“(…)Gondolatban még mindig a legénybúcsún ült, ahonnan korábban eljött. Szerette ezt a gondolatot. Szerette azt, akit búcsúztatott, szerette a gondolatot, hogy megnősül, szerette a lányt, akit el fog venni, és szerette, hogy az ünnepelt boldog volt és önfeledt.(…)”
A fiú agyát nyomta a sör, a bor és az a szemernyi pálinka, amit még az előzőek tömegeihez ivott. Nem fog hányni. Ezt már tudta. Ismerte magát ennyire. Azon gondolkozott, vajon meddig bírja még ma reggel ébren. Nem akart lefeküdni, ilyenkor, ha lefekszik, szorítani kezd a gyomra. Nem hiányzik neki.
Unalmas filmet nézett a monitoron. Inkább csak hallgatta. A szemei jószerével csukva voltak. A film angolul szólt, ő pedig már nem igazán értette az angol szavakat. Gondolatban még mindig a legénybúcsún ült, ahonnan korábban eljött. Szerette ezt a gondolatot. Szerette azt, akit búcsúztatott, szerette a gondolatot, hogy megnősül, szerette a lányt, akit el fog venni, és szerette, hogy az ünnepelt boldog volt és önfeledt.
De szerette azt is, hogy eljött. Hogy nem maradt ott, azt ünnepelni, hogy más végleg párra lelt, amikor ő egyedül volt. Egyedül volt a buszon hazafelé. Egyedül volt a lakásban. Egyedül volt bejelentkezve a kedvenc oldalán, az MSN-en, a Skype-on és még a Steam-en sem volt fent senki, akit legalább nick-ről ismer.
Csend volt. Iszonyatosan nagy és nehéz csend. A film duruzsolt ugyan, de egyszerre véget ért. Megszakadt az egész közepén. Hátradőlt, és ledobta magáról a fejhallgatót. Az csörömpölve pattant le a monitor mellett álló száraz-macskaeledeles zacskóról. Eszébe jutott a macskája. Fél éve tűnt el. Azóta áll ott az a zacskó, bontatlanul. Épp aznap kellett új eledelt venni, amikor a tigriscsíkos állat nem bukkant fel többet.
A szobára megint rátelepedett a csend. Eltűnt a zaj. Nyomtalanul és búcsú nélkül. Mint az előző párja, aki összepakolt és elutazott három országnyi távolságba. Nem köszöntek el, összevesztek előtte. Makacsok voltak, és ez már így is marad. Két hónapja magányos, hat hónapja nincs macskája, öt perce nem szól a film, és fél perce zörrent utoljára a zacskó.
Ahogy telik az idő egyre elhagyatottabb lesz, egyre kevesebb minden marad meg neki, egyre kevesebb marad meg mellette, egyre… Már egy perce hallgat a zacskó, már hat perce nem szól a film, még mindig hat hónapja tűnt el a macska és még mindig két hónapja nem látott nőt. „Az igazán fontos dolgok állandóak az életben.” – felhorkant a gondolatra.
Elég ebből. Elég az elhagyatásból, a csendből, a csalódásból, a magányból, az egyedül töltött buszutakból, ahol senkid sincs a tömegben, a néma világhálóból, amin másodpercenként több terra élet fordul meg, csak körülötted fagyott minden.
Fölkelt. Az erkélyhez sétált. Nekidőlt a korlátnak, és mélyeket lélegzett a hűs hajnali levegőből. Szabad volt. A szél, ami átjárta szabad volt. Hozzá suhant, belé bújt, majd újra arra repült, amerre szeretett volna. Ő is el akart repülni. Lenézett a mélybe. Két emelet. Ezt még megússza? Alatta beton, rajta ugróiskola. Talán le kéne dobni egy követ, hogy megmondja, melyik négyzetre célozzon? És ha eltalálja, akkor mi lesz?
Belépett a szobába, felkapta a földről a macska üres tálját. Elengedte. Az lezuhant, földet érve a hatosra esett, remegve fölpattant, és elgurult a focipályák irányába. „Jó, de ez műanyag.” – gondolta.
A gúla alakú tál párat pattogott, majd nagy körívben visszafordult, és nem messze a lezuhanás helyétől állapodott meg végül. „Te bezzeg hazajársz!”
Mély lélegzetet vett. „Rendben van, ugrok.” Körül nézett, látja-e valaki? Van-e bárki, aki közbeszólhatna, aki miatt füstbe mehetne a terv? Sehol senki. Egyedül volt. Végzetesen egyedül.
Lendületet vett, de keze megcsúszott a harmatos korláton. Majdnem elesett. Megnyugodott. Lehunyta a szemét, és imádkozni kezdett. A Miatyánkot. De nem tudta jól. Soha nem tudta jól, és most még nyomta is a fejét a sör, a bor és a pálinka, amit megivott. Ilyenkor, régen megkért valakit, hogy segítsen. De most nem volt ott senki. Egyedül volt.
„Ámen!” – mondta magában és felnézett. A horizonton lassan bújt elő a Nap. Egy picit elmélázott, majd megérezte kézfején az első sugarakat. A meleg fény pár pillanattal később felszaladt a testén és elkezdte melegíteni az arcát.
„Persze! Új nap! Mindig egy új nap virrad! Új remény! Új kezdet! Hát a lószart!” Haragudott a Napra. Őt nem fogja meggyőzni semmiről! Ezt, ezt meghagyja az utókornak!
Leült a gépe elé, és különböző profiljaihoz státuszüzenetet fogalmazott. „Nincs az a Nap, ami új fényt vethetne az életemre!” Mély levegőt vett. „Most már csináld!” – biztatta magát. Kilépett az erkélyre. Megfogta a korlátot. Rányávogott egy macska.
Nem az övé. Kicsit se hasonlítottak. „Nem fogsz belőlem enni!” – gondolta. Elővette a macskatápot, kinyitotta, és kiszórt belőle a padlóra. A macska nem habozott, átugrott a szemközti faágról, és enni kezdett. Apró jelzőhang ütötte meg a fülét. Egy rég elfeledett ismerőse írt neki.
„Szia! Ilyenkor fent? Mit csinálsz? Mi van veled?”
„Semmi különös.” – gépelte. – „Csak nézem a napfelkeltét.”
„Gyönyörű, ugye?”
„Az.”
„Ilyenkor örülök, hogy élek.”
„Én is.”
Leave a Reply