Merengő

Elakadt a szavam. Nem tudtam felelni, hát persze, hogy nem azok, hiszen ezeket én is éppen ugyanúgy elvárom tőle viszont. Látta rajtam a tétovaságom, tudta hogy ez nem jelent jót. Rá akartam cáfolni, oda akartam sózni valami jó replikát, amire nem bír felelni, amitől elszégyelli magát, leül és végigolvassa a munkámat. Nem jutott eszembe semmi, a helyzet lassan lépésről-lépésre egyre kínosabbá vált. Én néztem őt, vállaim összeestek, kezem – papírjaimmal markomban – lehanyatlott. Ő pedig visszanézett rám, tekintetébe beleköltözött a harag, a hirtelen jött düh azért, mert kétségbe akartam vonni szavait, mert meg akartam őt kérdőjelezni, de nem tudtam, mert mindez az egész erőtlen rabszolgalázadásom látszott rajtam, mert értelmetlen tiltakozásom meg sem próbáltam palástolni.

Szánalmas vagy, mondta és rázta a fejét. Szemem lehanyatlott, nem akartam látni, de így is láttam, mert már túl sokszor láttam, ahogy vörös, göndör – loncsos, lompos és bozontos – haja kicsit lemaradva táncra kél és lesajnáló mozdulatait másodpercekkel elnyújtva még hosszan dörgöli az orrom alá. Nem szeretek alulmaradni vele szemben, nem azt mondom, hogy mindig nyernem kell, de ha vesztek, félek. Túl sokra tartom őt, és ami a legfontosabb, hozzá képest magamat túl kevésre. Nem értem, miért van még velem, és nem értem azt sem, hogy képes olyan természetességgel leszánalmasozni. Van, hogy én nyerek, hogy sikerül lenyűgöznöm, de az a baj, a legnagyobb baj, hogy ilyenkor sem hiszem el, hogy tényleg egy kicsit felnéz rám, vagy egyszerűen csak magával egyenlőnek tekint. (Mondtam már neki, akkor egyszerűen lehülyézett. Nem bántón, olyan kis kedvesen: hülye vagy, Mackóm! Egyébként ezt sem szeretem, nem szeretem, ha így hív, nem vagyok én Mackó…)

…nem vagyok én széf! Ezt oda írjam?… és akkor tovább mehetek azon a vonalon, hogy nem vagyok én biztonságos – safe – és leírhatom, hogy mennyire veszélyes – kalandokkal, kihívásokkal teli – vagyok én. Az asztalomon, előttem felállítva egy Esterházy könyv, úgy hogy a szerző képe pontosan rám mered, őt kérdem. Nem felel, mondhatni konokul hallgat. Fényképhez képest persze – gondolnánk – pont eleget beszél. Sajnálom, Kedvesem, mondta, átölelt és hozzám bújt. Ettől mindig ellágyulok – megkeményedem?! Nem ellentmondás, másik szerv –, pont ezért csinálta. Tudod, hogy nem gondolom úgy, csak túl gyorsan jön a számra. Persze hogy tudom, jól tudom, hiszen ismerem a bátyját, akinek gyakorlatilag ez minden második szava. Mintha nem is ismerne más jelzőt, negatívat legalábbis biztosan nem. Neki minden szánalmas, az étel nem rosszízű, hanem szánalmas, a tévéműsor nem unalmas, szánalmas, szánalmas az idő, szánalmas a hajam, szánalmas a munka, szánalmas a fizetése is. (Ez mondjuk helyes és logikus, nem mondhatja, hogy nem az érdemei szerint fizetik.) De emellett ami jó, az is sokszor szánalmas, szánalmasan jó az alakja, szánalmasan nagyot szeretkezett tegnap, szánalmasan szép munkát végzett; valahogy az egész világ olyan szánalmasan szánalmas… Mégse szán soha semmit, az egyik legszívtelenebb ember, akit ismerek. Mellette nem csoda, ha ilyennek nő fel egy ember, ha még akkor is gyakran leszól, ha nem akar, ha nem úgy gondol, ha igazából szeret.

Nem haragszom, csak…. szerettem volna, ha elolvasod. (Ahogy én ezt akkor mondtam… szerintem gyengébb lelkületű asszonyok meg is sirattak volna.) Sajnálom, Mackóm, de nem megy… Nem megy?! De miért nem megy?! Nem értettem, tele voltam kérdésekkel. Mi a baj vele, kérdeztem, hangosan, miért nem megy? Hát, mert nehéz olvasni. Összefolyik a párbeszéd és az írói kommentár… Az így jó! Kiáltásommal megijesztem kicsit. Az manapság így… divat. Az így jó?! Kérdezett vissza. Ezt ugye nem gondolod komolyan? (De, komolyan gondoltam.) Arról nem is beszélve, hogy mi az, hogy divat? Kérdése mellbe vágott. Megint nem tudtam mit mondani. Már ne haragudj, folytatta, de azt akarod mondani, hogy szarul írni divat?

