Visszacserélési világnap

A kereskedelem első szabálya az, hogyha kezünkbe került a vásárló pénze, azt már soha ne adjuk neki vissza. Hogy mit visz el ezért a pénzért, és főleg hogy milyen körülmények között, az már abszolúte részletkérdés. Ezen a kis záradékon alapult Tibor egész életfilozófiája.

Vásárlásnál nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy megjegyezzék, ő ajándékot vásárol, meglepetést, másnak, aki nem lehet ott, és nagyon bizonytalan. Milliószor kikérte a boltosok tanácsát, majd nagy nehezen döntött, végül meggondolta magát éppen fizetés előtt. Aztán később visszajött, bocsánatot kért, szánta-bánta, majd fizetett. Később visszajött, lehetőleg egy hihetetlen mesével. Olyan történettel állt elő, amit még elmondani is szégyellt. Ez kellett a hitelességhez. Ha valaki bejön, és annyit mond: mégsem, vegyék vissza, az nem jó. Az nem meggyőző. De ha valaki belepirul a hosszú történetbe, ami oda vezet, hogy minden szeretete, jó indulta, körültekintése és erőfeszítése ellenére nincs más út előtte, mint a tárgy lecserélése, akkor a boltos is máshogy áll hozzá.

Egyszer lakásavató bulit tartott, és egy nagyon drága hifivel szolgáltatta a zenét. A buli másnapján visszavitte a hangtechnikát az üzletbe, és megvásárolta az árából a szükséges elektrotechnikai felszereléseit: hosszabbítókat, konyhai robotgépeket, égőket, pótégőket, és így tovább.

Rendszeresen olvasott el könyvsorozatokat féláron. Megvette az első részt, óvatosan végiglapozta, majd bocsánatot kért, mert a kedves rokonnak mégiscsak ez a kötet volt meg, és becserélte a másodikra. A harmadik könyvért egy másik üzletbe ment, és így történt, hogy a polcán sorakoztak a drága könyvsorozatok páros számú kötetei.

A nagylelkűség fontos eleme volt az egésznek. Ahol csak lehetett díszcsomagolást kért, hiszen ajándékba viszi az árút, és mint mindig hangsúlyozta: képtelen magától értelmesen csomagolni. Amikor aztán visszavitte a mégsem tökéletes meglepetést, akkor a blokkon szereplő csomagolási díjról többször is és hangsúlyosan, magától értetődően lemondott, még olyan esetekben is felszámolt ezért némi százalékot, amikor a csomagolás amúgy grátisz volt a vásárlás mellé. A csere tárgy – az alkalom már úgyis elmúlt, meglepetés se lesz már, hiszen pontos utasításokat kapott – mindig csomagolás nélkül került átvételre.

Volt, hogy a pénzét részben, vagy egészben visszaszerezte. Például amikor a diploma osztójához terített, akkor drága porcelánokat helyezett vendégei elé. Bár a porcelánüzletben vonakodva fogadták el a történetet a szeretett nagymamáról, aki rohamot kapott az étkészleten lévő van Gogh képektől, de aztán az üzletvezetőnek beugrott egy rég olvasott cikk, amiben arról értekeztek, hogy Vincent van Gogh munkái egyértelműen árulkodnak mentális betegségéről; azaz nem művészi zsenialitásból festette olyannak a világot, hanem valóban így látta, sőt, e képek látványa a hasonló kórban szenvedőkből is felszínre hozhatja a tüneteket. Az együttérzés odáig vezetett, hogy elfogadták: Tibor nem mer új elemeket hazavinni a veszélyes árukészletből, még a minta nélküli darabokból sem, így a teljes árat visszatérítették.

Más alakalommal céges ünnepségre egy nagyon drága öltönyben ment el, majd két nap szellőztetés után – hogy a füstszagot elveszítse – visszavitte az üzletbe, mondván: Mégsem lesz jó az unokatestvérére. A boltban dolgozó országoshírű szabó persze felajánlotta, hogy hozzák be a kedves rokont, és ő méretre igazítja, amikor Tibor könnyekben tört ki, és elmesélte, hogy az öltöny vásárlásának napján, az átadás előestéjén a szeretett unokatestvér balesetet szenvedett, és le kellett amputálni a fél karját. De ha a szabó úr felvarrja, vagy levágja a fölöslegessé vált ujjat – mégse lifegjen bele a levesbe üzleti vacsorákon –, akkor az nagyon jó lenne, és mindenkinek megfelelne! Persze a művészlelkű textiköltő nem akarta így elrondítani alkotását, és megpróbált kihátrálni előző ajánlatából, visszatérni korábbi – azaz a: nincs mit tenni – álláspontjához, de Tibor kijelentette: sebaj, elviszi máshoz, vagy majd a neje megvarrja. Ez elég volt: a szabó még ráfizetni is hajlandó lett volna, csak ne történhessen ilyen csúfság a művével. Persze Tibor tudta, hogy szakmájának egyik alapja a nagylelkűség, így beérte a vételi árral.

