(…)Nem tudom, mennyit mentem, de egyszer csak ott álltam az Erzsébet híd korlátjának dőlve, és szinte önkénytelenül kinyújtottam a kezem. Halk csobbanást hallottam, majd a következő pillanatban a markomba ugrott valami. Ijedtemben rászorítottam, és berántottam a korláton belülre a kezemmel együtt.(…)
Azzal kell kezdenem, hogy már húsz órája talpon vagyok, és hogy hat órája nem vagyok önmagam. Elméleti fizikusként dolgozom, és uniós támogatásból kutatom a tachionokat már majdnem egy éve. Volt egy elméletem, már egyetemista koromban is úgy hittem, hogy bizonyos elektron anomáliák tachionütközésekből következnek, és ha ezeket nyomon tudjuk követni, akkor képesek vagyunk meghatározni egy tachion helyzetét, és talán be is tudjuk fogni.
Lehetőséget kaptam, hogy megépítsem ezt a tachion gyűjtőt. Itt hever mellettem. Az egész úgy néz ki, mint egy fehér lavór, de csak azért, mert a tachionok befogása után körpályán kell őket tartani. Gyorsabbak, mint a fény, lehetetlen őket megállítani. Persze a sebességük miatt visszafelé haladnak az időben is, ezért sokak szerint képtelenek leszünk őket valaha is megfigyelni, de talán ha elég ideig egy területen belül maradnak… Naponta kellet meghallgatnom a kollégák viccelődéseit, hogy hány lavór tachiont gyűjtöttem be aznap, de nem érdekelt! Meg voltam róla győződve, hogy az elméletem helyes, és ha körpályán tartjuk a tachiont, akkor lehetőséget kapunk megfigyelni azt.
Mindezt azért írom le, hogy látszódjék, felfogtam mindazt a gúnyt és támadást, amit nap mint nap kaptam, és hogy kijelenthessem, nem vagyok frusztrált, felelősségem teljes tudatában tettem mindazt, amit tettem, még ha végig kísértett is ez az átkozott zaj!
Elkészültem a gépem prototípusával. Beállítottam a lézereket kezelő karokat, és elkértem a rendszertől a szükséges erőforrásokat, hogy a labor tulajdonát képező szuperszámítógép figyelje az elektronanomáliákat, és a lézereivel beirányítsa a feltételezett tachionokat a stabilizátorba. Kiadtam a végső parancsot, a gép pedig közölte velem, hogy ekkora erőforrás-szükségletű igényt még hat órán át nem tud kielégíteni.
Görcsbe rándult az agyam. Gyűlölöm az informatikai részleget, a mindenféle szabályozásaikkal és egyéb hülyeségeikkel együtt. Nekem kell az a számítógép! Az igazságot feltáró végső parancsom minden bitje ott tekergett már a gép memóriacellái között, de nekem hat órát kellett még várnom, mire beütemeződik. Most akarok eredményeket!
Iszonyatosan megfájdult a fejem. Olyan migrénem támadt, amit még soha nem éreztem előtte. Talán azért, mert akkor már tizennégy órája talpon voltam, és vagy tizenhárom órája a laborban dolgoztam a gép utolsó simításain. Rosszul lettem. Hasogatott a koponyám. Ráadásul a fejfájásom nyomán szörnyű hallucináció vette kezdetét. Egy hangot kezdtem el hallani. Sikálás, súrlódás szerű hangot. Mintha finom selyempapírt húznának végig lakkozatlan fafelületen. Iszonyatosan zavart. Fölkaptam a kabátom, és sétálni indultam.
Nem szoktam sétálni.
Nem tudom, mennyit mentem, de egyszer csak ott álltam az Erzsébet híd korlátjának dőlve, és szinte önkénytelenül kinyújtottam a kezem. Halk csobbanást hallottam, majd a következő pillanatban a markomba ugrott valami. Ijedtemben rászorítottam, és berántottam a korláton belülre a kezemmel együtt.
Nem akartam elhinni! Egy revolver volt, töltények nélkül. Valami nem stimmelt vele. Kicsit kékesen derengett, és ha megszorítottam, éreztem, hogy a bőröm bizsergeti valami. Meg akartam vizsgálni! A kabátomba rejtettem, és szinte öntudatlanul sétálni kezdtem a hídon fel és alá. Azon töprengtem, hogy lehetséges-e, hogy radioaktív anyagot szorongatok épp a zsebemben, mert éreztem, hogy a fegyver csöve lassan melegedni kezdett, amikor megállított pár fiatal a pesti hídfőnél.