Miért nem jelölöd a párbeszédeket? Kérdésem megint Esterházynak szól. Nem véletlen tettem ki magam elé, mentorom ő, vagy legalábbis szeretném, ha erre az írásra azzá válna. Most se válaszol, csak komótosan – komóttal – néz le a képről. Ezúttal hajthatatlan vagyok. Nem tágítok. Észre is veszi. Mert így jön a kezemre, feleli vállvonogatva, nem szakítom meg magam a formázással; arról nem is beszélve, hogy ha jó a stílus, jó a szöveg, akkor érthető, akkor könnyen olvasható. Nálad ez még nyilván nincs meg. Nyilván?! Ez a kérdés olyan hirtelen tör ki belőlem, hogy szinte fel se fogom, hogy beszélek. Ha meglenne, akkor értették volna, hogy mit írsz. Amúgy én többször átolvasom a szöveget és javítok, ha kell, és ha kell, bejelölöm azt, ami nem érthető. Na, írjál! Parancsolóan rábök a papírra, pont a loncsos, lompos és bozontos részre. Nagy levegő!

Nem, nem szarul írni a divat, hanem… Egyszerűen úgy alakult az íráskultúra, annyira tudnak már olvasni az emberek, hogy nem kell, mi meg elhagytuk, mint egy béklyót. Ti? Na jó, adtam meg magam, Ők. Tudod, Mackóm, azért mert valaki a kútba ugrik, neked még nem kell. Nem is ugrom! Amikor először ilyet láttam, nekem is nehezemre esett, de később rákaptam, érzem már az ízét, már nem zavar. Ráadásul tömörebb így a szöveg. Szebb, ha engem kérdezel.

Lehet ám, hogy velem van a baj, mondom Esterházynak. Hogy kell jól írni? Nem felel a kérdésemre, a fülét vakarja. Mi a jó írás titka? Ez már körkérdés, mindenkinek szól. Kosztolányi kiált le a polcról: Engem ne kérdezz, én nem tudom. Kérdezd Esti Kornélt, na ő tudott írni, egészíti ki az előző gondolatot. Csalódott mély lélegzetet veszek, felállok, keresek egy Szív Ernő tárcát, és belecsomagolom Kosztolányit: Beszélgessetek! Most egészen úgy mutat a polcon, mint egy elcsomagolt zsíros deszka. Hát hiába, nem csak kenyérrel él az ember!

Szia, mit csinálsz? Kedvesem jön be a szobába, arca derűs, hangja cseng. Semmi különöset, mondom, közben próbálom eltakarni az eddigi munkámat. Mi az, kérdezi, Kosztolányi megint beszólt? Nem, csak hiányzott neki Darvasi. Mit szeretnél? Semmi különöset, mondja csevegő hangon, míg épp a Kosztolányi kötetet bundátlanítja – egy újabb bőrt húz le róla –, csak hiányoztál. Szegény Dezső, mindig bezárod. Szegény Dezső? Ha megtanulna viselkedni, szabad lehetne egész nap. Én nem szóltam volna egy szót sem, ha hajlandó lettél volna békén hagyni. Látod, Kedvesem, még neki áll feljebb…

Ő persze erre nem szól semmit, mögém áll és átöleli a nyakam. Mit írsz, teszi fel a kérdést. Ó, semmit, felelem gyorsan. Semmit? A kérdés Esterházytól jön. Te is benne vagy. (Beköpött a szemét) Benne vagyok? Hát… habogok, benne, vallom be végül. Leírom éppen, hogy hogyan reagáltál a pályaművemre. Na de ezt miért teszed? Mert az előző nem lett jó, de fontos nekem ez a pályázat. Az alapján, amit az előzőről mondtál, bizony rám fér váltani. Na mi az, kérdezi mosolyogva, visszatérsz a régi jól bevált formákhoz? Nem, a formát tartom, a tartalom változik. De azt ugye tudod, hangjában a kétkedés cseng, azt ugye tudod, hogy én nem a tartalom szerint ítéltem…. Igen, tudom. Akkor miért gondolod, hogy ez jobb lesz? Az előzőnek a tartalma is kicsit szokatlan volt. Vállamra hajtja a fejét. Miért, annak mi volt a tartalma? Ülj le, mondom, elmesélem! Ő leül, én a kezébe nyomom a papírokat.