Aztán elege lett a világból. Legfőképpen a munkájából. Ott is hagyta. Boltot nyitott, ószeres lett. Volt, amihez nagyon értett: nem megrongálni semmit, vagy ha mégis, eltüntetni a nyomokat. Nincs árgusabb szem a pénzét féltő kereskedőénél, akivel volt dolga bőven élete során. Minden tárgynak úgy kellett visszaérnie a boltba, ahogy eljött onnan. Vagy fújhatta az egészet. Jó üzletet csinált abból, hogy minden apró sérülést megtaláljon a behozott árukon, lealkudja az árat szemérmetlenül alacsonyra, majd kis javítgatás után eladja a szerzeményét arcátlanul drágán. Jól ment a bolt.

Bár messziről kiszúrta a magafajtát, ritkán akadt vele dolga. Az ószereshez nem szokás semmit visszavinni. Hiszen amikor úgy döntöttünk, hogy nála vásárolunk, akkor már tudtuk hogy nem a kapitalista ipar egy fröccsöntött tömegtermékét vesszük, mely apró rejtett hiba esetén pillanatok alatt cserélhető egy tökéletesen hasonló, remélhetőleg hibátlan darabra; hanem egy használt, tökéletlensége miatt olcsóbb, az üzletben is magányosan álldogáló dologhoz jutunk hozzá. Mégis, volt az évben egy nap, ami minden üzletben az áruk cseréjéről szólt. Ezen a napon nála is rendszeresen próbálkozott egy-két szerencsétlen, hogy visszacsináljon egy üzletet, de mindig sikertelenül.

Ez a nap december huszonhetedike volt, vagy a karácsony szent ünnepét követő első munkanap. Emberek ezrei kerekedtek fel aznap, hogy nagy szeretettel – vagy még gyakrabban lusta hanyagsággal – kiválasztott ajándékaikat más tárgyakra cseréljék. Ez volt az a nap, amikor az ószeres üzletbe is került ember, nem is egy, aki megpróbált valamit kicseréltetni a cserék mesterével, és ez volt az a nap, amit ő a legkellemetlenebb napként élt meg. Nem szerette a helyzetet. Az érv nélküli vásárló volt a jobb. A kijelentés ellen kijelentéssel vitázunk. Ez nem jó – de ez jó; nem a legmegfelelőbb – elégedett volt vásárláskor; már nem kell – már az ön tulajdona; és így tovább. A lehetetlen mesékkel előálló vásárlók ellen azonban lehetetlen cáfolatokat kellett szőni, és míg nekik rengeteg idejük volt kitalálni a kifogást, neki azonnal kellett megdöntenie azt. Gyűlölte a helyzetet is, a napot is.

Nem szeretett azon vitatkozni, ki kell-e cserélni egy tárgyat, vagy sem. Örült mindennek, amitől sikerült megszabadulni. Minden bevett tárgy egy kihívás volt neki, és minden visszahozott áru egy újabb megpróbáltatás, amit eddig sikerrel vett.

Amikor tíz perccel nyitás előtt meglátta a bejáratnál álldogáló nőt, egyből tudta, hogy miért van ott. Nem örült neki. Bízott benne, hogy legalább a reggeli rutinon túl lehet, mire találkozik az első kellemetlenkedővel. Mint egy félős tizenéves, úgy bújt be az üzlet tömbházához tartozó kapualjba, ahonnan lopva kémlelt ki: elmegy-e a nő, vagy marad?

Fázott. Reménykedve nézett át az utca túloldalára, ahol az a kávézó állt, ahol az ebéd utáni kávéját szokta fogyasztani. Még nem volt nyitva. Már épp elindult volna a nő felé, amikor eszébe jutott a bolt hátsó bejárata, amit az udvarról kellett megközelíteni. Az ajtó kulcsa nála volt. De nem volt nála a kapué, és ezért be akart csengetni a házmesterhez, de olyan régen volt vele dolga, hogy elfelejtette, ki az. Becsengetett az első csengőn. Hosszú szünet után egy nagyon álmos hang szólt bele:

– Ki az?

