Vándorlok, de nem vagyok vándor.
Nincs otthonom, de megszállok bárhol.
Romantikus lelkek úgy hívnak: Szabad!
Csak tudnám hogy életem éppen merre halad…

Vándorlok

Vándorlok, de nem vagyok vándor.
Nincs otthonom, de megszállok bárhol.
Romantikus lelkek úgy hívnak: Szabad!
Csak tudnám hogy életem éppen merre halad…

Szárnyakat növeszt rám magányom.
Nincs szerelmem, de van sok barátom.
Horgonyom nincs, csak kikötőim vannak,
a nyílt vízre törve ők sorra cserben hagynak.

Hiányzik belőlem az életadó szikra,
talpam alól a rendületlen, biztos, erős szikla.
Akárhányszor is hágok fel egy hegyre,
soha nem jutok a Földről fel a Mennybe.

Egyedül vagyok, enyém minden csoda,
csak én látom azt, mit az Isten tesz le oda,
hol csak én járok egyedül, magamban…
Sokakkal indultam, de egyedül maradtam…

Lehagytam őket, vagy én maradtam le?
Én nem tudok dönteni, feleljél rá Te!
Itt ülsz velem szemben, a koszos kocsmakövön,
hely már nem jutott, de mi iszunk a küszöbön.

Én elmesélem, mindazt, amit láttam,
amit a vándorláson magamnak találtam,
te meg elmeséled, hogy itt laksz éppen szemben,
és én elmerengek ez otthonra lelt szemben.

Aztán zár a kocsma, már jutott asztal is,
én egy marék pénzt fizetek, van köztük hamis,
máshová való, vagy csak simán kopott,
és bevallom csendben: némelyik lopott…

Hazamész, hazaérsz gyorsan, itt laksz.
Nem hívsz be, elköszönsz, mosolyogsz, itt hagysz.
Én gőgösen másvalaki ajtajához fekszem,
de álmodom róla, hogy én lakom szemben.

Nem sírok, nevetek, mivel én így szoktam,
párnám a süvegem, mit magammal hoztam.
Otthonról álmodok, de Isten csak legyint,
tudja, hogy holnaptól vándorlok megint.