyon gyakran meg mert. A bátyámnak sem mertem elmondani. Észrevettem, hogy cigiszagú a kezem. Ettől nagyon féltem, mert tudtam, hogyha ezt megérzik rajtam, akkor nagyon kikaphatok. Napokig szó szerint bujkáltam a szüleim elől, és ha láttak, zsebre volt dugva még az a kezem is, ami a cigi közelében sem volt. Gyakran mostam kezet, amint elmúlt a szappan szaga, már ismételtem is. Pedig akkor a füstnek már nyoma sem volt.

Sokáig szégyelltem ezt a történetet, és nem mertem elmondani senkinek, hogy majdnem rossz voltam; hogy majdnem rossz voltam, mert rossz akartam lenni. Aztán egyre többen kezdtek el dohányozni körülöttem. Öregedtünk. Egyre másra jöttek a történetek, hogy ki hogy menekült meg a lebukástól, amikor éppen valami mögött dohányzott, és kijött egy tanár, vagy lement a fészerbe az apja, vagy arról, hogyan csempészték be a cigit a szobájukba, és hogy hova érdemes azt rejteni. Az ember azt hinné, hogy az nagyon könnyű, mert kicsi. De nem így van, igaz, hogy az olyasmik, mint például a pornóújságok, azok sokkal nagyobb helyet igényelnek, főleg, ha nem akarjuk összegyűrni őket, de azoknak legalább nincsen szaga. (Az elején biztosan nem.)

Akkoriban is nagyon szégyelltem, de akkor már azért, mert nem mertem beleszívni a cigibe. Volt olyan, hogy elmeséltem, de úgy, hogy szinte egy egész szálat találtam, és el is szívtam. Ezzel én lettem a legkorábban dohányzó a barátaim közül, ami jószerével dicsőség számba ment. Ezután olyan is volt, hogy úgy utasítottam vissza a cigit, hogy kösz nem, már leszoktam.

Egyébként dohányozni már majdnem olyan volt, mint nővel lenni. Mindenkinek minél előbb és minél többször át kellett esni rajta. Aki kilógott a sorból, az hazudta, hogy nem is. Volt egy haverom, aki évekig fújta a cigarettát. Nem merte leszívni, inkább csak fújta, és mindenki látta, hogy ott lóg a szájában. Ez az elején még elég volt, de később már észrevették a csalást, és nagyon sokat pusmogtunk róla, hogy mennyire gáz, hogy ezt játssza. Akárhányszor erről volt szó, én éreztem, hogy most engem is nagyon lenéznek, mert én még fújni se fújom. Persze mindig mondták, hogy nem így van. Maga a cigi olyan volt, mint az óvszer, mindig hordani kellett magadnál, hiszen akármikor szükséged lehet rá. Én is hordtam sokszor, pedig még akkor se mertem elővenni, ha valaki kért, mert az övé elfogyott.

Ahogy telt az idő, lényegtelen téma lett a dohányzás. Akkor már tényleg mindenki leszarta, hogy dohányzom-e, és ez nekem nagyon jó volt. Engem sem érdekelt, hogy ők füstölnek, csak olyankor zavart, amikor már annyit szívtak, hogy én nem kaptam levegőt. De ilyenkor bocsánatot szoktak tőlem kérni, én meg meg szoktam bocsájtani. Harmonikus kapcsolat volt.

Még később, már sokszor emlegették, hogy milyen jó nekem, hogy nem dohányzom, és éreztem a hangjukban, hogy őszintén irigyelnek érte. Aztán vettem egy pipát, nagyon ritkán rágyújtottam. Azt nem kell letüdőzni, csak úgy elpöfékeli az ember, amíg a barátai között üldögél, amíg kint dohányoznak és beszélgetnek a folyosón. A füstölés közösséget teremt. Pár hónapon belül egy barátom behajította egy tábortűzbe a pipámat, de az anyagi veszteségen kívül másért nem tudtam rá haragudni.