Kezdetnek mindjárt itt van az egyik főszereplő, aki egy rendőr, egy nyugalmazott rendőr, aki unatkozik. Nap mint nap felkel, és nincs igazán fontos dolga. Úgy rendezte be az életét, hogy maximálisan a munkájára tudjon koncentrálni, és ebből az következik, hogy most nincs kertje amit gondozzon, hobbija amit űzhetne, csakis az ő egyetlen kicsi lánya.

Várj, szakít félbe, van egy lánya? Egy kislánya? Nem, felelem, egy nagy lánya van, tizenkilenc éves. Már vele sem kell törődni… Ezzel nem értek egyet! Attól, hogy valaki nagykorú, a szüleinek még kutya kötelessége foglalkozni vele, és… Jó-jó, nem úgy értem, úgy értem hogy ő már el van egyedül is. A lényeg az, hogy a pasi tök magányos.

Ott van a másik főszereplő. Ő egy stiklis alak. Az a fajta, akivel már volt dolga a rendőrségnek, nem is egyszer, de semmi olyasmibe nem keveredett, amiért komolyabban megbüntették volna. Fiatal, jóképű, kigyúrt. A rendőrünk lánya beleszeret. Hadd találjam ki, Apuka innentől kezdve azon van, hogy közéjük álljon, és lecsukja a srácot. Nem is rossz, de nem! Annál haladóbb szellemű. Egyébként pont ez lesz a baj. Hogy lehetne ez a baj? A kérdés jogos, figyelj:

Fater elég haladó gondolkodású ahhoz, hogy a szabadidejében az interneten lógjon. Blogokat olvas. Többek között a mi kis barátunk blogját is olvassa. A srác egy alkalommal leblogolja, hogy micsoda szerelmes estét töltött a párjával. Belemegy minden részletbe, apuka felizgul, magához nyúl. Később tudja csak meg, hogy a blogger a fiú, a lány a lánya…

Várj! Szakít meg ismét, úgy látom, a novella leghosszabb része ez a szexjelenet. Persze, felelek, a szavak miatt. A szavak miatt? Igen, egy modern novellától elvárják, hogy gyakran tartalmazza azokat a szavakat… Melyik szavakat? Hát… például a vagina vulgaris… meg a penis (secundaris)… Micsoda?! Én nem várom el, szól közbe Esterházy. Nekem is csak véletlen elő-elő kerül, mondja Vámos, aki eddig méltatlanul, arcra fordítva hevert az asztalon. Felfordítom – nehogy nekem magától forduljon fel; így lehetőséget kapok arra is, hogy később ismét le fordítsam – majd számon kérem őt is, meg Esterházyt is, hogy ezzel mégis mire akarnak utalni? Nem felelnek, háborúban hallgatnak a múzsák.

Látod, Kicsim, mondja Ő, nem a szavak használata a lényeg, hanem hogy hogyan használod őket. Persze, vágom rá, itt annál azért több van. Gondolj csak bele, egy idő után vannak akiktől elfogadnak mindent. Nem a szavak használati módja, hanem az eredete a fontos. Az eredete?! Ez a felháborodott kiáltás a polcról Szerb Antaltól jött. Nem az eredet a fontos. Akárki akármit mond, az elismert művekben mindig ott van a szikra. Szikra? Ne haragudj Antal, most először vitatkoznom kell veled: nincs mindig szikra. Edgar Allan Poe regényeiben hol a szikra? Vagy ha abban ott a szikra, miért nem fogadjátok el a többi krimit? Nos, kezdi Szerb a magyarázatot, Poe azért elsősorban a költeményeiért valaki. Arról nem is beszélve, hogy teremtett egy műfajt, egy olyasmit, ami sok-sok… …hát írónak jelentette a megélhetést, amit az emberek szeretnek. Ne feledjük el, hogy ő egy derék iparos volt, kutatta, mitől élvezik az emberek a prózát, és úgy néz ki, jó következtetéseket vont le. Na és akkor Rejtő? Ő talán nem egy derék iparos? Sokan éltek légiós történetekből is; az emberek imádják a könyveit! Rejtő… inkább csak – folytatja – a szóvicceivel építkezik. A nyelv kétértelműségével ad el nekünk egy lehetetlen történetet. Karinthy is a nyelven lovagol, vitatom. Nagyon jó, hogy felhozod! Karinthy megragadja a lelket, nem csak nevettet, felüdít mindenestül. Ezt én nem fogadom el. Ez nem mérhető!

