Attila, mondd, miben vagy te más?
Miért szól néked ezernyi áldomás?
Miért választ téged magának egy nemzet,
hisz az is elhagyott, aki téged nemzett.

József Attilának

Attila, mondd, miben vagy te más?
Miért szól néked ezernyi áldomás?
Miért választ téged magának egy nemzet,
hisz az is elhagyott, aki téged nemzett.
Miben vagy te több, mint a félvak földesúr,
kit idézgetünk akarva-akaratlanul?
Vagy mert neked a világ, több mint Kemenes,
vagy pusztán mert nem vagy te nemes?
Vagy ki csepűrágónak vágyott, ő talán túl sima?
Vagy mert hallgatni Arany, hát minek is szólnia?
Vagy mert a szifilisz éppen elkerült téged?
Vagy mert nem kilencvenhat évesen ért el a véged?
Van benned valami, ami mindenkinek
tiszta, mint hegyi patak, zengő, mint liget
távol a város zajától, örökre cseng,
és oly tiszta, mint a néma csend…

De mégis, Attila, nem ezért haragszom terád,
ha kell, zengek rólad áriát,
Látom munkádban a szépet és a jót,
és én is érzem sokszor a „kocsi helyett hajó”-t.
De a szívet, mit elragadtál, meg nem bocsájtom én,
mert veled kellett birokra kelnem szívem reggelén,
mikor szerelmem ébredt és szavakba bújt,
mikor őszinte versemről a lepel lehullt,
csak álltam ott, csupaszon és bénán,
ő csak mosolygott szépen és némán,
és rád mutatott: benne egy Óda zeng,
és hiába járatom kezem,
nem érlek el tégedet soha,
én egyszerű és ostoba,
szintén szegény
zenész…

Bár árnyékodba bújok, de ott vagyok,
bár legelöl szaladsz, de én is ballagok,
és innen hátulról kívánom neked:
őrizzen meg téged a népemlékezet!