Tündér

Mentem egy mezőn, árkon, bokron által. Éjjel volt, felettem csillag lebegett. Nem tudtam hová, minek megyek, csak azt, hogy megyek, míg mehetek. Aztán belé botlottam. Ott ült, csendben, nyugalomban, körötte virágok, és én el se hittem, hogy a gyenge fényben, a Hold alatt mit látok.

– Szépek lesznek – mondta ő –, ha kinyílnak reggel. Már csak meg kell várni kellő türelemmel, míg a Nap lassan felkel.

– Még csak most ment le! – tiltakoztam. – Soká jön el.

– Nem baj, semmi dolgom, ráérek hajnalig; el majd csak akkor kell sietnem.

– Hová, e tájon, mely oly kietlen, hogy csak fű és lapos föld, meg semmi más, hogy nézni is unalom?

– Semmi más? – kérdezte nevetve. – Itt-e ház, benne szék meg asztal. Vacsora is, ha megkívánnád. Ha bármi kell, hát vedd csak el, épp a ház úrnője marasztal.

És megfordultam, körbenéztem, legyökereztem ott egészen: ott termett egy vártorony – vagy egész vár talán? – benne talán gyertya égett, és a fénye az ablakon át arcomba világot dobott. Szótlanul, döbbenten maradtam legott.

– Gyere be! – mondta ő, és belépett e drága nő. Nem láttam mást, csak körvonalait. Nálam kisebb volt picit, ahogy lépett, szoknyája harangozott, és a néma bim-bamok nyomán eszem elkalandozott.

Utána mentem, be a fényvilágba, és ott állt előttem a világ legszebbik virága. Éreztem, sőt tudtam is kapásból, hogy szépsége embernek túl sok volna, formája nem lehet igaz, és kővé meredve álltam, míg rám csöppent egy kis csepp viasz. Nem néztem föl, tudtam, csillár alatt állok. A csilláron gyertyahad ontja a világost, mi végre megmutatta őt.

Arca szép volt, nem ovális, épp hogy nem kerek, az alján álla gyenge csúcs… és azok a nagy szemek! Kékek, sötéten akár a tenger, ha szép idő van, és a színe épp hogy csak remeg. Teste lágy íveket formáz, hol gömbölyded, hol darázs.

– Milyen zenét szeretsz? – mosolyog, majdhogy nem nevet.

– Bachot. – mondom flegmán, hogy ne lássa, épp epedek.

Megszólal két hegedű – nem ez nem lehet – művészek teremtek mögöttem, és húzzák a kedvencemet! A fejem kapkodom, egy gyönyörű nő áll előttem, és mögöttem lírai imában szól egy halk fájdalom.

– Táncolunk? – kérdezi kezét kinyújtva, de nem mozdulok.

– Szeretnék, de sajnos… én nem tudok…

Legyint. Csendesen nevet. Hangja apró csengettyűkkel versenyez. Közelebb lép hozzám, kezemet ő teszi derekára, csendesen ringatózunk a hegedűk holdfénydallamára.

Feje mellemen nyugszik. Én mindig félve mozdulok. Gyönyörű, göndör arany haja remeg, ahogyan fújtatok. A szívem kalapál, mintha félne nyugton maradni, vagy nem férne többet el azon a falatnyi helyen, mi neki jutott. Lassan félre fordulok…

Istenem! Ez nem lehet! Lábunk nem éri a padlót, csak a kék eget.

– Repülünk? – kérdem tőle, vagy magamtól.

– Csak te – mondja akkor –, nekem azt nem lehet. Majd rájössz, ha itt hagysz nemsokára, meglásd, én nem megyek.

– Itt hagylak? Én?! Esküszöm, soha! Miért mennék e varázs helyről valaha is tova?!

– Nem tudom miért, én nem kérdezek, de remélem, valamit azért kérhetek! – fülemhez hajol, suttogni kezd. – Vigyázz rá!

Kire?! Én?! Mit kérsz, mit tegyek?!

De már nincs hegedűszó, se gyertyafény, a vár sehol, a mező sötét és hideg. Hová lettél el? És miért? Nem szeretsz?!

Megkereslek, döntöm el, és széthajtom az összes füvet. Lenned kell valahol! Felfordítom az összes követ.

De szól a vekker. Hirtelen felébredek. Hogy álom volt?! Nem, az nem lehet! Hisz annyira élő volt, tiszta és igaz… És felcsillan a sötétben egy fénylő folt, egy kis vigasz: Láttam már ez arcot! Tudom. Nem filmen, nem képen, valóban. A tündér, ki ma megkísértett, valaha előttem állott.

De ki volt az? Ki lehet?! Szemeimmel támpontot keresek… Nincs semmi! Szakadt szék, csorba bögre, régi asztal, az ágyamnál zsebkendősereg. Tán csak láz volt, mi velem játszott? Valljuk be, meglehet…

Nem, ismerlek téged… Jaj, miért felejtek mindenkit el?! De nem, ez egyszer nem lehet, ha kell, ezerszer is megjegyezve betűkbe öntlek tégedet!

Lassan írok. Hideg van. A hajnal csöpögős és hideg. Furcsán születnek nyomodban a szók… Talán versbe szedni lett volna helyesebb…