A pénzemet és az ékszereimet akarták. Mondtam, hogy nincs nálam semmi, és éreztem, hogy a pisztoly csöve már szinte éget. Átfogtam a markolatára. Késeket rántottak elő. Nem tudtam, mit tegyek. Hirtelen ötlettől vezérelve előkaptam a pisztolyt, noha tudtam, hogy nincs benne töltény.
– Nem félek használni! – üvöltöttem.
Az egyik bandita feje felé irányítottam, amikor szinte lelassult az egész világ. Meg mernék rá esküdni, hogy mindent láttam, mint egy kikockázott filmben, pedig az egész egy pillanat műve volt. A fiú feje előre lökődött, majd a homloka szétnyílt, és véres cafatok közül egy apró tárgy repült felém, egyenesen a pisztoly csövébe. Durranást hallottam. A támadóim eliszkoltak. A fegyver újra jéghideg lett.
Belenéztem a fegyverbe. Volt benne egy töltény. Pontosan egy. A semmiből jött. Visszafelé…
Az nem lehet! Először azt gondoltam, hogy az lehetetlen. De egyre erősödött a gyanúm, hogy a bőrömön érzett bizsergető érzés a tachion részecskék szaladgálása a fegyverben. Valaki előbb megcsinálta a kísérletet, mint én? És sikerrel járt? És mégsem publikálta? Lehetséges egyáltalán, hogy az acél rácsszerkezete körpályán tartsa a tachion részecskéket? Az én „lavórom” anyaga grammonként egy millió euróba került, és még így sem vagyok biztos magamban.
Kellett valaki, akivel meg tudom beszélni. A feleségem konferencián volt egész héten Franciaországban. De ő amúgy is dilettáns volt ezen a területen. Volt egy kollégám, egy tíz évvel fiatalabb suhanc, akivel ugyanezt kutattuk. Ha előadtam egy konferencián, ő is megszólalt. Ha publikáltam valamit, bírálatot írt róla. Ugyanazokban a körökben mozogtunk, jól ismertük egymást. Gyűlöltük egymást mindig is!
Az utolsó ember, akinek kiadhatom a titkot, hogy kézzelfogható bizonyítékom van a tachionok létezésére, de talán pont az az ember, akinek köze van ehhez a kísérlethez, és el tudja nekem mondani, hogy kerülnek fixált tachionok egy revolverbe. Amúgy is itt lakott nem messze, a Párizsi udvar felett egy drága és tágas lakásban. Meglepődött, amikor meglátott az ajtóban, de beljebb tessékelt.
– Hogy haladnak a tachion kísérleteid? – kérdeztem.
– Komolyan ezért zörgettél fel az éjszaka közepén? – úgy éreztem, titkol valamit.
Még mindig zúgott a fejem, és ott duruzsolt a fülemben az a súrlódás szerű hang. Fáradt is voltam, ijedt is, mert megöltem egy fiatal férfit, aki ki akart rabolni. Nem éreztem erőt arra, hogy ezt a kisded játékot végigjátsszam vele, és kitettem a zsebemből a pisztolyt az asztalra.
– Te kötötted meg a tachionrészecskéket a pisztoly anyagának szerkezeti adottságit kihasználva, vagy nem?
Őszintén elhűlt. Láttam rajta, hogy tényleg meglepődött. Felemelte a fegyvert. Észrevette a kékes derengést. Érezte a bizsergést. Az arcára volt írva, hogy átéli mindazt a felfedezést, amit én a hídon egy órával ezelőtt. Percekig csak vizsgálgatta a fegyvert, nézegette, simogatta, törölgette.
– Szóval megcsináltad, vén kujon! – még a sértő megjegyzés ellenére is, jól esett az elismerése.
– Nem én voltam – vallottam be. – Azért jöttem, mert azt hittem, te voltál.
– Mi van?
– Találtam. Csak találtam a fegyvert. Így, ahogy van. Meg voltam róla győződve, hogy te voltál. Még a módszer is rád jellemző. Minden kísérletemet leutánoztad pár hónap késéssel sokkal kisebb költségvetésből, sokkal egyszerűbben. És most bezártad a tachionokat ebben a vasdarabba, amikor az én stabilizátorom milliárdokat ér!
– Nem én voltam! Komolyan nem!
Nem értettem. Akkor ki tette? És miért? És hogyan? Ki más dolgozik ezen a területen rajtunk kívül? Még bennem sem tisztázódtak ezek a kérdések, azt sem tudtam, melyikkel kezdjem. Némán ültem ott. Ő is csendben forgatta a pisztolyt a kezében.
– Instabil – mondta. – A tachion instabil részecske. Észrevetted?
– Nem még nem – vallottam be. – Még nem volt időm megvizsgálni.
– Tachion bomlás. Stip-stop, az enyém! Én írok róla cikket, én fedeztem fel!