– A házmestert keresem. – suttogta.

– Nem itt lakik.

– Hanem hol?

– Miért suttog?

– Hol lakik a házmester?

– Nem tudom!

– Hogyhogy nem tudja?! – úgy fel volt háborodva, hogy még suttogni is elfelejtett.

– Nem tudom, és kész! Alá’ szolgája!

– Várjon! – suttogta Tibor, de már rátették a telefont.

Újra hívta a lakást.

– Menjen a francba! – üvöltötte a kaputelefon.

– Beengedne, kérem?

– Maga koldus?

– Nem.

– Hittérítő?

– Nem.

– Tolvaj? Politikai aktivista? Őrült? – egy kattanással megszakadt a vonal.

Újra hívta a lakást.

A kaputelefon hosszan csengett. Már épp kezdte volna feladni, amikor kinyílt az ajtó, és ott állt benne egy magas, izmos férfi, trikóban, alsónadrágban, szőrös mamuszban, vörös szemekkel, kezében seprűvel, és a szájából füstöt idézően előtörő lehelettel.

Tibor megmerevedett, és maga sem értette, mitől mozdult meg a szája.

– Az ószeres vagyok. A tömbben lévő üzletből. A hátsó ajtóhoz szeretnék menni.

A férfi állt, némán, mozdulatlan, majd csak ennyit mondott:

– Befelé!

Elhárult a veszély, és ezzel megszűnt a férfi, és nem maradt más, csak az ismeretlen nő, aki vissza akar hozni valamit. Csak ez volt a fejében: a nő, aki szürke kabátot, és hatalmas, szőrös kucsmát visel. Nem emlékszik ilyen kucsmára: mégis, ki hozhat neki valamit egy olyan kozák kinézetű kucsmában, amire ő nem emlékszik? Olyan jellegzetes volt, hogy emlékeznie kellett volna rá. Nem értette.

Kikulcsolta az ajtót, és belopakodott rajta.

Így már szemből is láthatta a lányt, az ablaküvegen keresztül. Megismerte. A kardos lány. Emlékezett. Amikor a hölgy itt járt, még nem volt kucsmája. De valóban, a kabát az ugyanaz. Vett egy kardot. Egy nagyon szépen kidolgozott huszárkardot.

Már mindenre emlékezett. Arra is, hogyan került hozzá a tárgy. Rozsdás volt és meggyötört. Egy padlásról került elő, hagyatékból. Fillérekért vette át, már akkor is többet adtak volna érte, ha elviszik vasként a MÉH-be. Kisúrolta, előkerült újra a penge ezüstös színe. Kijavította a drótozást a markolaton. Megéleztette, bár erre nem volt semmi szükség, dísztárgyról lévén szó.

Mi lehet vele a baj? Működési hibára nem hivatkozhatnak. Ki akar használni egy kardot? Kiütközött rajta megint a rozsda? Sajnálatos, a boltban még jó volt, nem vigyáztak rá. Emlékezett: a lány azt mondta, egy történelem-megszállottnak lesz. Nem volt eredeti? De öreg volt, ez biztos. Azt azért ő is meg tudta állapítani. Meg amúgy is: mondta ő, hogy hány éves? Mondta, hogy kié volt? Nem! Hát akkor?!

Beengedte a nőt.

– Jó reggelt! – mondta nyájasan. – Elnézést a…

Ahogy az órájára nézett, meglepődve tapasztalta, hogy van még egy perc a nyitásig. Hogy lehetséges ez? Úgy érezte, évek teltek el a kapualjban.

– Szóval elnézést a korai nyitásért. Remélem nem zavarja?

Átkozta magát. Még lehetett volna egy perc nyugalma. Miért nem nézte meg előbb az időt?!

– Jó reggelt! – mondta kedves, dallamos hangon a lány, majd rámosolygott.

– Ugyan az a mosoly… – futott át Tibor agyán.

