Szép mesék vannak, hol igen, hol nem, ott ahol tengerek üveghegyekhez érnek, és ahol szokványos malacok vígan éldegélnek. Szállnak ezek szájról fülbe, és onnan újra szájról útra kelve messze-messze.
Ilyen mese az, melyben a vén tölgynek csak levele rezzen, ha jő a szél, és jő bizony, de alant az ifjú nádnak nincs semmi oltalom; az dől arra, merre a szél csak csavarja, csűri, a nád meg csak csendben tűri. Mindenki látja, minő szégyen, hogy ők egymás mellett élnek eképpen, holott az egyik gerinces és dacos, a másik köpönyegforgatón hajlékony, alattomos.
De jő a szél, és jő az igazság, orkánba bújva szörnyű vadság árad szét az erdőn, és az ifjú nád tekergőn földre rogy, míg a tölgyfa állja-állja, haragját levélzúgás kiabálja, de végül utolsó reccsenésben ő is elterül, és mikor az ég újra felderül, a tölgy halott, míg a nád lassan újra lábra kapott.
Innen is kitűnik, hogy szép a gerinc, de ha vihar dúl, mese nincs, az erkölcsöd lehet a véged, és La Fontaine ennek itt vet véget, de tovább viszi ezt egy kínai nézet:
Vándor jő át az erdőn, csapzottan, ázva, látszik rajta, hogy a vihar megtépázta, meglátja a kidőlt büszke tölgyet, a reccsenve robbant törzset, ami a végsőkig bírta, és bánatát dalba sírja. Előveszi kését, lemetszi a nádat, furulyát farag, hogy fújjon siratónótákat.
Nézzük akkor az ázsiai képet, ami arra tanítja a népet, hogy bár elveid ára lehet az életed, a történelem megőrzi képedet.
A történetnek azonban itt koránt sincs vége, sőt most értünk el az út elejére. Jön még más is az erdőbe, meglátja a nagy fát, nekiáll, és farag belőle vaskos gerendát, ami tartja a házat, vagy asztalt, vagy bölcsőt, csupa olyan tárgyat, amiért hálaimákat mondanak az emberek, amiket nem hagy el a lusta emlékezet.
A nád viszont a vándorral hosszú útra megy, és mindenütt belőle dalok zengenek, míg az ember letelepszik végül, és öreg lesz, elhull, emléke pedig gyémánttá szépül és sokszor mesélik róla az unokák-gyerekek, hogy ezzel a furulyával fújta újra és újra azt a sok szép éneket, és a nád azért, mert pici volt, hajlékony és gyenge, belemerevedett egy másik emlékezetbe.
De akkor mégis, hol ennek a veleje, mit tanít meg nekünk a világról e mese? Elárulom néked, hogy a tanulság megbújik legott, hogy mire megdicsőültek ők, addigra már mindkettő halott.
A mese az mese
Posted
in
by
Tags:
Leave a Reply