Eltelt egy év, kaptam munkát, és vettem egy új, drága pipát. Mert miért ne, elleszek vele néha. Az azóta is megvan. Van, hogy hónapokig nem nyúlok hozzá. Most is már két hete nem pipáztam, de tegnap este egyszer meggyújtottam. És most hiányzik.

Eszembe jut egy lány. Évek óta ismerem, és úgy tudtam, ő nem dohányzik. Pontosabban nem szívott semmit mostanáig, mert mielőtt megismertem volna, leszokott. Most, egy kicsit magába zuhant, eltűnt alóla a talaj, és megint rágyújtott. Nagyon furcsa őt így látni. Nem csak azért, mert dohányzik, hanem azért is, mert minden probléma nélkül teszi. Megszoktam már, hogy megismerek valakit, aki bagós, és utána gyakran látom úgy, hogy éppen füstöl. Azt is láttam eleget, hogy valaki eldönti, hogy mostantól ő cigarettázni fog, és megküzd a kezdeti nehézségekkel: köhög, elfelejt cigit venni, elfelejti magával vinni, elhagyja az öngyújtóját, az asztalon felejti az egész dobozt, és folyamatosan harcban áll azzal, hogy meleg füstöt próbál magába erőltetni. Az, hogy ő évek után ilyen könnyedén visszaesett, mutatja, hogy tényleg nem lehet leszokni teljesen soha.

Nemrég találkoztam a báratommal. Azzal, amelyik dohányzott. Régen láttam, negyedik után elváltak útjaink. Csak ő ismert meg engem. Olyan ráncos és fáradt az arcbőre, mintha elmúlt volna ötven, és nem ért fel a mellkasomig. Amikor beszélt hozzám, olyan hangja volt, mintha egy nagy, nyálkás csomó lenne a torkában. Kicsit megijedtem. Hirtelen jobban kívánom a füstöt, mint eddig valaha. Még jobban megrémülök. Nagyon kéne már az a dohány…

Köhögök. Kicsit erőltetem. Persze ettől se jobb, se rosszabb nem lesz, de a kalauzok elhalkulnak. Zavar? El is felejtettem, hogy itt vannak, kicsit meg is rémülök. Nem, dehogy! Csak megfáztam. Azt, hogy ezt miért tettem hozzá, azt magam sem tudom, csak úgy éreztem, hogy magyarázkodnom kell. Újra tizenkét éves vagyok, zavarban feszengek a cigarettafüstben. Engem néznek. Hitetlenül néznek. Magam is dohányzom, amúgy… Egészítem ki ezt az egészet, de ezt minek?! Újra tizennégy vagyok, azt hazudom, hogy dohányzom. Mit művelek én?! Kérsz? Nyújtják felém a dobozt. Nem, köszönöm! Igyekszem leszokni. Újra tizenhat vagyok, a cigarettás múltamról mesélek.

Jaj, ne haragudj! Mind a két kalauz őrült tempóban döfködi a cigarettáit a hamutartóba. Az egyik kinyitja a fülkeajtót, és tereli ki a füstöt. Ó, nem kell, köszönöm, visszakozok gyorsan, mindjárt leszállok az állomáson! Kicsit megkönnyebbülnek. Milyen állomás következik egyáltalán? Győr… Mindjárt ott vagyunk… Mióta nem dohányzol már? A kérdés fejbe vág: mióta már? Mennyit mondjak? Ne túl sokat… ne túl keveset… Három hónapja. Tyű, az nem piskóta, igaz-e! A másik csak legyint. Aztán ne haragudj, hogy ide füstöltünk az orrod alá… Á, semmi! Én ültem ide… Jó is az, mi? Egy idő után csak ez marad az embernek, mi? Hát igen, mondom, közben már csomagolok. Begördülünk az állomásra. Elköszönök leszállok.

A váróteremből nézem, hogy a vonatom továbbgördül hazafelé. Két óra múlva jön egy másik. Addig jól esne egy cigi…