“Mert ilyenkor akarva-akaratlan elgondolkozik az ember, hogy ugyan most jó, de hamarosan összecsapnak a fölötte a hullámok, és utána ki tudja, mi lesz… Mert lehet, hogy a hullámok meggyötrik testét, de feltépik pányváit is, és később partra dobják valahol. Hogy ott talpra áll, és elindul magának új helyet, vagy hazatérési módot keresni, az más kérdés.”
Tulajdonképpen a költő boldog volt. Tényleg. Boldog. Nagybetűsen boldog. Abban az állapotban volt, mint a halálraítélt, akit kikötöztek a sivatagban, és már hosszú órák, vagy napok óta szívja a testéből az életerőt a sivatagi nap, és egyszerre árnyék borul rá, és langyos vízpermet locsolgatja. Nem aktív alakítója a sorsának, nem ő oldotta meg a problémáit, de a problémák megoldásra kerültek, és ez már csak így önmagában is jó. Persze megszabadulni még jobb lenne, de soha nem volt telhetetlen.
A baj csak akkor következik be, amikor a halálraítélt kinyitja a szemét, és meglátja, hogy óriás hullámok tornyosodnak fölötte mindenfelől, és az azok oldalán felfutó vízből cseppennek ki néha rá a cseppek. Mert ilyenkor akarva-akaratlan elgondolkozik az ember, hogy ugyan most jó, de hamarosan összecsapnak a fölötte a hullámok, és utána ki tudja, mi lesz… Mert lehet, hogy a hullámok meggyötrik testét, de feltépik pányváit is, és később partra dobják valahol. Hogy ott talpra áll, és elindul magának új helyet, vagy hazatérési módot keresni, az más kérdés. Vagy az is lehet, hogy magatehetetlenül várja a segítséget, és végül meg is segítik, vagy egy kutya elkaparja, esetleg mérges útonállók akadnak rá, akik persze nem tudnak már elvenni tőle szinte semmit. De az is lehet, hogy a hullámok rögvest megölik, vagy nem is rángatják, és végül ott fullad meg a hirtelen támadt tenger fenekén, a sivatag kellős közepén. A gondolat, a benne megbúvó paradoxon miatt igazán tetszett neki.
Arra gondolt, hogy annyiban jobb a sorsa, mint a halálraítéltnek, hogy ő önkezébe veheti a sorsát, és megelőzheti ezt az egész hullámos mizériát. El is kezdte. Nem volt kedve kiszolgáltatottan kiszenvedni. Csak nem tudott dönteni: a borotva, az jó. Felvágja az ereit, beül egy kád vízbe, és várja a véget. Sőt! Mindezt csodás rímkoszorúkban képes megfogalmazni a búcsúlevelében, és úgy tud búcsúzkodni, ahogy egy költőhöz illik. Persze ez a folyamat fáj. A vágás is, meg a vérzés is. A forró víz sem esik jól a sebnek. De talán gyorsan meglesz… ki tudja?
Adódott még a kötél. Csak azt meg nem tudta hova rögzíteni. Ahhoz meg nem fűlött a foga, hogy a Margit-sziget valamelyik tölgyére lógassa fel magát, hogy reggelre az éhes holló (esetleg hollók) vájja ki a szemét (vájják ki a szemeit), holott erre is zseniális búcsúlevél volt a tarsolyában. Leszámítva az egyes-, és többesszám közötti vívódását, de igazából ez nem okozott komoly fennakadást.
A vonatot, metrót, villamost, szóval úgy en bloc az egész kötött pályát meghagyta József Attilának. A veronált és a gyógyszereket Juhász Gyulának. Pisztolya nem volt, szerezni sem tudott.
Az autóbalesetet nem tudta jól megfogalmazni. Mondjuk jogosítványa sem volt. Úgy persze még könnyebb balesetezni, csak elindulni kell valahogy. Persze autója sem volt, úgy meg nehezebb. Ahhoz sem fűlött a foga, hogy kölcsönkérje valaki kocsiját, hogy aztán összetörje azt is, magával együtt. Plusz ezt még nagyon jól is kell csinálni, hogy látszódjon a szándék, mert annak látszódnia kell.
Sohase gondolta volna, hogy ilyen nehéz költőként öngyilkosnak lenni… Már eljutott arra a pontra, hogy egy barátját hívta át segítségül, hogy segítsen dönteni, meg adhatna pár rímet is a döntését megindokolandó. Jól, nyommal akart kimúlni a világból.
Előadta problémáját részletesen a barátjának, majd várakozóan tekintett rá.
– Talán… – kezdte az – talán azért nem bírsz dönteni a módszerek között, mert boldog vagy! Lehet, hogy meg kéne várnod a hullámok összecsapását a döntéssel. A fájdalom sokat segít!
– Nem! Ezt nem érted! Ha hitelt veszel fel, és agyonvernek a hitelezők, az szokványos. Ha a hitelből luxus hajóútra mész, és az út első felén vízbe veted magad, az furcsa. Ha a szeretőd két menet között kiszalad a konyhába új pezsgőért, és te közben durrantod szét a fejed, az meglepő, az érthetetlen, az legendát szül. Ja, és most van karácsony! Ilyenkor öngyilkosnak lenni szokványos, de nem elfogadott!
– Rendben, mondom máshogy! Ha nem hagyod abba ezt a hülyeséget, most azonnal szétverem a fejed, és nem csak hogy nem lesz okod a halálra, még csak nyoma sem lesz az önkezűségnek. Ha nem térsz észre, elveszek tőled minden legendát, minden mítoszt, és úgy kopsz ki a közbeszédből, mint a tavalyi hó! Viszlát. – lecsapta a sörét, és elviharzott.
A költő hátradőlt, cigarettára gyújtott. Elszívta, majd elnyomta azt.
– Manapság kiben bízhat az ember? – motyogta, majd elaludt.
Leave a Reply