Emlékezett rá. Amikor a nő belépett a boltba, mosolygott. Őrá mosolygott, és mosolygott az összes tárgyra. Életet hozott a boltba. Fényt. Vidámságot. Csak azzal, hogy ott volt. Nevetett a szeme is. Tibor örült neki, hogy a nő olyan hosszan válogat, és még jobban feldobta, amikor segítséget kért. Akkor is dallamos hangja volt, ami a férfi arcára is mosolyt csalt. Annyira szimpatikus volt, hogy tényleg őszintén segített neki, és még kis árengedményt is adott. Amikor a lány elment, nem vitte magával a fényt, de az mégis kikopott estére az üzletből. Minderre Tibor tisztán emlékezett.

– Biztos nem emlékszik rám… – kezdte a mondandóját.

– Valóban nem. – szakította félbe Tibor.

– Úgy egy hete jártam itt.

– Kilenc napja – gondolta a férfi.

– És vettem magától egy tárgyat, amit visszaadnék.

– Ó… sajnálom! – mondta Tibor, és megütögette ujjával a „Pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadunk el!” feliratú táblát.

– Nézze… Kérem!

– Ne érzelgősködjön, kérem! Különben is, mi baja annak a kardnak?

– Semmi, én csak… Nem mondtam, hogy kard…

Tibor gyomrában felfúvódott egy labda. A szeme kitágult, a füle bedugult. Elbukott. Lebukott. A vára összedőlt. A nő tudja, hogy ő tudja. A nő tudja, hogy eddig nem volt vele őszinte. A nőnek most fegyvere van vele szemben. Mi lesz?

– Mivel… – még ő maga sem sejtette, hogyan fogja folytatni a mondatot – egy ideje… a kard nem tartozik hozzá a hétköznapi viselethez, így… gondolom… egy ószeresnél nem véletlenül dudorodik valami a kabátja alatt… vagy maga férfi!

A lány lenézett. A kard markolata csúnyán előrenyomta a kabátja közepét. Elpirult. Kigombolta a bokáig érő szövetkabátot, és lecsatolta az övéről a kardot. Lehelyezte a pultra, egyből a pénztárgép mellé. Olyan volt, mint egy megelevenedő, réges-rég elfeledett fegyverletétel.

– Nekem már nem kell.

– Nekem sem. – mondta Tibor. – Csak azt mondja meg: Mi változott?

– Magánügy. – mondta a nő.

– Nem. Üzleti ügy. – felelte Tibor. – A mi üzletünk!

A nő állt egy darabig. A kardot nézte. Amikor fölemelte a fejét, látszott, hogy könny játszik a szemében.

– A pasimnak vettem ezt.

– Történelem-őrült. Mondta.

– Igen. Az. De mielőtt odaadhattam volna neki, én is kaptam tőle egy karácsonyi ajándékot. Megmondta, hogy idén karácsonykor a másik nőjénél lesz…

A mondat véget ért. Tibor félve mondta.

– Gondolom… erről a nőről eddig nem volt szó.

A nő összeszorított ajakkal rázta meg a fejét. Rövid csend telepedet rájuk, amit a férfi tört meg:

– Leszúrta?

A nő lassan a szemébe nézett. Ajka nem remegett tovább, lassan bólintott, majd aprókat bólogatni kezdett.

– Azt kellett volna!

Tibor szívéről hatalmas kő esett le. Megijedt, hogy egy mániákus gyilkos áll vele szemben. Majd visszavette maszkját, és azt mondta:

– Nem segíthetek. Nézze, a pénze…

– Nem kell a pénz! Csak meg akarok tőle szabadulni!

Már fordult is az ajtó felé, amikor az egész teremben minden megváltozott. Nem volt meg a mosoly. Nem volt meg a csengés. A nő, aki korábban beragyogta az üzletet, egyszerűen nem volt jelen. Volt helyette egy nő, akibe belegázoltak. Belegázolt az exe és most belegázolt az eladó is. Ez az egész valahogy nem volt rendjén. És ezt a helytelenséget Tibor érezte. Érezte, és nem szerette. Egy pillanat műve volt a mozdulat és a meginduló mondat:

Elkapta a lány kezét, gyengéden megszorította.

– Nem. – mondta.

A nő visszafordult. Mozdulata lassú volt és a személye megtört. Gyötrelmei látszottak azon, ahogyan a testét vonszolta.

– Nem – mondta ismét –, még nem fejeztem be. Nem adhatom vissza a pénzét a kasszából, de a kard sem maradhat itt fizetés nélkül.

