Elmúlt egy év, megint, és most sem köszöntelek,
de gondolok rád, hidd el, van, kit nem feledek.
Nem hívlak, nem írok sem e-mailt, sem más levelet,
de azért az Úr, bár tagadod őt, legyen teveled!

Ma van

Elmúlt egy év, megint, és most sem köszöntelek,
de gondolok rád, hidd el, van, kit nem feledek.
Nem hívlak, nem írok sem e-mailt, sem más levelet,
de azért az Úr, bár tagadod őt, legyen teveled!

Emlékszel még, mikor adtál nekem egy ultimátumot?
Meg kell kérnem a kezed, vagy ha telik rá: az alkarod,
legkésőbb ma, hogy mindenre legyen idő elég,
de ma mégsem térdepelek eléd…

Annyi minden történt, valahogy elmúltunk, tudod…
mindig úgy gondoltam rá: nekünk csak ennyi jutott…
De azóta kiderült: csak nekem; neked jól megy a sorod,
már évek óta férjed van, és a fiad már totyog.

Nem szeretted sosem, ha verselek neked,
mert neked nem ment, de hát, mindent nem lehet…
Nem találsz rám szavakat, így hogy versenyzel velem?
De nekem már van egy, és ez az esélytelen…

Az újakat nem elrontom, esélyt sem kapok,
és míg neked verset írok: könnybe lábadok…
Mert te még hittél bennem, ó, … !
Miért kellett ennek megváltoznia?

A jövőmbe néztem, és képzeld csak: üres!
A szívem még gyümölcsös kert, de már elmúlt a szüret…
Nem látok előbbre, nincs előttem senki,
nézd ma is egyedül fogok ágyba menni.

Egyedül bújok ágyba, évi átlag 362 napot,
van erre szép magyar szó: magányos vagyok.
Ma már baljós árny űz: elvadultam végleg,
nekem már egyedül a könnyebb, ettől nagyon félek…

Te szoktattad a számat a csókra,
nem a technikára, a szívből valóra,
nem csókoltam azóta eképpen csak egyet,
hogy azt mondtad, szerettél: kérlek, ne szégyelljed!

Szívből kívánok neked jó életet,
azt hiszem hogy én már mást nem kérhetek.
Boldog születés napot, álmod nyugodt legyen,
tudd: dobog még a szíved e roncstelepen…