Futok, kezemben lándzsa,
alattam a föld dübörög,
lopakvásból hajszába váltva,
rohanok, hogy ölök,
vagy megőrülök.

Zsákmány

Futok, kezemben lándzsa,
alattam a föld dübörög,
lopakvásból hajszába váltva,
rohanok, hogy ölök,
vagy megőrülök.

Előttem száguld,
riadt a vad,
szíve összerándult,
félelme nagy,
légzése lassacskán kihagy.

Kimúlt belőlem a kegyelem,
az éhség vezet már,
nincs kenyerem,
meleg otthon se vár,
testem egy merő sár.

Megálltunk, feladta,
előttem az őz remeg,
barna szemében könny mutatja,
„Jót futottunk, szerettelek.”
És én kiáltok: Az ég megadta!

Aztán fújtat, hozzám dörgölőzik,
mellére dárdámat ő teszi,-
és én látom, hogy féltve őrzik,
az életemnek összes őzei,
holott vélem csak ő kergetőzik.

Ez volt a vad, mi létre hívott,
ő szült belőlem nagy vadászt,
és futtatott míg kedve dívott,
és most feladta a csatát…
Májam mind hiába hízott…

Nem tudom őt megölni,
leszúrni egy ilyen vadat nem lehet,
dárdámat igyekszem összetörni,
és fülébe súgom, elmehet…
És messze tűnt már, az erdő újra őrzi…