Szárnyakat bont a tavasz, kivirágzik az élet,
szél fodrozza most a tavat, nyoma tűnt mára a jégnek,
virágba borultak már a rügyek, sugara melegít délben a napnak,
felolvadnak már a szívek, nincs már rajtuk lánca a fagynak.
(…)Nem tudom, mennyit mentem, de egyszer csak ott álltam az Erzsébet híd korlátjának dőlve, és szinte önkénytelenül kinyújtottam a kezem. Halk csobbanást hallottam, majd a következő pillanatban a markomba ugrott valami. Ijedtemben rászorítottam, és berántottam a korláton belülre a kezemmel együtt.(…)
Tegnapszerkesztés…
http://tegnapszerkesztes.wordpress.com/ helyett már a:
http://tegnapszerk.fw.hu
Elmúlt egy év, megint, és most sem köszöntelek,
de gondolok rád, hidd el, van, kit nem feledek.
Nem hívlak, nem írok sem e-mailt, sem más levelet,
de azért az Úr, bár tagadod őt, legyen teveled!
Amikor levettem a polcról, és először beleszagoltam, akkor majdnem eldobtam az öblítőt. Büdös volt. Erős. Kellemetlen. Büdös. Nincs rá jobb szó. Aztán a tömény illat eloszlott a nyálkahártyámon, és szinte egy kép jelent meg előttem. A strandfürdő képe forró nyári napon, ahogy a medence klórja megcsapja az ember orrát, megcsavarja, majd beleolvad a szabadság, fiatalság, gondtalanság tudatlanul érzett mámorába, a napfénybe, a fagylaltba, a melegbe, egy egyértelműen kellemes érzésbe. És… az is felmerült bennem, hogy otthon édesanyám is ilyesmivel mos… (De nem! Az borzalmasan büdös. Öt perc után is…) legalábbis kapcsolódott az egészhez valami hazahúzó romantika. Megvettem.
Folytatódik….
Ez egy szonettkoszorúm… szonettkoszorú, már amennyire tőlem telik. 2008.12.10-én született. Most megtaláltam. Remélem, lesz aki örömét leli benne:
(u.i.: A mesterszonettet eredetileg hosszas vívódás után az elejére tettem. De most egy barátom azt javallta, kerüljön a végére, hát tessék.)
“(…)A vasúttól egyenes út vezet egy hídhoz – talán neve sincs, Ádám legalábbis nem tud róla, hogy lenne –, ahonnan a Bakony-érbe vetheti magát. Lenézett, nem volt elégedett. Nem elég magas. Eszébe jutott, hogy gyermekkorában sokat járt ide horgászni, szinte mániája volt, hogy a kis ér élettel teli, és vannak benne halak. Nem hittek neki otthon, és sokszor kinevették, azért, mert szerintük soha sem fogott semmit.(…)”
“Mert ilyenkor akarva-akaratlan elgondolkozik az ember, hogy ugyan most jó, de hamarosan összecsapnak a fölötte a hullámok, és utána ki tudja, mi lesz… Mert lehet, hogy a hullámok meggyötrik testét, de feltépik pányváit is, és később partra dobják valahol. Hogy ott talpra áll, és elindul magának új helyet, vagy hazatérési módot keresni, az más kérdés.”
Vándorlok, de nem vagyok vándor.
Nincs otthonom, de megszállok bárhol.
Romantikus lelkek úgy hívnak: Szabad!
Csak tudnám hogy életem éppen merre halad…