Tibor maga sem hitte a mondatot, ami az imént hagyta el a száját. Hát akkor mi lesz? Mi erre a rébuszra a megoldás? Hogyan fogja mindezt teljesíteni?

– Akkor mi lesz? – kérdezte a lány.

– Hát ez az… – gondolta Tibor.

– Várok.

– Igen! – Tibor szeme felcsillant. – Pontosan ezt fogja tenni. Várni fog. Itt, velem. Hamar túladunk a kardon, és maga viszi a befolyt keresetet.

– Micsoda?

– Új gazdát keresünk!

– Hagyjam itt letétbe?

– Nem, nem, nem! Leül, és megvárja, amíg elkél.

A nő összeráncolta a homlokát.

– Mióta van itt ez a kard?

Tibor az órájára nézett.

– Hét perce.

– Előtte mennyit volt itt?

– Ja… hát… csak nagyjából tudom… két év?

– És maga szerint itt fogok ülni és petrezselymet árulni még két évig, mire maga eladja ezt a fémet?

– Dehogy! Délre szabad!

– Ó persze, mert ma annyira trendi a kard, hogy óránként jön egy vásárló aki pont ilyet keres.

– Nagyjából.

– Na menjen a fenébe!

– Ne, várjon! Komolyan beszélek. Nem azt mondtam, hogy megveszik a kardot, hanem hogy eladom.

– Mi a különbség?

– Az ember vesz dolgokat. Amit szeretne, vagy amit kell. Az eladó meg elad dolgokat, olyat amit a másik szeretne, vagy amit kell.

– Azaz?

– Eladom a kardot. Nem gond. Csak várja ki!

– Várjam ki? – arcán értetlenség ült.

– Igen! Van itt még egy szék, és pont most akartam teát főzni!

– Nem teázni jöttem.

– Tudom. De az élet ilyen. Nem mindig kapjuk azt, amit akarunk. Néha megkapjuk, amit akarunk, csak hosszú az út hozzá. Hosszabb. Maga azt gondolta, hogy visszahozza a kardot, megkapja a pénzt, és viszlát. Nos ez lesz, csak a viszlát pár órával arrébb van. Érti?

– Nem akartam pénzt… – hangja megadó és megtörött volt.

Tibor elmosolyodott.

– De teát azt akar! Az látszik.

– Ugyan miből?

– Még itt van. – megrántotta a vállát. – No, jöjjön be, üljön le, ott egy fogas. Portéka, de használhatja is.

Tibor hátra ment. Feltette a teavizet. Elővette a csészéjét, és egy kis fiókban talált egy másikat is. Nem volt jó állapotban, de egy öblítés után egyből gusztusosabb lett. Közben végig azon járt az agya, hogy most mégis, mihez kezdjen? Addig tudta, hogy meghívta teára a varázsmosolyú lányt, de a lány ékessége eltűnt. Nem mosolyog, mert fáj a szíve, és ugyan mit tudna ő kezdeni egy összetört szívvel? Azt nem lehet megragasztani, újrafesteni, átdrótozni, azt csak temetni lehet; legalábbis szerinte.

– Itt is vagyok. – mondta – Nem tudtam, hogy milyen teát szeretne, de aztán úgy döntöttem, hogy feketét kap.

– Sosem iszom fekete teát.

– Mondja, hányszor árult kardot?

– Még soha.

– Higgyen nekem! A fekete tea jobban adja a kardot, mint bármi más!

A lány arcán hitetlenség ült. Tibor töltött.

– Mitől olyan magabiztos? – kérdezte a nő.

– Már milyen téren?

– Mitől olyan biztos benne, hogy eladja a kardot?

– Ó… Hát, mert ma jön vásárló!

– Miért, egyébként ez sem biztos?

– Nem, egyáltalán nem. Vannak olyan napok, amikor senki sem lép be az üzletbe. De ma fog.

– Miért?

– Egyrészt két napja zárva van minden. Az emberek vásárlási mániában szenvednek. Ennyi elzárás, és meghülyülnek! Másrészt, és ez a fontosabb: visszacserélési világnap van!

– Mi van?

– Visszacserélési világnap! International Change Back Day! Minden évben az emberek egy jelentős százaléka arra szorul, hogy a karácsonyra vásárolt tárgyat kicseréltesse az eladóval. Ennek sok oka lehet: például nem jó méretű a kesztyű, vagy nem megfelelő színű a sál, hibás volt a termék, ami a csomagolásban nem látszott. Mindegy, csak az a fontos, hogy emberek ide fognak jönni, és ez már elég.