– Leszarom. Hát nem érted?! Valaki megelőzött minket!
– De talán ezt nem figyelte meg… Bár hogy ne vette volna észre, hogy a pisztoly folyamatosan melegszik…
Bepánikoltam. El akartam venni tőle a fegyvert, de nem hagyta. Próbáltam elmagyarázni neki, nem hallgatott meg. Dulakodni kezdtünk, amikor egyszer csak elsült. A hátam mögül golyó ugrott ki a falból, elszáguldott a vállam felett, és megérkezett hajszál pontosan az ide-oda rángatott csőbe. A falban üres lyuk tátongott a helyén. Mindketten megmerevedtünk.
– Ezt akartam elmondani – mondtam, miközben visszaültem a helyemre. – Nézd meg, most már jég hideg megint!
Ő is felocsúdott a hirtelen jött sokkból, megtapogatta a fegyvert.
– Nem – rázta meg a fejét –, nem, még mindig forró.
– Add ide!
Felugrottam. Próbáltam elvenni a fegyvert, de nem hagyta. Megütött. Fejbe vert a pisztoly markolatával. Földre estem.
– Csak neked jár a dicsőség? – belém rúgott. – Te sem érdemelted ki jobban, mint én! Csak találtad! – megint belém rúgott.
Visszarúgtam, elejtette a fegyvert. Fölkaptam, és védekezőleg ráemeltem. Elsült. Ő összeesett.
Alig kaptam levegőt, ziháltam, mint egy asztmás. El akartam rakni a pisztolyt, amikor észrevettem, hogy még mindig tűzforró. Mozdulatlanná dermedtem… Még egyszer lőni fogok… Kire? Magamra? Ijedtemben még a lélegzetem is elállt. Ekkor hallottam meg, hogy valaki zokog a szobában. Óvatosan benyitottam.
A sarokban kucorogva, a széttúrt ágy mellett, alig pár fehérneműben zokogott a feleségem. Gyönyörű, fiatal arcát görcsös fájdalom csúfította el. Gépiesen emeltem felé a pisztolyt. Az elsült, és végre kihűlt megint.
Zokogva összerogytam.
Vissza kellett mennem a laborba. Csak erre tudtam gondolni, miután összeszedtem magam. Elrohantam.
A laborba érve elkezdtem leírni mindezt. Nincs már értelme az életemnek. Erre döbbentem rá. A feleségem halott, engem nemsokára börtönbe visznek, és a világ legnagyobb technológiai felfedezése egy bizonyítékraktárban fog megporosodni. És ami a legrosszabb: nem értem, hogyan történt, és azt sem tudom, ki előzött meg, ki győzött le végül… Kudarcot vallottam!
Ezért döntöttem úgy, hogy öngyilkos leszek. Már előtte megéreztem, hogy melegszik a zsebemben a fegyver. Már azt is tudtam, hogy a tachionok ölnek meg, a részecskék, amiket egész életemben kerestem. Még két golyó hiányzik a revolverből, egyet elhasználok nemsokára, az utolsó lövést kérem végezzék kamerák előtt, hogy mindezt igazolja.
Nem vagyok őrült. Csak véletlenül lettem gyilkos.
Nem mertem megtenni. Számba vettem a forró csövet, de az utolsó pillanatban kirántottam, és a padlóból előugró golyó akadálytalanul jutott a csövön át a tárba. A fegyver kihűlt, és tudtam, már nem próbálom meg többször. Elhajítottam a pisztolyt. Az egyenesen a tachionstabilizátorba zuhant, ami egy pillanattal később megkapta a korábban kért erőforrásokat, és a lézerterelők őrült tempóban dolgozni kezdtek.
Minden lézernyaláb a pisztolyt pásztázta. Az elméletem helyes. A számítógép valóban a tachionrészecskéket lokalizálta az algoritmusom szerint. De lézerek sokkal inkább széthajigálták a részecskéket, nem hogy a stabilizátorba terelték volna.
A folyamat leállt. A fegyver derengése és a súrlódó hang a fejemben megszűnt.
Az éjjeli őr benyitott. Elvette a fegyvert. Felismerte, hogy a sajátja, még a fegyverszámot is megmutatta, ami a markolat aljába volt ütve. Tényleg az ő pisztolya volt, az, amit egy perce még a kezében szorongatott. Azért indult útnak, mert hallotta a lövést, akkor még nála volt, és ahogy mesélte: egyszer csak eltűnt. Abban is biztos volt, hogy ő nem lőtt, de egy golyó hiányzott a tárból, sőt a fegyver csöve lassan hűlt.
Mindketten értetlenkedtünk. Én csak látszólag. Van egy elméletem.
Leave a Reply