A művészet nem mérhető, Mackóm, a művészet valami más, megfoghatatlan. Mitől lesz két elhajlított vas műkincs, de két elhajolt vas nem? Az egyik azért, nem adom fel a vitát, mert ki tudja, ki fia borja művészúr csinálta, a másik meg azért, mert azt meg a Jóisten! Most ezzel azt akarod mondani, ahogy Kedvesem magyaráz, lassan köröket ír le az ujja a levegőben, azt akarod ezzel mondani, hogy Istent szarra se nézik? Nem, de azért nem egy elismert művész, vagy igen? Gondolj csak bele, folytatom, ha én lemásolom Velasquez egy munkáját, akkor én köcsög vagyok, ha ő lemásolja az Úr egy erdejét, akkor művész; hát hogy van ez? Egyrészt, javít ki Kedvesem, ő nem éppen a tájképeiről híres, másrészt ez azért túlzás, ugye érzed? Velasquez munkáiban ott van az, hogy mindenen, minden mozdulaton, alakon, színen érződik, hogy azért van úgy, mert ő olyannak akarta ábrázolni, mert mindenbe belevitte a gondolatot. Na és a fényképészek? Ott is, beállítás, színek, fények, minden! Ha te viszont lemásolsz valamit, mármint a szó legszorosabb értelmében másolod, akkor nem a te akaratod van benne, hanem az eredeti szerzőé. De azt te is tudod, ragozom tovább, hogy nem elég az akarat, a gondolat, a szándék, van akitől akkor sem fogadják el, ha mindez megvan, másnál meg már föl sem merül, hogy kételkedjenek, tudják, hogy úgy kell lennie, hogy oda szánta, oda gondolta, és lehetetlen, hogy éppen csak az jött a kezére. Miért van ez? Mert Ő, míg mondja, megfogja a kezem, mert Ő már eleget tett le az asztalra. Tudják, hogy képes rá, és ha néha mégsem… hibaszázalék, most tényleg neked magyarázzam?

Nem kell, nem kell, hogy magyarázza. Megszorítom a kezét, odahajol hozzám, átölel. Szabad mondanom valamit, kérdezi halkan. Persze hogy szabad! (Nem értem, miért gondolta, hogy nem.) Csak szeretném, ha tudnád, hogy azzal most el tudom rontani a hangulatot rendesen. Szerintem, amit írtál… Nem sokat ér!

Magyarázkodni akarok. Nem ez a fő vonal. Nem a szexjelenet lett volna a fontos, az csak úgy benne lett volna, hanem az, hogy a gondolat, hogy mit tett, mire élvezett, élvezkedett a rendőr, az nem hagyta volna nyugodni, hogy lassan felőrlődik szégyenében… Most akartam egy kicsit sokkolni. Polgárpukkasztani. Olyat tenni, mondani, vagy valami olyannal előállni, ami… nem is tudom… hogy felfigyeljenek, tudod? Hogy most megcsináljam a szerencsémet, onnan meg sima az út. Sima az út? Elereszt. Szemembe néz, úgy mondja, hogy már a hanglejtéstől elolvadok. Hát nem figyeltél, nincs véletlen babér! Az, hogy Ők körülvesznek a szobádban, egyáltalán nem véletlen. Nem egy szerencse, amit megcsináltak, egy végigdolgozott élet, tudod?! Egy becsülettel végigdolgozott élet, egy életmű, amiben sokszor és sokat tettek le az asztalra. Hát ez az, adok neki igazat, látjuk az értékeiket abban a sokban, de hogy tegyek le ennyi mindent tizenötezer karakterben?

Itt a pályázó felnéz. Most jut eszébe. Tényleg. Tizenötezer karakter. Olyan messze még a vége… Nem szereti, hogy meg van kötve a keze, és szégyelli, hogy ennyi karakter van a háta mögött, és mégsem elég. Iszik a teájából. Eltöpreng. Segítséget kér, lekiabál nekem a lapra: mit tegyek? Én sem tudom, én sem szeretem így! Legalább minket fejezz be! Bólogat, én meg szomorúan elfogadom, hogy az én mesém vége nélkül marad. Várok. Nem tudom, hogyan, nyögi a pályázó, mit akarsz? Szeretkezni vele, vallom be… meg befejezni valahogy, akárhogy a novellámat… Kacéran elmosolyodik. Hát jó, mondja. Úgy lesz. Elfordítom a könyveimet, ne nézzenek minket. Kedvesemet, átölelem, megcsókolom, összefonódunk, lassan fölrakom az asztalra, rá a lapokra. Ölelő karom ráfonódik, ruhája lerepül. Szeretlek, mondom. Szeretem szóval, szeretem tettel. Elkenjük a tintát. Ez így éppen tizennégyezer-kilencszázötvenöt.