– Ki akar valamiért reklamálni egy ócskásnál?

– Nem ócskás! Ószeres! Azért nem ugyanaz…

– Bocsánat.

– Amúgy, maga is itt van.

– De én csak azért, mert ez egy fegyver! Most gondoljon bele! Nekem nem kell, rá se bírok nézni, de nem dobhatom ki: mi van, ha egy gyerek megtalálja?

– Oké, tekintsünk el magától. Inkább meséljen arról, hogy melyik a kedvenc meséje!

– Nem tudom, mit keresek itt…

– Megmondom magának! Otthon nem érzi jól magát, mert egyedül van. Barátokhoz, rokonokhoz nem akar menni, mert csak panaszkodna, ők meg sajnálnák. No meg az ünnepüket sem akarja tönkretenni. A világon a legjobb helyen van: mert nincs egyedül, és mert egy olyan ember társaságában üldögélhet, aki leszarja a problémáit. Nem jó érzés?

– Miért hiszi azt, hogy ismer?

– Nem ismerem. Azért akarok beszélgetni magával. De az embereket ismerem. Ebből élek. Persze van, hogy mellélövök. De megesik az ilyen a legjobb családban is. Magával még jó nyomon járok, mert még nem pofozott fel.

– Vagy csak egyszerűen kedves vagyok.

– Akkor legyen olyan kedves, és feleljen: melyik a kedvenc meséje?

A lány megrázta a fejét. Hullámos haja tétován követte a mozdulatot. Magához vette a teát, beleszagolt, és csak ennyit mondott:

– A Vuk.

– A Vuk? Van belőle egy példányom, ha kéri…

– Tudtam én, hogy csak üzletet akar csinálni…

– Isten ments! Már amennyiben azt hiszi, hogy el akarok adni magának valamit! Ezt ingyen ajánlottam. – Tibor agyában megszólalt egy vészcsengő. – Persze mivel ilyen durván megsértett, az ajánlat már nem áll. Abban, abban persze teljesen igaza van, hogy csak üzletet akarok csinálni. De nem a pénztárcájából, hanem a mosolyából. Amikor mosolyog, akkor varázslat tölti be a szobát. Komolyan mondom, ha maga itt ülne, akkor megduplázódna a forgalmam. Az a bugris – mutatott a kirakatra – csak azért tudott továbbmenni, mert párás az üveg.

A lány elmosolyodott. Lekapta tekintetét Tiborról, és a földre meredt, míg elpirult.

– Mondok én magának valamit – kezdte Tibor –, legyen az üzlettársam, csak ma, csak míg eladjuk a kardot. Nem lesz más dolga, mint ezt a tündéri mosolyt villogtatni mindenkire, aki belép azon az ajtón. Végül a kard profitját megfelezem magával. Sőt! Megkapja a Vukot grátiszba!

A lány rövidet kacagott.

– Miféle haszon?

– Hát csak nem gondolja, hogy haszon nélkül adok el egy tárgyat? Miből fizetném ki a teáját? A Vukról már nem is beszélve…

– Rendben. Most köpjek a kezembe, vagy írjak valamit alá vérrel?

– Nem, négy óránál kevesebb idejű megbízatásokon még nem szokás vérszerződni. A lelkét később lopom el. Már ha egyet ért a kereskedelmi szokásjoggal.

A lány megint felkacagott.

– Maga bolond.

– Az könnyen lehet. De jól érzem magam, és szerintem ez a fontos.

Nyílt az ajtó, és belépett rajta egy férfi vászon nadrágban és szövetkabátban.

– Jó reggelt! – köszöntek egymásnak.

A férfi betévelygett a polcok közé.

– Mosolyogjon, mert ő megveszi. – suttogta Tibor.

– Miből gondolja?

– Mert eladom neki.

Kicsivel később a férfi odalépett hozzájuk.

– Egy faragott gyertyatartót, vagy valami díszes ezüst, vagy ezüst szerű dolgot keresek.

– Férfinak, vagy nőnek? – kérdezte Tibor.

– Nőnek.

Tibor vészes hangsúllyal szívott egyet a fogán.

– Talán baj?

