Barátomnak

Nézd, neked írom e verset!
Ritka, szép dolog.
Szerelmekhez születnek ezrek,
de én, most rád gondolok.

Hiányzol! Úgy beszélnék veled!
Elmesélném a fél világot,
de most épp a munka eltemet…
Óh! Ilyen csúfságot, mondd, ki látott?!

Nincs rád időm…
vagy erőm nincsen?
A világom egy pillére kidőlt,
elveszett egy hatalmas kincsem…

Szeretem azt, hogyha veled beszélek,
— hordjak össze bár hetet-havat —
attól én sohase félek,
hogy e kapocs köztünk megszakad.

Veled nyugton lehetek őszinte,
vagy veled szemben gyenge,
nem undorodsz meg, sőt szinte
legjobban ilyenkor szeretsz Te!

Ha bűnöztem, s nyom a bűnöm,
biztos, hogy nem veted szememre,
de ha látod rajtam, hogy eltűröm,
a bűnbánatot te vered fejembe.

Jó, hogy neked én mindig Én lehetek,
és az hogy te nekem mindig Te vagy,
mert ezek egyszerű szerepek,
ezektől nem fárad se szív, se agy.

Szemem sarkában egy kósza könnycsepp,
mert büszkeséggel tölt el, ha arra gondolok:
— szívemből eléd akármit öntsek —
Te a barátom vagy, és én a barátod vagyok.