– Hát igen… Tudja, ha férfinak vinné, nem engedném el az üzletből enélkül a kard nélkül. – a fegyverre mutatott. – Férfinak mindig jó ajándék. Akkor is, ha csak a szekrényben tartja. Jó érzést ad, hogy van egy történelmi jellegű fegyvere. A falon pedig mindig jól mutat. Igazai, férfias jelleget kölcsönöz a szobának. Erőt. Na de nőnek vásárlunk. Kérem kövessen!

Elveszett a férfival a polcok között.

– Itt ez a majdnem menóra. Azért csak majdnem, mert hiányzik az egyik ága. Itt van egy nagyon szép mécsestartó. Jól mutat a polcon. Ha engem kérdez, még jobban is funkcionál, mint egy gyertyatartó, mert könnyebb mécsesekkel romantikázni, nem viaszoz, a fénye se rosszabb. Aztán itt van még…

– Mondja – szakította félbe a férfi –, van bármi, amit tudni kell arról a kardról?

– Á, semmi különös. Nem replika. Ez fontos. Hagyatékból maradt meg. Valószínű előtte is csak díszkard volt, vagy tiszti kard, nincs nagy különbség. Ám az állapota kifogástalan. Na nem mintha azt feltételezném magáról, hogy használni akarna egy ilyesmit. De mindegy is. Vissza a tárgyhoz! Itt ez a másik mécsestartó. Ez ezüstözött. Cserébe sokat kell pucolni, na de…

– Tudja, lehet, hogy visszajövök azért a kardért.

– Nem valószínű. Alkalmi vétel. A tulajdonos ide adta, hogy próbáljam meg eladni, de csak addig van nálam, amíg ő a városban van, és viszi haza vidékre. Nem számít! Itt van ez is… na, ez például pennatartó, nem tudom hogyan került ide. Ha átjön velem a másik sorra, ott van egy óra…

– Megveszem.

– Az órát?

– Nem, a kardot.

– Na de… a hölggyel mi lesz?

– Milyen hölgy?

– Akinek ajándékot akart.

– Ajánljon valamit!

– Akkor legyen az üveg mécsestartó.

– Remek!

– Csomagolok.

Tibor becsomagolta a mécsestartót úgy, hogy ne csorbuljon ki, míg a férfi hazaér, és a kardot úgy, hogy a járókelők ne fedezzék fel, hogy ez egy kard. Hiába kölcsönöz férfiasságot, az utcán senki sem kíváncsi a másik férfiasságára. Miután elköszönt, lerakta a pénz egy részét a lány elé.

– Én mondtam.

– Maga egy szélhámos.

– Kilencvenkilenc százalékban igazat mondtam.

– Megyek. – mondta a lány, és nekiállt öltözködni.

– Nem mehet el. Még nem!

– Miért? A teát már megittam, a kard elkelt.

– De elviszi a mosolyát.

Elmosolyodott.

– El.

A férfi felállt, és eltűnt a polcok között. Amikor visszajött szakadt, öreg füzet volt a kezében.

– Itt a Vuk.

– Köszönöm, nem…

– Az üzlet az üzlet!

– Akkor elfogadom.

Át akarta venni a könyvet, de a férfi nem engedte el.

– Hiányozni fog a mosolya.

– Köszönöm.

– Nem-nem! Nem bókoltam. Tényleg hiányozni fog. Ezért szeretném, ha kaphatnék belőle még. Találkozzon velem! Huszonkilencedikén, este hétkor, abban a kávézóban, ott, szemben.

– Most ért véget egy hosszú kapcsolatom.

– Hé! Ma van a visszacserélés világnapja! Lecseréli elhasznált pasiját egy másikra.

– Az ócskásnál?

– Nem, az ószeresnél.

– Nem vadi új, de azért még jó.

– Erre most pont nincs szükségem.

– Valóban. De a nevetésre igen. Még huszonkilencedikén se lesz kedve eljönni, de aztán rájön, hogy a napokban utoljára velem nevetett. Ezért ott lesz. Ezért kell a huszonkilencedike. Holnap este még nem ad nekem igazat. Ki kell várni a sorom.

– Tudja, nagyon antipatikussá teszi, hogy ilyen tenyérbemászóan magabiztos.

– Igen, de most éppen szimpatikussá tesz, hogy ilyen őszinte vagyok. Értékeli, hogy nyílt lapokkal játszom, és ezt maga is tudja. Én ott leszek két nap múlva, este hétkor. A többi magán múlik.

– Viszont látásra.

– Úgy legyen!